FőképFülszöveg:
"Amennyiben a figyelmes olvasó összehasonlítja ezt a könyvemet a "Golfőrültek"-kel, észreveheti, hogy a mostani kötetet úgy járják át a mély érzések, mint a koszos cipők szaga az öltözőt. Meglehet, arra a következtetésre jut majd, hogy oly sok angol íróhoz hasonlóan én is a nagy oroszok hatása alá kerültem.
Erről szó sincs. Tagadhatatlan, hogy stílusom sokat köszönhet Dosztojevszkíjnek. De az olyan történeteim, mint a "Rollo Podmarsh eszmélése" és a "Ha Vosper úgy akarja" szívmelengető mélysége annak a ténynek tudható be, hogy az utóbii időben igen sokat játszottam Southamtonban és az USA-ban, a Long Islanden lévő Nemzeti Pályákon. Ezeket a pályákat egy száműzött skót építette, aki arra a rémes ötletre ragadtatta magát, hogy egyetlen pályán egyesíti Nagy Britannia legnehezebb lyukait. Mindez megvisel egy olyan embert, aki Sandwich-ben átkelt a Szaharán, Prestwickben megmászta az Alpokat, és St Andrews-ban az Állomásfőnök Kertje lyukhoz érve azt hitte, karnyújtásnyira áll az Édentől. Ha két egymást követő nap a száznyolc ütéssel adod be az eredménylapodat, megtudsz egy s mást az életről." (P.G. Wodehouse)

Részlet a regényből:
A dinka lelke
 
Azon reggelek egyike volt, amikor az egész természet azt kiáltja, „fore!”. A völgy felől fújó enyhe szellő a szebb jövő üzenetét hozta. Lyukba chippelt labdákról, pontosan helyezett brassie ütésekről regélt. A gyep, melyet nem szaggatott fel még száz és száz vasütő, zölden mosolygott fel az azúr horizontra, a fák fölött kukucskáló nap pedig úgy ült az égen, mint egy óriás golflabda, amit valami láthatatlan istenség ütött fel egy hatos vassal, és mindjárt leesik, pontosan a tizennyolcadik zászló mellé. E napon nyitott ki újra a pálya a hosszú tél után, és hatalmas tömeg gyűlt össze az első elütőnél. Golfnadrágok csillogtak a napfényben, a levegő megtelt boldog várakozással.
A vidám gyülekezetben csupán egyetlen arc szomorkodott. Azé az úriemberé, aki a kis homokkupacra helyezett vadonatúj labda fölött lendített az ütőjével. Ez az ember gondterheltnek, reményvesztettnek tűnt. Végignézett a pályán, topogott a lábával, lendített, megint végignézett a pályán, megint topogott a csülkeivel, és újfent lendített. Úgy lendített, ahogy Hamlet tenné: kedvtelenül, tétován. Aztán végre ütött, elvette a niblicket a labdaszedőtől – amit az intelligens fickó már azóta készenlétben tartott, hogy gazdája az elütőre lépett –, és elgyötörten előrebandukolt elvégezni a második ütését.

A Korelnök, aki a klubház teraszáról, kedvenc székében ülve, együtt érzőn nézte végig a jelenetet, sóhajtott.
– Szegény Jenkinson – mondta –, semmit nem fejlődik.
– Nem – értett egyet a társa, egy nyílt tekintetű, hatos hendikepes ifjú. – Pedig történetesen tudom róla, hogy egész télen leckéket vett egy fedett pályán.
– Hiábavaló, teljességgel hiábavaló – mondta az Öreg, deres fejét ingatva. – Nincs az a varázsló, aki elérhetné, hogy ez az ember hetes átlaggal körbemenjen a pályán. Hiába mondom neki, hogy hagyjon fel a játékkal.
– Ön! – kiáltotta a fiatalember, és döbbenten nézett fel a driverről, amivel játszadozott. – Ön az mondta neki, hogy hagyjon fel a játékkal?! Azt hittem…
– Megértem és becsülöm felháborodását – mondta a Korelnök kedvesen. – De ne feledje, hogy Jenkinson nem hétköznapi eset. Számtalan olyan embert ismerünk, én is és ön is, akik soha életükben nem lépték át a bűvös százhúsz ütéses határt, mégis a társadalom boldog, hasznos tagjai maradtak. Bármilyen rosszul játszottak is, tovább tudtak lépni. De Jenkinson más. Ő nem képes fátylat borítani a múltra. Számára csak a teljes absztinencia hozhat boldogságot. Jenkinson egy dinka.
– Egy micsoda?
– Egy dinka – ismételte az Öreg. – Azon szerencsétlen párák egyike, akik hagyták, hogy a sportok e legnemesebbike rájuk telepedjen, berágja magát a lelkükbe, mint egy rosszindulatú daganat. Tudja, a dinka nem olyan, mint ön vagy én. Ő tépelődik. Megszállottá válik. A dinkasága miatt alkalmatlanná válik az élet küzdelmeire. Jenkinson például valamikor ragyogó jövő elé nézett a takarmánykereskedői pályán, de a sok melléütés, fejbe csapott ütés és nyesés annyira elvette a bátorságát és az önbizalmát, hogy egymás után hagyta ki a remek lehetőségeket, és végül más, elszántabb takarmánykereskedők lehagyták a piaci versenyben. Valahányszor lehetősége nyílt volna valami jó fogásra a takarmányüzletben, a több száz elbaltázott játszma okozta bátortalanság keresztbe tett neki. Úgy tudom, bármelyik pillanatban csődbe mehet.
– Te jó ég! – kiáltott fel a fiatalember megindultan. – Remélem, belőlem sose lesz dinka. Komolyan gondolja, hogy nincs más gyógymód, mint teljesen felhagyni a játékkal?
A Korelnök nem válaszolt azonnal.
– Furcsa, hogy ezt kérdezi – mondta végül –, mert pont ma délelőtt jutott eszembe az egyetlen eset a praxisomból, amikor egy dinkának sikerült felülkerekednie megszállottságán. Természetesen lány volt a do-logban. Minél tovább élek, annál inkább látom, hogy többnyire így van. De biztosan szívesebben hallaná az egész történetet az elejétől.
A fiatalember riadt vadként ugrott föl, mely az aljnövényzetben osonva megérzi a csapáson elrejtett csapdát.
– Jó lenne – hebegte az ifjú –, de félek, hogy valaki elém tolakszik az elütőhelyen.
– A szóban forgó dinka – kezdte az Öreg, és néma állhatatossággal belekapaszkodott a fiatalember zakójába – annyi idős lehetett, mint ön. A neve Ferdinand Dibble. Jól ismertem. Sőt, én voltam az…
– Majd máskor, jó?
