Főkép Frissen és izgalmasan, néhol a feszültséget feloldó harmóniaváltásokból eredő borzongás (Days of Dibert Delaney), néhol pedig az egészen vad brutalitásból fakadó energia (Stan the Man) hangjain szól Mehldau triójának új korongja, az Ode. Igazi tavaszi örömünnepet varázsol a befogadó köré az elsőre kissé sűrűnek tűnő hangzás, hogy aztán a sokadik hallgatás után egyre inkább feloldódjunk és figyelmessé váljunk arra az összetett, mégis teljesen természetesen és lazán áradó zenei párbeszédre, amelyet Mehldau (zongora), Grenadier (nagybőgő) és Ballard (dobok) folytatnak egymással a tizenegy, mind Mehldau átal jegyzett kompozíció során.
 
A korong ereje magukban a szerzeményekben, de leginkább magának a triónak pár év alatti finom összecsiszoltságában áll. Jorge Rossy dobos távozásával lezárult egy korszak Mehldau triójában, hogy az új dobos, Jeff Ballard közreműködésével az egy nap alatt felvett studió anyaggal (Day is Done, 2005) elkezdődjön egy új. A Trio a spontán megújulás öröméből fakadó albumot követően rengeteget koncertezett az elmúlt hét év alatt és a Village Vanguard-ban a különböző turnék során újra és újra eltöltött hetek egyikéről, egy 2006-ban felvett anyagból egy dupla album összeállítást ki is adott (Brad Mehldau Trio: Live 2008) – illetve csak letölthető mp3 formátumban az aktuális hét pénteki napjának mindhárom set-jét (Brad Mehldau Trio Live: The Complete Friday Night Sets, 2008) –, de új Trio stúdió albumra egyszerűen nem maradt idő: két lemez is készült Pat Metheny-vel, duó és kvartett felállásokban vegyesen  (Metheny Mehldau, 2006; Metheny Mehldau Quartet, 2007), 2006-ban pedig még két másik korong is megjelent, egy az operaénekes Renee Flemming-el, amelyen Rilke és Louise Bogan verseinek Mehldau által megzenésített változatait adják elő (Brad Mehldau & Renne Flemming: Love Sublime, 2006), egy pedig még a Jorge Rossy-val, az Anything Goes (2004) albummal egyidőben felvett, csupa Mehldau kompozíciót tartalmazó korong is (Brad Mehldau Trio: House on Hill, 2006).
 
Mehldau fáradhatatlan kreativitását az ezt követő duplakorongok sora jelzi: a szerzői Highway Rider (2010) zenei és zenekari megformáltságában a Trio tagjai is részt vesznek, hogy aztán Mehldau ismét a versek és ezúttal még különféle slágerek és sanzonok zongra és operaénekes duó átírataival is meglepjen minket (Anne Sofie Von Otter, Brad Mehldau: Love Songs, 2010), hogy aztán 2011-ben egy viszonylag régen, 2006-ban Marciac-ban felvett szóló koncert hanganyagát is megossza velünk (Brad Mehldau: Live in Marciac, 2011). Mindezt egy zongoraduó album követi Kevin Hays-el (Modern Music, 2011), majd az első Mehldau Trio korszakos áttekintéséhez megkapjuk még a Nonesuch-tól a The Art of the Trio Recordings: 1996-2001 (2011) összes darabját egy kis extra anyaggal megfűszerezve, esztétikus papír újracsomagolásban, amolyan kanonizációként.
 
Ezt még felsorolni is sok volt, nem hogy mind zseniálisan megkomponálni és aztán eljátszani – studiókban, klubbokban vagy éppen hangversenytermekben. De ez a listaszerű átekintés képet ad Mehldau művészetének széles spektrumáról, amelynek igazi motorja az élő muzsikálás: ezen hét év alatt nem csak az albumokon szereplő művészekkel játszik, de időről időre szólóban vagy különféle duó szituációkban is fellép – például Joshua Redman-el (szaxofon) vagy Chris Thile-al (mandolin, ének) – és persze a Trio is egy állandó és aktív forma. Ezért valójában amolyan régi-új anyag az, ami ezen az új studió korongon szerepel, hiszen 2008-ban a témák nagy részét már folyamatosan hallani a koncerteken, még ha kiadott állapotban akkor nem is léteznek.
 
Mindazonáltal éppen a szerzemények állandó játéka teszi ezt a Trio felvételt roppant éretté: mire 2008 novemberében studióba vonulnak, hogy az új korongon szereplő témákból nyolcat felvegyenek, már minden a helyén van. Grenadier szólamvezetése még talán sosem volt ennyire erőteljes, Ballard dobolása pedig egyszerűen hajmeresztő, Mehldau játékára meg kezdenek elfogyni a jelzők.
 
