FőképA rock, metál, country, blues és rockabilly érdekes elegyét játszó, sokak által csak „Elvis-metal”-nak titulált Volbeat elérkezettnek látta az időt egy koncertlemez kiadására.

A dán négyes természetesen jelenleg jóval népszerűbb a hazájában és Európa többi részén (platinalemezek, teltházas nagykoncertek stb.), mint az óceán túlpartján, de határozott fejlődés tapasztalható az amerikai ismertségükben és kedveltségükben is. Lépésről lépésre haladtak a ranglétrán, és a kezdeti klubos, underground színtérről jól kinőtték magukat, manapság pedig egyrészt vígan lehetnek bármelyik nagyobb európai fesztivál húzónevei, másrészt méretes arénákat tudnak megtölteni.

Ez utóbbira példa a turnéjuk egyik állomása 2010 novemberében, amikor hazai pályán, a koppenhágai Forum nevezetű helyszínen léptek fel, és tízezer lelkes rajongójuk figyelte őket. Ennek a koncertnek az anyaga adja a kiadvány döntő részét. Emellett az albumon helyet kapott még – amolyan bónusz gyanánt – a 2011 áprilisi, kaliforniai House Of Bluesban tartott estjük néhány felvétele is.

Fura dolog egy olyan albumról írni, amelyen az elhangzó dalok többsége a Beyond Hell/ Above Heaven lemezről származik, amely kiadványról már készült ajánló. A szerzemények nem változtak, továbbra is remekek, így külön nem térnék ki rájuk, de azt mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy a BH/AH-n közreműködő zenészek nagy része részt vett ezen az esten is, és ez meglehetősen szimpatikus dolog.

Így a „7 Shots”-ban Milla Petrozza acsarkodik a Kreatorból, és a Mercyful Fate bárdistája, Michael Denner teker egyet. Igaz, az „Evelyn”-ben nem Barney lép fel a Napalm Deathből, hanem L G Petrov az Entombed nevű zenekarból. Utóbbi zenekarból képviselteti még magát a basszusgitáros, Jacob Oelund is, ő a „16 Dollars”-ban csatlakozik a Volbeathez.

Érdekes, hogy a Volbeat két dalt is feldob egy-egy klasszikus betét megidézésével, ugyanis Ronnie James Dio örökérvényűjét, a „Holy Diver”-t beleékelték a „Sad Man’s Tongue” című dalukba, míg a Slayer alapvetését, a „Reign In Blood”-ot a „The Human Instrument”-ben játsszák el. A zenekar az „A Warrior’s Call” című szerzeményét Mike Kessler bunyós tiszteletére készítette el, a dal a bokszoló indulója lett. A sportoló tiszteletét is tette a koncerten és színpadra is lép az említett dalban.

Az amolyan bónuszként feltett, amerikai koncerten készült három felvétel közül kettő feldolgozás. Az egyik a Misfits „Angelfuck”-ja, melyben az Anthrax egyik gitárosa, Rob Caggiano segíti ki a zenekart, de meglepő módon a vokáljaival, míg Dusty Springfield klasszikusában, a Volbeat-koncertek kihagyhatatlan részét képező „I Only Wanna Be With You”-ban Scott Ian, az Anthrax másik gitárosa penget.




Koncertlemezek esetén sokakban felmerül a kérdés, hogy vajon mennyire „igazi” a koncert. Vajon tényleg az ott rögzített dolgokat hallja vissza a hallgató az utolsó hangig, vagy átestek a dalok némi utólagos kozmetikázáson a stúdióban? Netán újra lett-e játszva néhány téma, vagy akár az egész mindenség?

Ha valaki tévés, ún. pro-shot felvételt néz, amiben semmi javítgatás nem történik, akkor nem kérhető számon, ha esetleg becsúszik egy-egy baki, mert mégiscsak élő műsorról van szó, annak minden varázsával. Ugyanakkor hivatalos kiadványok esetében felmerülhet, hogy a készítők a tökéletességre törekednek és – érthető és el nem ítélhető módon – nem hagynak semmilyen hibát a felvételben, hiszen a kiadványért pénzt ad a vásárló, tehát akkor kapjon perfekt minőséget.

Megesik azonban, hogy annyira törekednek a makulátlan végeredményre, hogy átesnek a ló túlsó oldalára, és olyannyira kijavítják (vagy éppen újrajátsszák) a számokat, hogy a zene elveszti a varázsát és sterillé válik. Tudnék említeni néhány koncert CD/DVD-t, amiről lerí, hogy utólagosan túljavított. Az is igaz azonban, hogy kevés zavaróbb dolog van, mint egy gitárgerjedés meghallgatása, vagy a hamisan elénekelt hangok, de ettől mégis kap egyfajta „valódiságot” a végeredmény. Amióta kiderült számomra, hogy elképzelhető, hogy a közönség soraiban látható nézők nem ugyanazt hallották a koncert estéjén, mint amit én a lemezen hallok, már árgus szemekkel figyelem és hallgatom, hogy vajon tényleg „élő”-e az album. Belátom, ez nem túl normális dolog, de sajnos ez van, kicsit haragszom is magamra, hogy ennyire szőrszálhasogató vagyok e tekintetben és nem tudom teljesen átadni magam az élménynek. Persze ha úgy érzem, hogy minden klappol, és tényleg nincs feljavítva a zene, akkor nincs probléma.

Hogy ezzel a Volbeat-lemezzel ilyen téren mi a helyzet, nem tudom megállapítani. Természetesnek tűnik a hangzás és az ének is, abszolút hihető, hogy ez tényleg így hangzott el azokon az estéken, úgyhogy – biztos információk hiányában – mondjuk azt, hogy ez a lemez nem lett utólag feljavítva. Úgyhogy akit esetleg hozzám hasonlóan zavar az ilyesmi vagy szintén figyel az ilyenekre, az megnyugodhat: megéri beszerezni a kiadványt, amiből egyébként létezik dupla DVD-s verzió is.

Összegzés

Aki esetleg eddig még nem tette meg, de szeretne megismerkedni a Volbeat zenéjével, annak kiváló keresztmetszetet nyújt ez az album. A zenekar remek formában van, ami még így, a CD-t hallgatva is „átjön”.

Az együttes tagjai:
Michael Poulsen – ének, ritmusgitár
Anders Kjolholm – basszusgitár
Jon Larsen – dob, ütős hangszerek
Thomas Bredahl - gitár, vokál (azóta kilépett a bandából)

A lemezen elhangzó számok listája:
01. Intro
02. The Mirror And The Ripper
03. Maybellene/Hofteholder
04. 16 Dollars
05. Heaven Nor Hell
06. Who They Are
07. Evelyn
08. Sad Man s Tongue
09. 7 Shots
10. Pool of Booze, Booze, Booza
11. A Warriors’s Call
12. The Garden s Tale
13. Fallen
14. Thanks
15. The Human Instrument
16. Angelfuck
17. Still Counting
18. I Only Wanna Be With You

Diszkográfia:
The Strength / The Sound / The Songs (2005)
Rock the Rebel / Metal the Devil (2007)
Guitar Gangsters & Cadillac Blood (2008)
Beyond Hell/Above Heaven (2010)
Live From Beyond Hell – Above Heaven (2011)