– Én voltam az – folytatta az Öreg rendíthetetle- nül –, akihez Ferdinand életének eme nagy válságában fordult. Nem szégyellem bevallani, hogy miután kiöntötte előttem a lelkét, könnyek csillogtak a szememben. Vérzett a szívem a fiúért.
– Elhiszem. De…
A Korelnök gyöngéden visszanyomta a fiatalembert a székébe.
– A golf – magyarázta – egy nagy talány. Mint egy szeszélyes istennő….
Az ifjú, akin a láz tünetei kezdtek mutatkozni, úgy tűnt, megadta magát. Halkan felsóhajtott.
– Olvasta valaha A vén tengerészt?* – kérdezte.
– Sok évvel ezelőtt – felelte a korelnök. – Miért kérdi?
– Nem is tudom – felelte a fiatalember. – Valahogy eszembe jutott.
–   
•    Samuel Taylor Coleridge The Rime of the Ancient Mariner (A vén tengerész verse) című verséről van szó. Ebben egy vén tengerész, aki most tért vissza a tengerről, megállít egy idegent, aki épp esküvőre hivatalos, és mesélni kezd neki. Az idegen először jól szórakozik az öreg történetén, de később egyre türelmetlenebb lesz.
•   
 A golf (folytatta a Korelnök) egy nagy talány. Mint egy szeszélyes istennő. Úgy tűnik, a kegyeit teljesen önfejűen, véletlenszerűen és igazságtalanul osztogatja. Bármerre nézünk, életerős titánokat láthatunk három számjegyű eredménnyel, amint előzékenyen maguk elé engednek remegő térdű, nyeszlett kukacokat, akik úgy csinálnak hetvennégyet, mint a szél. Pénzügyi óriásoknak kell ütéselőnyt elfogadniuk pályakezdő alkalmazottaiktól. Birodalmak kormányzására hivatott emberek képtelenek parancsolni egy kis, fehér labdának, amely gond nélkül engedelmeskedik valakinek, akinek annyi esze van, mint egy kakukkos órának. Rejtélyes, de tény. Semmi okát nem láttam, miért ne lehetne Ferdinand Dibble kitűnő golfjátékos, ám sajnos erős csuklója és jó szeme ellenére ügyetlen volt. Ráadásul, egy júniusi estén arra is rájöttem, hogy dinka.

Teljesen váratlanul tört rám a felismerés egy beszélgetés során, amit itt folytattunk, ugyanezen a teraszon.
Aznap este is itt ültem. Ide-oda vándoroltak a gondolataim, amikor észrevettem, hogy a klubház sarkánál Dibble beszélget egy fehér ruhás leányzóval. Nem láttam, ki a hölgy, mivel háttal állt nekem. Ekkor elváltak, és Ferdinand lassan odasétált, ahol ültem. Levertnek tűnt. Aznap délután tönkreverte őt Jimmy Fothergill, ennek tudtam be a gyászos hangulatot. Ám hamarosan rá kellett ébrednem, hogy bár van némi igazság a feltételezésemben, közel sem fedi maradéktalanul a valóságot. Ferdinand leült, és hosszú percekig szótlanul bámult az alant elterülő völgybe.
– Épp most beszéltem Barbara Medway-vel – törte meg váratlanul a csendet.
– Igazán? – kérdeztem. – Tüneményes lány.
– Marvis Baybe utazik a nyárra.
– Szürkébb lesz az élet nélküle.
– Az nem kifejezés! – vágta rá Ferdinand Dibble szokatlan vehemenciával, majd újabb hosszú szünet következett.
Aztán Ferdinand reményvesztetten felnyögött.
– A fenébe is, szeretem! – motyogta leverten. – Te jó ég, mennyire szeretem!
Nem csodálkoztam, hogy épp engem tisztel meg a bizalmával. A környék fiataljai előbb-utóbb mind megtalálnak a problémáikkal.
– No, és ő viszonozza az érzelmeit?
– Nem tudom. Nem kérdeztem meg.
– Miért nem? Azt hittem, ez olyasmi, amit szeretne tudni.
Ferdinand eszelősen rágni kezdte a puttere nyelét.
– Nem mertem – bökte ki nagy sokára. – Egyszerűen képtelen vagyok összeszedni a bátorságomat, hogy megkérjek egy lányt, pláne ezt a földre szállt angyalt, hogy legyen a feleségem. Tudja, a következő a helyzet. Valahányszor nekidurálnám magam a dolognak, mindig jön valaki, és rám ver egy lyuk előnyt. Ha végre meg merném kérni a kezét, hárommal a bogey fölött végzek. Hiába érzem magam jó, szezon közepi formában, hogy végre megpróbáljam lyukba ütni a szerencsémet, mindent vagy semmit alapon, valami történik a lendítésemmel, és minden elütőről a bozótosba küldöm a labdát. Akkor pedig oda az önbizalmam. Ideges leszek, letört, a nyelvem pedig összeakad. Istenem, bárcsak ismerném azt, aki kitalálta ezt a pokoli játékot! Szívesen megfojtanám. Persze, alighanem évszázadok óta halott. De akkor legalább ugrálnék kicsit a sírján.
Ekkor értettem meg mindent, és ólomnehézzé vált a szívem. Kiderült az igazság. Ferdinand Dibble egy dinka.
– Fel a fejjel, fiam – feleltem, bár tudtam, hiába minden szó. – Szedje össze magát!
– Nem tudom!
– Próbálja meg!
– Már próbáltam.
Megint rágni kezdte az ütőjét.
– Barbara az imént megkérdezte, nem tudnék-e én is Marvis Baybe utazni.
– Mi ez, ha nem biztató? Ez azt sugallja, hogy ő sem teljesen közömbös az ön társasága iránt.
– Lehet, de mi haszna? Tudja – hirtelen egy pillanatra felcsillant a szeme –, ha csak egyszer megverhetnék egy igazán jó golfjátékost… csak egyszer… tovább tudnék lépni. – A fény kialudt. – De mennyi erre az esély?
Ezt a kérdést nem szándékoztam megválaszolni. Csak együtt érzőn megveregettem a vállát, aztán Ferdinand hamarosan felállt és elsétált. Még mindig ott ültem, és az esetén gondolkoztam, amikor Barbara Medway lépett ki a klubházból.
Ő is szomorúnak, töprengőnek tűnt, mintha gyötörné valami. Leült a székre, amelyről nem rég állt fel Ferdinand, és fáradtan sóhajtott.
– Érezte úgy valaha – kérdezte –, hogy legszívesebben fejbe vágna valakit valami nehéz, kemény tárgygyal? Amin lehetőleg sok a dudor.
