Főkép Bárki, aki kisség behatóbban ismeri a barokk opera történetét, tisztában lehet egyrészt azzal, hogy az olasz és francia zenés színház már a 17. század második felében külön utakra lépett, másrészt pedig azzal is, hogy – különösen az itáliai modell nagyszabású előadásaiban – a mitológiai cselekmény sokszor szinte zavaróan túlbonyolított formában bontakozott ki. Christoph Willibald Gluck e drámai túlburjánzás megnyesését tűzte ki célul maga elé úgynevezett reformoperáinak sorával, melyek közül az elsőt, a Raniero de’ Calzabigi librettóját felhasználó Orfeo ed Euridicét 1762. október 5-én mutatták be a bécsi Burgtheaterben.
 
Ami rögtön feltűnhet a művel kapcsolatban, az a látszólag csekély létszámú szereplői gárda, legalábbis ami a szólistákat illeti, hiszen mindössze három alak, Orpheusz, Eurüdiké és Ámor köré épül fel a történet, emellett azonban a kórus pásztorokat, fúriákat, nimfákat, szellemeket és héroszokat is megjelenít, zeneileg pedig kifejezetten nélkülözhetetlen a jelenlétük. Ráadásul a mindenekelőtt Jean-Baptiste Lully és Jean-Philippe Rameau nevével fémjelzett francia tragédie lyrique eszköztárából Gluck átvette a zenekari (vagyis nem csupán continuo) kíséretes recitativo ötletét is, ami megköveteli, hogy a hangszeresek mindvégig közreműködjenek a megszólaltatásban.
 
A korszak művészetében tájékozottabbak persze rögtön megjegyezhetik, hogy semmi újdonság nincs a háromszereplős zeneműben, hiszen nem egy barokk serenatában, többek között George Frideric Handel Aci, Galatea e Polifemójában ugyancsak három szólista kap kiemelt szerepet, a drámai kantáta mégsem összevethető az operával, hiszen mind a díszlet, mind a színészi játék minimálisra korlátozódott ebben az alapvetően könnyed, szórakoztató és nem utolsó sorban nem nagy nyilvánosságnak szánt műfajban. (Megjegyzendő, hogy Handel 1718-ban színpadra állított pásztori operája, az Acis and Galatea szintén csupán öt szólóénekest foglalkoztatott, az angol zenés színház tehát akár modellként is szolgálhatott volna Gluck számára.) Ugyanakkor nem szabad elfeledni, hogy a szerelmét kétszer is elveszítő Orpheusz története korábban már több operaszerzőt megihletett (hogy csak hármat említsek: Jacopo Peri, Claudio Monteverdi és Georg Philip Telemann is megzenésítette a történetet), ezekben a zenedrámákban azonban a kor hagyományaihoz igazodva jóval több alak tűnt fel a színpadon.
 
Az itáliai tradíciók felülírása, legalábbis összeházasítása a francia kompozíciós megoldásokkal egyértelműen használt a muzsikának. Ugyan az olaszos érzelmi töltet megmaradt, a hangsúly nem a virtuóz előadásra, sokkal inkább a tiszta, jól érthető szövegmondásra és a jellemformálásra helyeződött át. Recitativók és komoly technikai felkészültséget igénylő áriák váltakozása helyett a szólisták mellett kifejezetten jelentős szerepet kapott a kórus és a zenekar, így a glucki újítások ténylegesen a későbbi német nagyoperának, tehát Mozartnak, Haydnnak és Beethovennek mutattak irányt. Nem lehet véletlen, hogy a mű legszebb részlete sem ária, hanem a második felvonásban felcsendülő édesbús fuvola-melódiára rákövetkező arioso: a „Che puro ciel, che chiario sol”. Dramaturgiailag azonban tökéletesen indokolt a szépség ily mérvű kihangsúlyozása, hiszen rögtön ez után megtudhatjuk a héroszok kórusától, hogy Eurüdiké közeleg, Orpheusz pedig ismét találkozhat szerelmével, hogy hazatérjen vele.
 
A 18. század közepének tipikus színházfelfogására mindössze a rondószerűen induló záró kórus emlékeztet, mivel Ovidius klasszikus hőse még nem képes kiállni a kemény próbát, azaz nem tudja megállni, hogy ne beszéljen Hádésztól visszakapott hitvesével és ne is pillantson hátra rá, amíg ki nem értek az alvilágból, itt azonban Ámor még egyszer megkegyelmez a köveket is meghatni képes dalnoknak, és a két szerelmes a mű végén ismét egymásé lehet.
 
John Eliot Gardiner felülmúlhatatlan felvételén a szólisták, a kórus és a zenekar egyaránt fantasztikus teljesítménnyel járultak hozzá a lemez sikeréhez. Különösen a kilencvenes évek elején pályája csúcsára érő amerikai kontratenor, Derek Lee Ragin teljesítménye figyelemre méltó, noha a harmadik felvonásban Sylvia McNair rendkívüli drámai erővel megformált Eurüdikéjével egyértelműen méltó társa a Magyarországot is megjárt színes bőrű énekesnek. Gardiner az opera francia színpadra adaptált változatának hangfelvételét is elkészítette, számomra azonban örökre az eredeti, olasz nyelvű verzió marad az etalon, mégpedig ebben a hosszú idő után újra kiadott változatban, amely a tökéletes művészi egymásra találás ritka pillanatainak egyike.
 
Előadók:
Sylvia McNair – szoprán (Euridice)
Derek Lee Ragin – kontratenor (Orfeo)
Cyndia Sieden – szoprán (Amore)
 
Monteverdi Choir
English Baroque Soloists
John Eliot Gardiner
 
A lemezen elhangzó művek listája:
Orfeo ed Euridice, azione teatrale, Vienna version 1762
CD 1
1. Overtura
2-9.Atto primo
10. Atto secondo
 
CD 2
1-9. Atto terzo