FőképA tétova kopogtatásra résnyire nyitom az ajtót, a biztonsági lánc csörrenve feszül meg a tokjában. Senkit nem látok a folyosón, aztán a tekintetem lefelé irányul és észreveszem a rettenetesen kócos, szakadt könyökű pulóverben álldogáló kislányt. Rám néz. - Csak én vagyok az, Grace - mondja szinte kiáltva, ami az ő normál hangerejének felel meg. Kiakasztom a láncot és kitárom az ajtót.


Kicsi Grace, mit tudnék én neked tanítani?
 
Imádom a bérházakban/panelekben/társasházakban és egyéb lakóhelyeken játszódó történeteket, érdekes szövedékét hozzák létre a társas kapcsolatoknak. Elég ezt a vonást megpillantanom egy könyv fülszövegében, és - az esetek többségében - máris az érdeklődésem középpontjába kerül.
 
Jelen történetünk egy erősen lepukkant házban játszódik, egy olyan környéken, ahová még a zsaruk se nagyon szállnak ki; a folyosói ablak olyan koszos, hogy ki se lehet látni rajta, magát a folyosót kopott fapadló borítja, a lakások nagy részében pedig lyukaktól tarkállik a megviselt szőnyeg. Az ott lakók mintha tükröznék a ház szomorú állapotát, valamennyien sérült emberek, sajgó sebekkel, akik beleragadtak életük egy pillanatába és képtelenek továbblépni, lakásuk pedig a rájuk záródó kagylóhéj. Itt van az idős Mrs. Hinman, akinek már a teste az ellensége és egyre jobban elszigeteli az emberektől; Rayleen, a zárkózott, szép afro-amerikai lány; a kedves, mexikói Felipe, aki nem találja a helyét; az előítéletes, istentelenül mogorva Mr. Lafferty; és Billy. Ó, Billy, ne tudd meg, mennyire hasonlónak éreztelek magamhoz, és mennyire félek, hogy egy adott pillanatot fogok választani az egész élet helyett! Billy Shine, született Donald Feldman egyébként híres táncos volt, született tehetség, de a pánikrohamai és a kialakuló agorafóbiája elkoptatták a csillogást, és a tündöklő művész már nyomokban sem emlékeztet régi önmagára, több mint tíz éve ki se tette a lábát a lakásból.
 
És itt van Grace. Grace, aki nevéhez méltón áldás ezeknek az embereknek. Egy mindössze tízéves kislány, az alagsorban lakik drogos anyjával, de több életerő és bátorság szorult belé, mint szomszédaiba együttvéve. Grace lassan valamennyiüknél megtöri a jeget és elindítja a változás rég megrekedt folyamatát. És még azt is képes elérni, hogy egymást támogassák, egy csésze kávétól a meghallgatáson át a bevásárlásig. Egy nagyon okos kislányról van szó, aki azonban mégiscsak gyerek, és nagyon szomorú volt olvasni, hogy mennyi és mekkora terhet cipel a vállán, ráadásul ekkor mosolyog magára először a tükörben - előtte soha.
 
Kicsit tartottam tőle, hogy giccsbe hajlóan édeskés véget fog érni a történet, de a fordulatok és maga a befejezés is sallangmentesek voltak, a néhány klisé ellenére is. Nagyon szerettem olvasni ezt a regényt, az ilyenek miatt tudok néha abban hinni, hogy a hétköznapokban is előfordulhatnak apró csodák.