Azt feleltem, hogy volt már ilyen élményem, és megkérdeztem, konkrét személyre gondol-e. Úgy tűnt, mérlegeli a dolgot, mielőtt válaszolna, aztán nyilván elhatározta, hogy a bizalmába avat. Előrehaladott korom bizonyos vigasztaló előnyökkel jár. Ezek közé tartozik, hogy a csinos lányok gyakran a bizalmukba avatnak. Sokszor találom magam a gyóntatóatya szerepében a legbensőségesebb témákban olyan szépségekkel, akiknek egyetlen barátságos szaváért is sok fiatalember a fél karját adná. Ráadásul gyerekkora óta ismertem Barbarát. Gyakran fürdettem őt – bár termé-szetesen ez nem mostanában történt. Az ilyesmi összeköt két embert.
– Miért ilyen tuskók a férfiak? – fakadt ki Barbara.
– Még mindig nem árultad el, kit illetsz ezekkel a kemény szavakkal. Ismerem?
– Persze hogy ismeri. Hisz az imént beszélgetett vele.
– Ferdinand Dibble? De miért szeretnéd fejbe vágni Ferdinand Dibble-t valami nehéz, kemény tárggyal, amin lehetőleg sok a dudor?
– Mert egy dilinyós.
– Úgy érted, dinka? – kérdeztem, és csodálkoztam, hogy tudta a lány megfejteni a boldogtalan férfiú titkát.
– Nem, dilinyós. A dilinyós olyan férfi, aki szeret egy lányt, de nem mondja meg neki. Biztosan érzem, hogy Ferdinánd vonzódik hozzám.
– A megérzésed helyes. Épp az imént avatott bizalmába ebben a kérdésben.
– Akkor miért nem avat be engem a bizalmába a szerencsétlen? – méltatlankodott a temperamentumos leányzó, és ingerülten megdobott kaviccsal egy arra tévedő szöcskét. – Mégse vethetem magam a karjaiba, amíg nem adja legalább valami apró jelét, hogy kész elkapni!
– Segítene, ha kiszivárogtatnám neki a mostani beszélgetésünk lényegét?
– Ha egyetlen szót is mond neki, soha többé nem állok szóba önnel – kiáltotta. – Inkább haljak ezer halált, sem hogy egy férfi azt gondolja, annyira akarom őt, hogy közvetítők útján próbálom rávenni, vegyen feleségül!
Beláttam, hogy mond valamit.
– Akkor félek – állapítottam meg szomorúan –, nincs mit tenni. Csak várni és reménykedni. Nem kizárt, hogy az elkövetkező évek során Ferdinand Dibble megtanul ruganyosan, csuklóból ütni, mozdulatlan fejjel, erősen megvetett jobb lábbal, és…
– Mi az ördögről beszél?
– Csak eljátszottam a gondolattal, hogy Ferdinand Dibble egy nap talán megszűnik dinka lenni.
– Úgy érti, dilinyós?
– Nem, dinka. A dinka olyan ember, aki… – azzal elmagyaráztam neki, milyen különös pszichológiai akadályok állnak a lánykérés útjában Ferdinand részéről.
– Életemben nem hallottam ilyen nevetséges dolgot! – jelentette ki a leányzó. – Azt akarja mondani, hogy addig nem fogja megkérni a kezem, amíg meg nem tanul golfozni?
– Sajnos nem ilyen egyszerű – feleltem szomorúan. – Sok rossz játékos megnősül abban a reményben, hogy egy asszony szerető gondoskodása javítja majd a játékát. De ők viharedzett, vastag bőrű férfiak, nem olyan érzékenyek és önmarcangolók, mint Ferdinand. Ferdinand megszállottá vált. A golf egyik fő erénye, hogy a játékban tapasztalt sikertelenség bizonyos mennyiségű nemes alázatot vált ki. Visszatartja az embert attól, hogy felfuvalkodottá tegyék azok a banális dia- dalok, amelyeket az élet egyéb területein arat. De mindennek van határa, és Ferdinand alázatossága túl messzire ment. Kiölt belőle minden bátorságot. Összetörtnek, értéktelennek tartja önmagát. Hálás a labdaszedőknek, amiért elfogadják tőle a borravalót, miközben pökhendien az arcába is vághatnák.
– Úgy érti, ez örökre így marad?
Elgondolkoztam.
– Nagy kár – mondtam –, hogy nem tudtad meggyőzni Ferdinandot, hogy utazzon Marvis Bay-be egy-két hónapra.
– Miért?
– Mert jobban átgondolva a dolgot úgy vélem, nem kizárt, hogy Marvis Bay-ben meggyógyulna. A hotelben találna egy csomó golfozót – most a legtágabb értelemben használom a szót, beleértve a bénákat és a bal-kezeseket is –, akiket még ő is meg tudna verni. Amikor utoljára Marvis Bay-ben laktam, a szálloda golfpályája olyan volt, mint valami Sargasso-tenger, ahová összesodródott a golf összes szennye. Olyasmiket láttam azon a pályán, amiktől reszketve fordítottam el a tekintetemet, pedig nem vagyok gyönge ember. Ha Ferdinand képes lenne annyira összeszedni magát, hogy feljöjjön egy megbízható százötös átlagra, volna remény. De ha jól értettem, nem megy Marvis Bay-be.
– Dehogyisnem! – felelte a lány.
– Tényleg? Egy szóval se említette az imént.
– Mert akkor még nem tudta. De majd megtudja, ha váltok vele néhány keresetlen szót.
Azzal határozott léptekkel visszament a klubházba.
Találóan mondják, hogy sokféle golf létezik, kezdve a csúcstól a hivatásos golfjátékosokkal és a legjobb amatőrökkel, lefelé haladva az ügyetlen golfozókon keresztül egészen a skót egyetemi tanárokig. A közel-múltig ez utóbbit tekintették a golf legnagyobb mélységének. De napjainkban, látván a nyári szállodák egyre növekvő népszerűségét, megállapíthatjuk, hogy van még ennél is lejjebb: a Marvis Bay-hez hasonló helyeken látható golfjáték.
