FőképA portugál Moonspell pályafutása során már több sokszínű lemezt letett az asztalra, miközben végig hűek tudtak maradni egyedi stílusukhoz, s mindezalatt Európa egyik legsikeresebb dark metal zenekarává nőtték ki magukat. Dark metalos zenéjükbe vegyítettek már gótikus, indusztriális elemeket, az utóbbi lemezeiken (a The Antidote című anyaguk óta) pedig visszatértek saját gyökereikhez, amibe egy csipet black metalos életérzés is vegyült, aminek eredményeképp a Moonspell zenéje még keményebb, mint valaha.

Új lemezük is ebben a szellemben fogant, ennek megfelelően a Night Eternal egyenes folytatásaként idén kiadott Alpha Noir ha lehet, még elődjénél is pusztítóbb és karcosabb. A portugálok minden jel szerint nem akarnak már populárisabbak lenni és nem unják ezt a déli death metalos stílust, amit újra felfedeztek maguknak, bár ezúttal az új korong mellé egy másik, jóval visszafogottabb lemezt is ígértek, amelyen a darkos-gótikus oldalukat szeretnék megmutatni. Talán ennek a jól szétválasztott megoldásnak köszönhető, hogy az Alpha Noir szinte teljesen mellőz minden finomságot és a Moonspellre szintén jellemző gótikus-darkos elemeket, s inkább zenéjének sötétebb, mondhatni a nyers erőt képviselő oldalát hangsúlyozza itt.

A horrorisztikus hangulatú korong ezúttal is kicsit több hallgatást igényel a kellő megemésztéséhez annak ellenére, hogy a nagy zúzás és kegyetlenkedések ellenére a lemez bővelkedik a fogós témákban és emlékezetes pillanatokban. Számomra az első hallgatás alkalmával kissé sűrűnek és töménynek tűnt az anyag, de aztán nagyon hamar képes voltam megbarátkozni vele és már egyáltalán nem ezt gondolom róla. Ezt a kezdeti nehézséget nálam valószínűleg az okozta, hogy a korábban megszokott anyagokkal ellentétben az Alpha Noir némileg szűkebb határokat enged meg magának. A kezdeti lendület és hangulat végig fennmarad, alig vannak élesváltások, egyáltalán nincs női ének, vagy bármi egyéb sallang, díszítés, emellett pedig Fernando Ribeiro sem használja ki annyira hangi adottságait, mint általában. Ezt egy kicsit még mindig sajnálom, hiszen az üvöltözés mellett ő egészen elképesztő dolgokat tud kiénekelni, itt azonban szinte végig olyan erővel hörög, mint talán még sosem korábban. Persze igazából a zenéhez illik is a brutális vokalizálás, úgyhogy valójában semmi probléma nincs vele, csak például a címadó dalban jó hallani azt a hangot, amilyet rajta kívül talán csak a megboldogult Peter Steele tudott ilyen búgón kiadni magából.



Az Alpha Noir a fenti apró kifogások ellenére egy tökéletes Moonspell lemez, így aki eddig is bírta a portugál farkashorda zenéjét, az most sem fog csalódni. Roppant erős tételek sorakoznak a lemezen egymás után, a hamisítatlan Moonspell-hangulat és -szenvedély pedig végigkíséri az egészet. Ezúttal nincsenek slágeres dalok, pusztán kíméletlen keménység, latinos temperamentum és némi thrash metalos beütés. A gitárdallamok és riffek már elsőre lenyűgözőek, a számok tekerős, vagy éppen gyönyörű szólókkal vannak tarkítva, aminek köszönhetően néhány hallgatás után a hallgató fejében elkülönülnek és megmaradnak a számok is. A hangulatfestő szintetizátor kicsit háttérbe szorult a vastag gitársound mögé és csak néha csillantja meg szépségét. A nem kevésbé brutális-metalos nyitó és záró tétel kivételesen végig ilyen, amellyel egyfajta keretbe is zárták a közte helyet kapó szörnyeteget: itt horrorfilmbe illő, félelmetes atmoszféra uralkodik monumentális szimfonikus hangzással. Rögtön a második számban azonban megjelennek a vérszomjas farkasok és onnantól elszabadul a pokol.

Nem lenne könnyű válaszolnom arra kérdésre, hogy melyik a kedvenc darabom innen, mert mindegyik nagyon erős, tényleg nincs gyenge pillanat. Mindezek után nagyon várom, hogy a lágyabb zenei világot mutató lemezt is megkaparintsam, annál is inkább, mivel mindig is nagyon tetszettek a gótikus-darkos Moonspell dalok is, de ugyanilyen lelkesedéssel várom a portugálok élő fellépést, hiszen a legendás banda híres kiváló koncertteljesítményéről, amit már nekem is volt szerencsém megtapasztalni.



Az együttes tagjai:

Fernando Ribeiro (Langsuyar) – ének
Miguel Gaspar (Mike/Nisroth) – dob
Ricardo Amorim (Morning Blade) – gitár
Pedro Paixao (Passionis/Neophytus) – billentyűk, gitár
Aires Pereira (Ahriman) – basszsugitár

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Axis Mundi
2. Lickanthrope
3. Versus
4. Alpha Noir
5. Em Nome Do Medo
6. Opera Carne
7. Love Is Blasphemy
8. Grandstand
9. Sine Missione

Diszkográfia:
Wolfheart (1995)
Irreligious (1996)
Sin/Pecado (1998)
The Butterfly Effect (1999)
Darkness and Hope (2001)
The Antidote (2003)
Memorial (2006)
The Great Silver Eye - Best of (2007) válogatás
Under Satanae (2007)
Night Eternal (2008)
Alpha Noir / Ómega White (2012)