Főkép

Jan Garbarek (szaxofon) az ausztriai St. Gerold kolostorban játszott először a Hilliard Ensemble kórusssal Manfred Eicher, az ECM lemezkiadó főnökének ötletétől vezérelve, hogy valami különlegessel ünnepeljék meg a kiadó huszonötödik évfordulóját. Az együttműködés maradandónak bizonyult és eddig három, zenei repertoárjában eltérő, ám hangzásában meglehetősen homogén albumot eredményezett. Bár a gregorián énekek (Officium, 1994), a modernebb és lazábban kezelt templomi kórúsművek és Garbarek kompozíciók (Menemosyne, 1999), valamint a spanyol, örmény és bizánci énekek (Officium Novum, 2010) aligha lehetnének eltérőbbek egymástól az egyházi kántáták világában, az improvizáció dinamikájának a zene jellege erős korlátokat szab, amelynek határain belül óirási feladat úgy kreatívnak maradni, hogy az ne váljon lapossá.
 
Tegnap este ezt nem sikerült elkerülnie ennek az egyébként hangzásában lenyűgöző zenei projektnek, talán éppen az énekhangokat erőtlenné tevő súlyos vörös márványokkal borított falak miatt, talán a ki–be járkáló közönség kellő alázatának hiánya miatt, talán az adottságként kezelendő, ritmustalan periódicitásokkal elhaladó földalatti szerelvényei miatt.
 
A koncertet Komitas Vardapet „Ov zarmanali” himnusza elé játszott Garbarek szóló improvizáció nyitotta, és a kórus tagjai a négy égtáj irányaiból közelítettek a baldachinos főoltár felé, ezáltal is emlékeztetve minket arra, hogy a latin eredetű templom (templum) szavunk az ókori latinoknál azt a négyszögletű területet jelölte, amelyet az augur a földön és az égen magának kijelölt, hogy bizonyos tájolási szokásokhoz igazodván értelmezze az éppen arra repülő madarak alapján az eljövendőt. A madárjóshoz hasonlóan a kórus is kijelölte a szakrális zene terét, de ahogyan a később felszentelt terekre és épületekre használt templum szó már kevésnek bizonyult, amikor három vagy több hajós templomokról beszéltek - ezek monumentális struktúráihoz már jobban illeszkedett az ógörög eredetű baszileosz sztoa, vagyis a király csarnokának egy rövidített változata, a basziliké, ami latinul természetesen basilica –, úgy a Garbarekkel kvintettként megszólaló zenei építményekhez is jobban illeszkedik a budapesti Szent István Bazilika nominális összhangja.
 
Garbarek fenségesen játszik, a neoreneszánsz díszek is megtelnek élettel, a szószék feletti kőből faragott angyal szobrocskák jóleső mosollyal néznek le ránk. Az egyes darabok közti átmenetet nem töri meg szünet, a kórus egy-egy alaphanggal köti át a váltásokat. Az összefüggő, tapsokkal meg nem szakított zenefolyam illő és felemelő, Garbarek pedig egyenesen lenyűgöző, ahogyan Gordon Jones bariton szólója is Nikolai Kedrov „Litany” vagy az egész kórus intonációi Arvo Pärt „Most Holy Mother of God” művei során. A koncert szerkezetét az Officium Novum-on található szerzemények alkotják.
 
A zene mégsem tud meditatív csenddé válni, hiszen mint minden koncerten, a körülmények éppúgy hatnak az előadókra is, mint a befogadókra. A lanyhuló áhitatból Perotin „Alleluia Nativitas” 13. századi énekére rögtönzött, az evilági léttől duzzadó hangfüzérrel kalandozunk el, hogy aztán a közel két évtizedre visszatekintő koncertek során rituálissá vált ambitus, a körüljárás következzen, amelynek során az épületet énekelve és szaxofonozva bejárja a kvintett, hogy élőben teremtse meg a 4.1-es sztereó hangzást.
 
A ráadásban elhangzó reneszánsz kori költemény, a „Remember Me, My Dear” hangjai oldottabb hangulatban szállnak fel, és bár következtetéseket nem merünk levonni belőlük, még egyszer megfürödhetünk az Isten dicsőségére komponált földi muzsika sajátos fényében, amelyet az örökkévalóságból szemlélve az idő oly kis szegmensén belül, ebben a formában éppen nekünk adatott meghallani.
 
Az együttes tagjai:
Jan Garbarek – szoprán szaxofon
David James – kontratenor
Rogers Corvey Crump – tenor
Steven Harrold – tenor
Gordon Jones – bariton