Ferdinand Dibble számára, aki szokatlanul magas mércét alkalmazó klubhoz tartozott, a meglepetés erejével hatott Marvis Bay. Néhány nappal a megérkezése után kábultan jár-kelt, mint aki nem tudja elhinni, hogy mindez igaz lehet. Ennek a nyári szálláshelynek a pályáira kimenni olyan volt, mint belépni egy új világba. A hotel tele volt tömzsi, középkorú férfiakkal, akik a pénzcsinálásnak szentelt, eltékozolt ifjúságuk után olyan játékot kezdtek űzni, amiben igazi profizmust csak úgy lehet elérni, ha valaki a bölcsőben kezdi, és ügyel a kilóira. Reggelente a pályán az ember találkozhatott a valaha kitalált összes borzalmas stílus képviselőjével. Volt ott például egy ember, aki megpróbálta hamis biztonságérzetbe ringatni a labdáját. Félrenézett, aztán villámgyorsan ütött abban a nyilvánvaló reményben, hogy sikerül meglepnie. Akadt, aki úgy forgatta a közepes vasat, mintha kígyókat ölne. Az egyik úgy ütötte meg a labdát, mintha macskát simogatna, a másik mintha ostorral csattogtatna. Más anynyit merengett minden ütésnél, hogy azt lehetett hinni, valami otthonról kapott rossz hír nyomasztja, és ott volt az ember, aki úgy ütött a mashie-jével, mintha levest kanalazna. Az első hét végére Ferdindand Dibble volt a szálló bajnoka. Úgy hatolt keresztül a seregleten, mint golyó a képviselőfánkon.
Először, a siker minden reménye nélkül, kihívta a férfit, aki be akarta csapni a labdáját. Ferdinand öt szakasszal vezetett úgy, hogy már csak négy volt hátra. Aztán, ahogy kezdett megjönni az önbizalma, egymás után legyőzte a Macskasimogatót, az Ostorozót, a Merengőt, a Kanalazót, és beléjük törölte a szöges golfcipőjét. Minthogy ezek voltak a helyi vezető amatőrök, akiknek hőstetteit a nyolcvanéves játékosok és a tolókocsisok se múlhatták felül, a nyolcadik reggel Ferdinand Dibble azon kapta magát, hogy nem maradt több meghódítani való terület. A kiskirály sem élt jobban, mi több, megnyerte első trófeáját, az ütés szerinti hendikep játék fődíját. Két ütéssel verte a mezőnyt. Sőt, mi több, legközelebbi riválisát, egy tiszteletreméltó öregurat zseniális és váratlan négyütéses előnnyel hagyta maga mögött az utolsó lyuknál. A nyeremény egy akkora ónkupa volt, mint egy öreg tölgyfa vödör. Ferdinand pedig minden vacsora után azonnal a szobájába sietett, és babusgatta, mint anya a gyermekét.
Most nyilván azon töpreng, hogy adott körülmények között barátunk miért nem használta ki a régi alázatossága helyét elfoglaló, újonnan támadt bátorságát, hogy azonnal megkérje Barbara Medway kezét. Megmondom. Azért nem kérte meg Barbarát, mert Barbara nem volt ott. Az utolsó pillanatban otthon kellett maradnia egyik beteg szülőjét ápolni, így néhány héttel el kellett halasztania az utazást. Persze Ferdinand megkérhette volna a kezét valamelyik levélben, amiket naponta írogatott neki. De valahogy, miután írni kezdett, mindig azon kapta magát, hogy túl sok helyet használt fel az aznapi legjobb ütései ecsetelésére; nehéz lett volna helyet szorítani a halhatatlan szenvedélynek, amit érzett. Mégsem szúrhatsz be ilyesmit csak úgy, az utóiratba.
Így hát úgy döntött, hogy vár, amíg Barbara megérkezik, addig pedig folytatta diadalmenetét. Bizonyos szempontból minél tovább várt, annál jobb volt, mivel minden egyes délelőtt és délután tovább növelte önbecsülését. Ahogy teltek a napok, egyre magabiztosabb lett.
 
Mindeközben azonban sötét fellegek kezdtek gyülekezni a feje fölött. Elégedetlen sutyorgást lehetett hallani a szállodai hall sarkaiban, és felütötte fejét a lázadás szelleme. Merthogy Ferdinand megnövekedett önbizalma nem kerülte el legyőzött riválisai figyelmét sem. Nincs önteltebb az olyan embernél, aki általában meghunyászkodó, de váratlanul magabiztos lesz. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy Ferdinánd magabiztossága az a fajta agresszív magabiztosság volt, ami sok ellenséget szerez az embernek. Szokásává vált feltartani a játékot, hogy tanácsokat osztogasson az ellen-felének. Az Ostorozó nem bocsátotta meg, hogy Ferdinand jó szándékú, ám fölöttébb bántó kritikával illette a hátralendítését. A Kanalazó, aki azóta kanalazott, hogy negyvenhat évesen feliratkozott egy távoktató golftanfolyamra, amely tizenkét leckében megtanította golfozni, személyes sértésnek vette, hogy egy pelyhes állú ifjú azt mondja neki, a mashie ütés könnyed, nem elsietett lendítést kíván. A Kígyóölő... de nem untatom azzal, hogy ismertessem mindannyiuk tüskéit. Legyen elég annyi, hogy mindegyikük neheztelt valamiért Ferdinandra, és egy este, vacsora után összegyűltek a hallban, hogy megvitassák, mitévők legyenek.
Mindannyian ingerültek voltak.
– Még hogy egy kölyök mondja meg, mit csináljak a mashie ütőmmel! – morgott a Kanalazó. – Folyamatosan és nem elsietve, a bal szememet rajta tartva ütöm el a labdát, nem? Mi kell még?
– Hiába mondom neki, hogy én a régi, St. Andrews-i lendítést használom – sziszegte az Ostorozó a fogai között. – Nem, meg se hallgat.
– Le kéne dönteni a magas lóról – sziszegte a Kígyógyilkos.
Nem könnyű elsziszegni egy mondatot, amiben nincs egyetlen sz betű sem. Az a tény, hogy neki sikerült, jól mutatja, milyen fokú érzelmeket váltott ki belőle Ferdinand őrjítő nagyképűsége.
– Igen, de mit tehetnénk? – kérdezte az aggastyán, miután a hallókürtjén elért hozzá az információ.
– Hát, ez az! – sóhajtott a Kanalazó. – Mit tehetnénk?
Mindenki keserűen ingatta a fejét.
– Tudom már! – kiáltotta a Macskasimogató, aki mind ez idáig nem beszélt. Jogász volt, agyafúrt, sötét lélek. – Tudom már! Van egy fiú az irodámban, az ifjú Parsloe, aki ronggyá verné ezt a Dibble-t. Írok neki, hogy jöjjön le ide. Ráuszítjuk erre a pasasra. Tanítunk neki egy kis szerénységet.
Kórusban helyeselt mindenki.
– De biztos, hogy le tudja győzni? – kérdezte a Kígyóölő izgatottan. – Nem lenne okos hibázni.
– Egész biztos – nyugtatta meg a Macskasimogató. – George Parsloe-nak egyszer sikerült kilencvennégyből körbeérnie.
– Sok minden változott itt kilencvennégy óta! – mondta az aggastyán, és megfontoltan bólogatott. – Ó, nagyon sok minden. Nem szaladgáltak még fel-le ezek az automobilok, és nem ölték meg...