Az album címeként szolgáló óda, egyik lehetséges definíciója szerint „fennkölt, magasztos tárgyú, gyakran bonyolult ritmikájú és felépítésű műfaj.” Ennek a leírásnak teljes mértékben megfelel ez az album is: a bevezető téma, „M.B.”, Michael Brecker szaxofonosnak állít emléket. A zakatoló groove-ot most Grenadier központi basszusszólama és Ballard szűnni nem akaró játékossága festik meg, hogy Mehldau a lüktetésből fakadó, a Brecker szerzeményekre jellemző állandó feszültséget, szólamvezetett akkordokkal ellensúlyozza, hogy aztán a bal és jobb kéz harmóniáját követően egy váratlan lejtőn lelassulva egyszerre emlékezzünk és borzongjunk, Michael Brecker-re és a Trio-tól. Mehldau ezt követő szólója fennköltebb nem is lehetne, a csak rá jellemző, a jobb kéz játékára állandóan dinamikusan felelgető bal kéz töredezett, lírikus dallamaival olyan komplex zenei katarzist nyújt már bevezetésképpen, amit azt gondolnánk, hogy lehetetlen fokozni.
 
De ennek a Trio-nak semmi, de semmi, de tényleg semmi nem lehetetlen. Égni és hamuvá válni kell, a címadó „Ode” kompozícióval lángoló Ikaroszként szállnak és hullanak alá a muzsikusok a „26” háromnegyedes lüktetésével magukat kikacagva, hogy a ritmust dallá szövő, azonnal felismerhető Mehldau jegyekkel bíró kompozíciót Dionüszosznak ajánlják, mert nem csak szárnyakat, hanem szörfdeszkát is szerelnek magukra minden induláskor, hogy partot is érjenek és ünnepeljenek.
 
A „Dream Sketch” darabot Mehldau egy délutáni szundi alatt álmodta meg saját elmondása szerint, amely leginkább egy karaván ritmusát idézi, annak a szemlélőre gyakorolt minden pozitív hatásával. A koncerttermek kedvence, és mégis, Mehldau gyönyörűen újítja meg a dallamok íveit az élő előadásokhoz képest: forró, forró, mint a sivatag homokja.
 
„Bee Blues”: aki a mai jazz zenészek vagy bármilyen zenészek között tud úgy explicit blues fromára játszani, hogy az nem unalmas, az érez valamit a zenéből, de akik úgy játszanak rá, hogy azt a végtelenségig elhallgatnánk, azokat csak a múzsák vezethetik.
 
A „Twiggy” szerzemény erősen reflektál a Highway Rider „The Falcon Will Fly Again” darabjára, hogy aztán a korábban tett ígéretet ezen az albumon be is váltsák: a Kurt Rosenwinkel gitárosnak szentelt „Kurt Vibe” és az ezt követő „Stan the Man” egy áldozatára lecsapó sólyom dinamikájával és erejével hat az érzékeinkre a szabadság és vadság édes keserűségét felszabadítván bennünk.
 
De megállás továbbra sincsen, a zene csak sodor, egyre szabadabban, egyre magasabbra, egyre kötetlenebbül... Csak a szörfdeszkámban bízhatok, de engem már egyre jobban éget Héliosz, kérem maguk is gondoskodjanak a biztonságukról, hogy újra és újra és újra és újra meghallgathassák ezt a korongot, auch...!
                                                                                                        
Az együttes tagjai:
Brad Mehldau – zongora
Larry Genadier – nagybőgő
Jeff Ballard – dobok
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. M.B.
2. Ode
3. 26
4. Dream Sketch
5. Bee Blues
6. Twiggy
7. Kurt Vibe
8. Stan the Man
9. Wwyatt’s Eulogy for George Hanson
10. Aquaman
11. Days of Dilbert Delaney
 
Diszkográfia:
Introducing Brad Mehldau (1995)
The Art of the Trio (1997)
The Art of the Trio, Vol. II — Live At The Village Vanguard (1997)
The Art of the Trio III — Songs (1998)
Elegiac Cycle (1999)
The Art of the Trio, Vol. IV — Back At The Vanguard (1999)
Places (2000)
The Art of the Trio, Vol. V — Progression (2001)
Largo (2002)
Anything Goes (2004)
Live in Tokyo — Solo Piano (2004)
Day is Done (Trio) (2005)
House on Hill (Trio) (2006)
Live (Trio) (2008) koncert
Brad Mehldau Trio Live: The Complete Friday Night Sets (2008) koncert
Brad Mehldau: Live in Marcia (2011) koncert
Ode (2012)

Kapcsolódó írás:Pat Metheny, Brad Mehldau: Metheny Mehldau Quartet