Gondos kezek elvezették az aggastyánt, hogy megigya a tejjel elkevert nyers tojását, a többi összeesküvő pedig összeráncolt homlokkal tért vissza a tárgyhoz.
– Kilencvennégyből? – hitetlenkedett a Kanalazó. – Úgy érted, minden ütést beleszámolva?
– Minden ütést.
– Úgy érted, nem rontott el egyetlen lyukba gurítást sem?
– Egyet sem.
– Azonnal táviratozz neki! – határoztak az egybegyűltek.
Aznap este a Macskasimogató a maga simulékony, agyafúrt, jogászos módján megkörnyékezte Ferdinandot.
– Ó, Dibble – szólította meg. – Pont önt keresem. Dibble, idelátogat egy ifjú barátom, aki golfozgat. George Parsloe a neve. Azon tűnődtem, vajon, tud- na-e időt szakítani rá, hogy játsszon vele. Tudja, még kezdő.
– Boldogan játszom vele egy kört – ígérte előzékenyen Ferdinand.
– Hátha tanul öntől egy-két fogást – mondta a Macskasimogató.
– Való igaz – ismerte el Ferdinand.
– Akkor bemutatom, ha megérkezik.
– Örömömre szolgál – biztosította Ferdinand.
Kitűnő hangulatban volt aznap este, mert levelet kapott Barbarától, melyben tudatta vele, hogy két nap múlva érkezik.
Ferdinand egészséges szokása volt kora reggel felkelni és fürödni egyet a tengerben, még reggeli előtt.
Barbara érkezésének napján szokás szerint felkelt, felvette flanelnadrágját, jól megnézte magának a kupát, és elindult a tengerhez. Szép, üde reggel volt. Ferdinand kívül-belül ragyogott. Miközben a pályán lépkedett – merthogy a tengerhez vezető legrövidebb út a hetedik szakasz fairwayén vitt keresztül –, boldogan fütyörészett, és a lánykérés nyitó mondatait gyakorolta magában, mivel feltett szándéka volt aznap este, vacsora után megkérni Barbara kezét. Gondtalanul trappolt a bársonyos pázsiton, amikor hirtelen valaki azt kiáltotta: „fore!”. A következő pillanatban centikkel a feje mellett repült el egy golflabda, és jó ötven méterre esett le attól, ahol ő állt. Ferdinand körbenézett, és látta, hogy egy alak közeledik feléje az elütőtől.
Az elütőtől való távolság jó százharminc méter volt. Ha hozzáad még ötvenet, száznyolcvan métert kap. A megépítése óta nem ütöttek ekkorát a Marvis Bay-i golfpályán. Az igazi golfozó pedig már csak olyan nagylelkű, hogy a füle mellett elzümmögő labda okozta, érthető ijedtség után az első reakciója a szívből jövő elismerés. Ferdinand úgy vélte, valami különös csoda folytán szállodabeli lakótársai egyikének megadatott, hogy egyszer az életben jól időzítsen egy ütést. Csak mikor közelebb ért az illető, akkor kezdett felébredni benne a nyugtalanító gyanú. A tény, hogy ezt a férfiút még soha nem látta a szálloda pályáján, a gyepet csépelők között, csaknem könyörtelen biztonsággal arra utalt, hogy ezzel az emberrel kell majd játszania.
– Bocsánat – szólt az idegen.
Magas és meglepően jóképű ifjú volt barna szemmel és sötét bajusszal.
– Semmi baj – válaszolta Ferdinand. – Ööö… mindig így üt?
– Nem, általában hosszabbat, de ma reggel nem vagyok formában. Szerencse, hogy kijöttem gyakorolni. Holnap egy Dibble nevű ipsével játszom, aki a helyi bajnok, vagy mi.
– Velem – mondta Ferdinand alázatosan.
– Eh? Ó, ön? – Mr. Parsloe végigmérte. – Nos, győzzön a jobbik.
Ferdinand éppen attól félt, hogy pontosan ez fog történni, így hát sápadtan biccentett, és folytatja útját a tengerhez. Oda volt a reggel varázsa. A nap még mindig sütött, de buta, beteges módon; ráadásul hideg, nyomasztó szél kerekedett. Ugyanis Ferdinand kisebbségi komplexusa, amelyből, úgy tűnt, mindörökre kigyógyult, ismét felütötte a fejét.
 
Mily szomorú az életben, hogy a perc, melynek a legboldogabb várakozással nézünk elébe, oly gyakran bizonyul szürkének, hidegnek és kiábrándítónak. Barbara Medway tíz napon keresztül a Ferdinanddal való találkozásnak élt, aki szerelemtől csillogó szemmel ott fog ugrálni a vonatnál, és ajka szerelmes szavakat rebeg. Szegény lányban fel sem merült hogy a férfi nem zúdítja rá régóta felhalmozódott érzelmeit az első öt perc után. Csupán az aggasztotta, nehogy kínos feltűnést keltsen azzal, hogy térdre veti magát előtte a peronon.
– Végre itt vagyok! – kiáltotta a lány vidáman.
– Halihó! – felelte Ferdinand fanyar mosollyal.
A lány ránézett, és megdermedt. Honnan tudhatta volna, hogy ez a visszafogott viselkedés teljes egészében annak a gyávasági rohamnak köszönhető, amit a George Parsloe-val való reggeli találkozás váltott ki? Barbara úgy értelmezte, hogy a férfi nem örül neki. Ha eddig is így viselkedett volna, akkor persze az egyre rosszabbodó dinkaságnak tudná be, de írásos bizonyítékai voltak róla, hogy Ferdinand számára az elmúlt tíz nap egyetlen diadalmenet volt.
– Megkaptam a leveleidet – mondta a lány bátor állhatatossággal.
– Gondoltam, hogy megkapod – felelte Ferdinand szórakozottan.
– Úgy tűnt, csodákat művelsz.
– Igen.
Hallgattak.
– Jól utaztál? – kérdezte Ferdinand.
– Nagyon – válaszolta Barbara.
Hűvösen beszélt, mert mérgesebb volt, mint a Gergely-napi idő. Már mindent értett. Rájött, hogy a tíz nap alatt, amit távol töltöttek egymástól, Ferdinand szerelme elpárolgott. Valami másik lány, akivel ebben a romantikus környezetben találkozott, kiszorította őt a szívéből. Barbara tudta, hogy egy nyári hotelben Cupido milyen hatásosan működik, és egy pillanatig önmagát okolta, amiért volt olyan fafejű, hogy hagyta egy ilyen helyre jönni a szerelmét egyedül. Ám a megbánást elnyelte a harag, és Barbara annyira rideggé vált, hogy Ferdinand, aki már-már majdnem elárulta borongósságának okát, visszabújt a csigaházába, és a hotel felé megtett autóút alatt egyszer sem emelkedett a beszélgetés egy bizonyos szint fölé. Ferdinand azt mondta, szépen süt a nap, mire Barbara azt felelte, igen, szépen. Akkor Ferdinand megállapította, hogy szépen mutat a víztükrön, és Barbara azt felelte igen, szépen mutat a víztükrön. Ferdinand reményét fejezte ki, hogy nem fog esni, és Barbara elismerte, nagy kár lenne, ha esne. Aztán újabb hosszú hallgatás következett.
– Hogy van a nagybátyám? – kérdezte végül Barbara.
Korábban elmulasztottam említeni, hogy a Macskasimogatóként emlegetett úriember Barbara édesanyjának fivére volt, és egyben Barbara Marvin Bay-i vendéglátója is.
– A nagybátyád?
– Tuttle-nek hívják. Találkoztál vele?
– Ja, igen. Sokszor. Itt van nála egy barátja – mondta Ferdinand, mert ismét eszébe jutott a szívének legfontosabb ügy. – Egy Parsloe nevű pasi.
– Nahát, George Parsloe, itt? Csudijó!
– Ismered? – nyögte Ferdinand erőtlenül.
Nem hitte, hogy bármi ronthat a kedélyén, de érezte, hogy most újabb fokokat csúszott vissza a szomorúsági létrán. A lány hangja elkeserítően örömtelien csengett. Á, jegyezte meg magában bosszúsan, milyen jellemző! Sose tudhatjuk, mit hoz a holnap. Mikor kezdenek jóra fordulni a dolgok, és már-már embernek érezzük magunkat, felbukkan egy George Parsloe.
– Persze – felelte Barbara. – Itt is van.
A taxi felhajtott a szálloda bejáratához. George Parsloe ott levegőzött a verandán. Ferdinand lázas szemében olyan volt, mint egy görög isten, és kisebbségi komplexusa kezdte az elefántkór tüneteit produkálni. Hogy is vetekedhetne ő szerelemben és golfban egy olyan fickóval, aki olyan, mintha egy filmből lépett volna ki, és azt mondja, nincs formában, amikor száznyolcvan métert üt?
– George! – kiáltotta Barbara vidáman. – Helló, George!
– Á, helló, Barbara!
Kellemes beszélgetésbe merültek, miközben Ferdinand szerencsétlenül téblábolt mellettük. Aztán, mivel úgy érezte, hogy nincs szükség a társaságára, eloldalgott.
Aznap este George Parsloe a Macskasimogató asztalánál vacsorázott, Barbara pedig vacsora után George Parsloe-val andalgott a holdfényben. Ferdinand, miután eltöltött egy értelmetlen órát a biliárdasztalnál, korán a szobájába tért. De még a kupájáról visszaverődő holdsugarak sem hoztak enyhülést a lelkében tomboló lázra. Egy ideig kedvetlenül gyakorolta a lyukba gurítást a fogmosó poharával, aztán lefeküdt, és nagy sokára zaklatott álomba szenderült.
 
Barbara másnap reggel sokáig aludt, és a szobájában reggelizett. Mikor délben lement a hallba, furcsán üresnek találta a hotelt. Tapasztalata szerint az ilyen szép napok a hotelekben lakók legalább felét arra késztetik, hogy összegyűljenek a hallban, becsukják az összes ablakot, és a jutaipar helyzetéről beszélgessenek. Nagy meglepetésre azonban, bár a nap melegen sütött a felhőtlen égboltról, a hallban egyetlen vendéget talált, a hallócsöves aggastyánt, aki szenilisen kuncogott magában.
– Jó reggelt! – köszönt a lány, mert előző este már összeismerkedtek.
– He? – Az aggastyán felfüggesztette a kuncogást, és helyére illesztette a hallókürtjét.
– Mondom: „jó reggelt”! – kiabálta Barbara a tölcsérbe.
– He?
– Jó reggelt!
– Á! Igen, nagyon szép reggel, nagyon szép reggel. Ha nem félnék, hogy lekésem a déli molnárkámat és tejemet – mondta az aggastyán –, én is odakint lennék a pályán. Úgy bizony, a pályán lennék. De akkor le kéne mondanom a molnárkáról és a tejről.
A szóban forgó étek meg is érkezett, így az aggastyán letette „vevőkészülékét”, és hozzálátott szövetei táplálásához.
– Nézném a mérkőzést – tette hozzá pillanatnyi szünetet tartva a molnárka rágásban.
– Milyen mérkőzést?
Az aggastyán a tejét szürcsölte.
– Milyen mérkőzést?
– He?
– Milyen mérkőzést?
Az aggastyán megint nevetni kezdett, és kis híján félrenyelt egy morzsát.
– Ez majd elveszi a kedvét az önteltségtől – gurgulázta.
– Kinek? – kérdezte Barbara.
– Igen – felelte az aggastyán.
– Ki az öntelt?
– Á! Ez az ifjú, Dibble. Nagyon öntelt. Én mindjárt láttam a szemén, de senki se hitt nekem. Higgyenek nekem, mondtam, azt a fiút le kell szállítani a magas lóról. Ma reggel megtörténik. A nagybátyja táviratozott az ifjú Parsloe-nak, hogy jöjjön ide, és megszervezett köztük egy mérkőzést. Dibble… – itt az aggastyán megint fuldokolni kezdett, így le kellett öblítenie a torkát egy kis tejjel. – Dibble nem tudja, hogy Parsloe egyszer körbement itt kilencvennégyben!
– Tessék?
Minden elsötétült Barbara előtt. A homályos ködön keresztül úgy tűnt, egy néger aggastyánt néz, aki tintát iszik. Aztán kitisztult a szeme, és egy szék háttámlájába kapaszkodott, nehogy elessen. Most már értette. Rájött, miért volt Ferdinand annyira figyelmetlen, és majd’ megszakadt a szíve az anyáskodó sajnálattól. Mennyire félreismerte!
– Ez majd leszállítja a magas lóról! – motyogta az aggastyán, és Barbarát hirtelen vad gyűlölet fogta el vele szemben.
Egy pillanatra képes lett volna bogarat tenni a tejébe. Aztán elfogta a tettvágy. De mit tegyen? Nem tudta. Csak azt, hogy cselekednie kell.
– Ó! – kiáltotta.
– He? – kérdezte az aggastyán, ismét szolgálatba állítva a hallócsövét.
De Barbara már elviharzott.
Nem volt messze a pálya. Barbara szinte repülve tette meg az utat. Elérte a klubházat, de nem talált ott senkit, csak a Kanalazót, aki épp el-ütéshez készülődött az első elütőn. Bár egy hang azt súgta a lánynak, hogy ezt látnia kéne, nem maradt ott bámészkodni. Feltételezte, hogy a mérkőzés kevéssel reggeli után kezdődött, tehát most valahol a második kilencen tarthatnak. Barbara jobbra-balra tekintgetve szaladt le a dombról, és végre, messze az egyik szakaszon nézelődők csoportját pillantotta meg. Ahogy a lány feléjük igyekezett, az emberek továbbindultak, és végre megláthatta Ferdinandot, amint épp a következő elütőhöz tart. Boldogan konstatálta, hogy szerelménél van az előny. Ez azt jelenti, hogy legalább egy lyukat megnyert. Ekkor megpillantotta a nagybátyját.
– Hogy állnak? – lihegte.
Mr. Tuttle rosszkedvűnek tűnt. Nyilvánvaló volt, hogy nem a kedve szerint alakultak a dolgok.
– A tizenötödik lyuknál döntetlen – felelte komoran.
– Döntetlen?
– Igen. Az ifjú Parsloe – mondta Mr. Tuttle, és savanyú ábrázattal nézett a ruganyos atléta felé – semmit se csinál jól a greeneken. Úgy gurít lyukba, mint egy rühes birka.
Mr. Tuttle iménti megjegyzéséből nyilván sejti már, miként volt képes Ferdinand Dibble lépést tartani nagyokat ütő ellenfelével egészen a tizenötödik szakaszig. De alighanem ezzel együtt is további magyarázat szükséges a helyzet megértéséhez. Úgy érezheti, a rossz lyukba gurítás George Parsloe részéről önmagában nem magyarázhatja az esetet. Igaza van. Volt még egy nagyon fontos tényező. Történetesen, hogy valami különös véletlen folytán Ferdinand Dibble az első elütéstől kezdve élete legjobb teljesítményét nyújtotta. Sose ütött még ekkorákat, sose chippelt ilyen elegánsan.
Ferdinand lendítése általában nagyon merev és túl óvatos volt, ami meggátolta a sikerben. A rövid, kemény ütéseknél pedig ritkán érte el a kellő pontosságot ama szokása miatt, hogy rendre felkapta a fejét, mint a bömbölő oroszlán, épp mielőtt az ütő eltalálta volna a labdát. Ma azonban fesztelen könnyedséggel lendített, rövid ütései pedig szépek, hibátlanok voltak. Ferdinand nem győzött csodálkozni saját magán. Jókedvre persze nem derítette az események ilyetén alakulása, hisz Barbara ridegsége és az, hogy úgy ugrált George Parsloe körül, mint egy kisbárány tavasszal, olyan búskomorrá tette, amit semmi sem enyhíthetett. Ekkor pedig, mint aki megvilágosodott, megértette, miért játszik ma olyan jól. Mert hiányzik belőle a derű. Egyszerűen pocsék kedve van. Csakis azért, mert ilyen kimondhatatlanul szerencsétlen.
Ezt mondogatta magában, miközben távozott a tizenhatos lyuktól, ahol csodálatos labdát ütött a pálya közepére, és szent meggyőződésem, hogy igaza volt. Mint oly sok középszerű golfozó, Ferdinand Dibble is maga nehezítette meg a dolgát azzal, hogy túl sokat gondolkozott. Mélyen beleásta magát a nagy mesterek műveibe, így valahányszor ütésre készült, felsorolta magában az összes hibát, amit el lehet követni. Eszébe jutott Taylor intése a jobb váll leengedéséről, Vardon kardoskodása a fej mozgatása ellen; mint ahogy az is, hogyan beszélt Ray az ütő hátrarántására való hajlamról és mit írt Braid* azon szerencsétlen bűnösökről, akik önmagukkal szúrnak ki azzal, hogy legjobb belátásuk ellenére megmerevítik izmaikat és elfordulnak.

•    Harry Vardon (1870–1937) amerikai, John Henry Taylor (1871–1963) angol, James Braid (1870–1950) skót golfozók, ők alkották az ún. Nagy Triumvirátust. Taylor pályákat is tervezett. Ted Ray (1877–1943) brit golfjátékos.
•   

Ennek az lett az eredménye, hogy addig célozgatta a labdát az ütővel, míg a szégyenérzet végül cselekvésre ösztönözte. Ütött, és óhatatlanul leengedte a jobb vállát, megfeszítette az izmait, elhajolt, és hátra rántotta az ütőt, miközben felkapta a fejét, mint ahogy azon a bizonyos illusztrált ábrán is látható (A kezdők gyakori hibái, No. 3, a tekintet felemelése), James Braid Golf könnyek nélkül című könyvének harmincnegyedik oldalával szemben. Ma azonban annyira lekötötte összetört szíve, hogy szórakozottan, már-már gondatlanul végezte el az ütéseket, aminek eredményeként legalább minden harmadik ütése mesés volt.
Eközben George Parsloe ütött, és a mérkőzés folytatódott. Neki azt mondták, hogy ez a Dibble pasas a legjobb formájában is száz ütés felett van. Ehhez képest most ontotta magából az ötütéses szakaszokat, sőt, egyet négyből megcsinált. Jó, egyszer becsúszott egy hatos, sőt hetes is, de ez mit sem változtatott a tényen, hogy pokoli nehéz mérkőzés kerekedett. George Parsloe annak az embernek az emelkedett hangulatával, aki tudta, hogy egyszer kilencvennégy ütéssel ment végig a pályán, arra számított, hogy minimum három ütéssel vezetni fog az első kilenc után. Ehhez képest kettővel le volt maradva, és vért izzadt, mire visszahozta magát egálba.
Ezzel együtt kitartóan ütögetett, és meg is nyeri a lyukat, ha nem olyan pocsék a lyukra gurítása. Csakis emiatt volt kénytelen egy döntetlenen osztozni a tizenhetedik lyuknál, pedig kettővel vezetett, mert Dibble bekeveredett a homokcsapdába, és csak a negyedik ütésével jutott a lyuk körüli zöld foltra. Ott azonban Ferdinand hét méterről lyukba talált, így öttel végzett. George a három lyukra ütésével örülhetett, hogy nem vesztett.
Barbara dobogó szívvel nézte a versenyt. Eleinte csak messziről figyelt, de mágnesként vonzotta magához az elütő, ahol Ferdinand készült ütésre. A lány visszatartotta a lélegzetét. Ahogy visszatartotta a lélegzetét George Parsloe, Mr. Tuttle és a többi ámuló néző is. Vágni lehetett a feszültséget, amit Ferdinand ütőjének reccsenése tört meg, amint nekiütközött a labdának, és mindössze harminc méterre repítette. A mérkőzésnek ebben a kritikus pillanatában Ferdinand Dibble fejbe csapta a labdát.
George Parsloe feltette a labdát a teere. Elégedett mosoly ült az arcán. Erősen megragadta az ütőjét, és elősuhintást végzett. Végre érezte, hogy eljött a happy end. Akkorát fog ütni, mint még soha. Olyan nagyot, hogy az ellenfelének minimum három ütésébe kerül utolérnie. Végtelenül óvatosan hátrahúzta az ütőjét, a lendítés csúcsán megállította…
– Mindig is érdekelt… – mondta egy tiszta, lányos hang, ami úgy hatott a csöndben, mint egy bombarobbanás.
George Parsloe összerezzent. Az ütő megingott. Leereszkedett. A labda a tee előtti magas fűbe bucskázott. Gyászos csönd állt be.
– Mit akart mondani, Miss Medway? – kérdezte George Parsloe halk, színtelen hangon.
– Jaj, sajnálom – felelte Barbara. – Félek, kizökkentettem.
– Talán, egy kicsit. Esetleg egy apró leheletnyit. De azt mondta, valami érdekli. Kisegíthetem?
– Csak azt akartam mondani – mondta Barbara –, hogy mindig is érdekelt, miért hívják a teet teenek.
George Parsloe nyelt egyet-kettőt. Hozzá idegesen pislogott. A szemében kábult, bamba kifejezés ült.
– Sajnos nem tudom megmondani – válaszolta –, de amint lehetőségem nyílik rá, megnézem egy jó lexikonban.
– Nagyon szépen köszönöm.
– Szívesen. Örömömre szolgál. Arra az esetre, ha a lyukba gurításom pillanatában netán eszébe jutna megkérdezni, miért hívják a greent greennek, bátorkodom már most felvetni, hogy azért, mert zöld.
Azzal George Parsloe a labdájához lépett, amely ott fészkelt valaminek a közepén, aminek nem tudom a nevét, mert nem vagyok botanikus. Valamiféle bokor volt. Sűrű, szúrós cserje. Olyan szeretettel fonta ágait George Parsloe niblickje köré, hogy az első ütést teljesen elhibázta. A második megmozdította a labdát, és a harmadik szabadította ki. Miután teljes erejű ütést csinált egy brassy ütővel, és mivel a lelke egy mindenféle érzelmektől forrongó üsthöz hasonlított, elhibázta a negyediket. Az ötödik ütése már néhány centire megközelítette Ferdinand labdáját, mire George fogta a labdát, és úgy hajította a bozótba, mintha mérgező lenne.
– Öné a lyuk és a mérkőzés – közölte George Parsloe erőtlenül.
Ferdinand Dibble a csillogó óceán partján ült. Amint George Parsloe kimondta az iménti keserű szavakat, Ferdinand gyors léptekkel otthagyta a pályát. Egyedül akart maradni a gondolataival.
Vegyes gondolatok voltak. Egy pillanatra ellenállhatatlanul felszínre tört az öröm, hogy megnyert egy nehéz meccset, de rögtön vissza is süllyedt, és Ferdinandnak eszébe jutott, hogy az élet hozhat bármilyen diadalt neki, mit sem ér most, hogy Barbara Medway mást szeret.
– Ferdinand!
Felnézett. Barbara állt mellette. Ferdinand nyelt egyet és felállt.
– Igen?
Csönd telepedett rájuk.
– Ugye milyen szépen csillog a nap a vízen?
Ferdinand felhördült. Ez már túl sok volt.
– Hagyj – mondta keserűen. – Menj vissza a kis Parsloe-dhoz, ahhoz, akivel ugyanennél a víznél sétáltál a holdfényben.
– Már miért ne sétálhatnék Mr. Parsloe-val ugyanennél a víznél a holdfényben? – kérdezte indulatosan Barbara.
– Sose mondtam – válaszolta Ferdinand, mert szíve mélyén igazságos ember volt –, hogy nem sétálhatsz Mr. Parsloe-val ugyanennél a víznél. Csak megállapítottam, hogy ugyanennél a víznél sétáltál Mr. Parsloe-val.
– Minden jogom megvolt ugyanennél a víznél sétálni vele – erősködött Barbara. – Régi barátok vagyunk.
Ferdinand megint felhördült.
– Ez az! Tessék! Ahogy sejtettem! Régi barátok. Együtt játszottatok gyerekkorotokban, meg a többi. Nem vagyok meglepve.
– Nem is. Csupán öt éve ismerem. De a legjobb barátnőm vőlegénye, és ez összeköt minket.
Ferdinand tompán felnyikkant.
– Parsloe vőlegény?
– Igen. Jövő hónapban lesz az esküvője.
– Várjunk csak – ráncolta Ferdinand a homlokát. Erősen gondolkozott. – Várjunk csak – ismételte, mert szerette a pontosságot. – Ha Parsloe a leg-jobb barátnőd vőlegénye, akkor nem lehet szerelmes beléd.
– Nem.
– Te se szereted őt?
– Nem.
– Akkor, istenemre – mondta Ferdinand –, mit szólnál?
– Mihez?
– Hozzám jönnél? – bömbölte Ferdinand.
– Igen.
– Tényleg?
– Persze.
– Drágám! – kiáltotta Ferdinand.
 – Csak egy valami aggaszt kicsit – mondta Ferdinand merengve, miközben visszafelé sétáltak kettesben az illatos réteken, odafent, a fákon pedig madarak ezrei csicseregték Mendelssohn Nászindulóját.
– Micsoda?
– Elmondom – felelte Ferdinand. – Épp most fedeztem fel a golf titkát. Nem játszhatsz igazán jól, csak ha olyan szerencsétlen vagy, hogy nem aggódsz az ütéseid miatt. Ha igazán padlóra kerülsz, nem érdekel, hová megy a labda, ezért nem emeled fel a fejed, hogy lásd, hová repül. A bánat automatikusan meggátolja, hogy letámaszkodj és túl nagyot lendíts. Nézd meg a legnagyobb sztárokat. Láttál valaha boldog profit?
– Nem. Nem hinném.
– Látod?!
– De a profik mind skótok – vitatkozott Barbara.
– Az mindegy. Biztosan tudom, hogy igazam van. A baj csak az, hogy olyan istentelenül boldog leszek egész hátralévő életemben, hogy félek, a hendikepem harminc fölé fog emelkedni.
Barbara szeretettel megszorította a kezét.
– Ne aggódj, szerelmem – nyugtatgatta. – Nem lesz baj. Nő vagyok. Ha egyszer összeházasodunk, száz módot fogok találni rá, hogy addig gyötörjelek, míg meg nem nyered az amatőrbajnokságot.
– Tényleg? – kérdezte Ferdinand izgatottan. – Biztos?
– Egészen biztos, drágám – mondta Barbara.
– Angyalom! – suttogta Ferdinand.
Azzal kapocsfogással a karjába zárta.

A Kiadó engedélyével.