FőképFülszöveg:
Skandar Graun semmire sem emlékszik kalandos múltjából; együgyű boldogságban éldegél Kirovangban, szajhákat futtat Korgan kocsmájában, és éjt nappallá téve sörrel öntözgeti szomjas gigáját. Minden remekül megy, ám egy napon megjelenik valaki, aki kizökkenti a félorkot e kellemes disznólkodásból. Finomlelkű Aleysia, a vékonydongájú elf lány alaposan felbosszantja Skandar Graunt, elfordítja tőle saját pártfogoltjait, kirúgatja kedvenc törzshelyéről, sőt, Kirovang teljes lakosságát ellene uszítja. Az egykori harcos-pap lassan ocsúdik, azt hiszi, csak egy engedetlen lányt kell jobb belátásra térítenie, de hamarosan rádöbben, hogy maga a Fényhozó látogatott el hozzá, hogy együtt számoljanak le a múlt egy rettenetes kísértetével.
 
A Káosz-ciklus hatodik része eredetileg a "Fényhozó" című antológiában szerepelt, s most először jelenik meg önálló kötetként.

Részlet a regényből:
A baj akkor kezdődött, amikor Finomlelkű Aleysia helyett az a baromi külsejű Grandor Teresztosz jött vissza a Rontás Erdejéből.
Csaknem két méter magas volt, s igencsak le kellett hajolnia, hogy a fejvédőjén meredező acéltüskék bele ne akadjanak a szemöldökfába. Az emberfajba tartozott, de ha azt nézzük, milyen széles és testes volt, akár egy kisebb termetű óriásnak is beillett volna. S az is lerítt róla első pillantásra, hogy nem szegény. Drága arany karkötői, rubinos, gyémántos gyűrűi láttán bármelyik tolvaj vagy orgyilkos szeme felcsillant volna, bár az izgalom fényét nyilván tompította volna az a tenyérnyi széles kard, amit a harcos szinte hivalkodóan viselt a derekán. S ha a fegyver látványa nem lett volna elég riasztó, ugyancsak visszatartó erővel hathatott volna az a fejvédő, amit az illető a kobakján viselt. Bár bőrszíjak rögzítették az áll alatt, igazából nem sisak volt, csak egy fejhez simuló, görbe acél sündisznó, melyből veszedelmes tüskék álltak ki minden irányban, jó két-ujjnyi magasságba. E tüskék megléte buzgón árulkodott arról, hogy a viselője a sisakját nyilvánvalóan nem védekezésre szokta használni. És akinek a gyomrába ő fejjel belerohan, az valószínűleg nyomban kiadja az előző étkezését – s az sem biztos, hogy a száján keresztül.
Két nappal ezelőtt érkezett először Kirovangba; s bár valóságos izomkolosszus volt, akiről lerítt, hogy sokat próbált harcos, akinek a szeme se rezzen, ha halálhörgést hall, érdekes módon nem hetvenkedett. Szerényen kért szobát, csendben és magányosan fogyasztotta vacsoráját, s nem beszélt senkihez.
Pontosan úgy viselkedett, mint az a zsoldos, aki egy titokzatos küldetésen jár, s nem akarja veszélyeztetni a sikert holmi kocsmai verekedéssel. Ahol ugyanis elég bizonytalan a kimenetel.
Aztán másnap reggel távozott. Többek nagy meglepetésére Finomlelkű Aleysia társaságában. Hogy hol és miként ismerkedhetett meg a karcsú tündér tolvajnővel, azt csak találgatni tudták.
S azok, akik igen sokat tudtak Aleysia viselt dolgairól, gyanították, hogy a tündérlány pár órán belül vissza fog érkezni, s különböző holmikat kínál majd eladásra, amiket a távozáskor még a nagydarab harcos viselt.
Skandar Graun oda is súgta induláskor Aleysiának, hogy a tüskés sisakért – ami első pillantásra elnyerte a tetszését – akár két aranyat is megad. Sőt, még a sisak erőszakos elvételét is kilátásba helyezte, ha a lány, visszatérte után másnak kívánja majd kiárusítani.
Aleysia azonban csak nevetett.
–Ne igyunk előre a harcos sisakjára! – súgta vissza. – Hiszen még él.
Skandar Graun legyintett.
–De meddig?
A páros távozott, többen hosszan néztek utánuk, mások sokatmondó mosollyal ittak a jó külsejű harcos lelki üdvére, Skandar Graun pedig, aki mindőjüknél többet tudott, megivott néhány korsó sört, bevert néhány kötekedő fejet, aztán kedvenc ágyasa társaságában békés szendergésbe mélyedt.
Azonban Aleysia másnap sem jelentkezett. És most, amikor már kezdett alkonyodni, és a félork túljutott a hatodik korsó ork sörön, nyílt az ajtó. De nem Aleysia tért vissza, hanem Grandor Teresztosz.
Kirovangban, a Korgan Kocsmája nevű fogadóban többen felszisszentek a harcos láttán, aztán általános nagy csend telepedett az ivóra.
A jövevény nem látszott dühösnek, de cikázó tekintetéből úgy tűnt, keres valakit.
Skandar Graun, aki jó szokása szerint háttal a kandallónak, arccal pedig az ajtónak ült, most kissé oldalra fordult, s egészen közel hajolt Grungbához, mintha meg akarná csókolni. Ezzel egy időben megtapogatta a bokáját, mintegy megnyugtatásul, hogy a dugi tőre ott lapul-e. Láncos buzogánya ott hevert mellette a padon, azt könnyű lesz felkapni, ha arra kerül a sor.
Grungba, a félork kedvenc ork ágyasa felnézett a söréből a nagy csendre, aztán böfögött, és hüvelykjével a közeledőre mutatott.
Lábak dobbantak, és Grandor Teresztosz árnyéka vetült az asztalra.
– Ismersz engem? – morogta a harcos. – Emlékszel rám, ork?
Skandar Graun felpillantott.
– És ha igen? – dörmögte. – Mi a francnak jöttél vissza?
Grandor habozás nélkül leült a félorktól jobbra eső székre. Nem nyúlt a kardjához, nem tett fenyegető mozdulatot.
– Hol van? – kérdezte.
Skandar Graun összevonta a szemöldökét, és fenyegetően nézett a fickóra.
– Hozzám beszélsz? – morogta. Majd hozzátette: – Ez az én asztalom. Nem kértél engedélyt…
–Hol a lány? – emelte meg a hangját a jövevény. – Hol az a kis ribanc?
Skandar Graun felhúzta a szemöldökét.
–Kiről beszélsz?
A férfi nyugalmat erőltetett magára, határozott vonásai azonban megfeszültek.
–Azt a kis tündérfajzatot keresem, akit ti Aleysia néven ismertek.
A félork mogorván rázta a fejét.
–Aleysia? Őt nem én futtatom. De ha lotyó kell egy éjszakára, fizetsz két ezüstöt, és fél tucat közül válo-gathatsz.
–Nekem Aleysia kell. És te pontosan tudod, hogy hol van.
Skandar Graun a fejét rázta.
–Veled ment el tegnap reggel. Mindenki látta.
–Igen – fanyalgott Grandor. – Aztán félórai gyaloglás után megpróbált hátba szúrni.
Skandar Graun hallgatott.
–Aztán amikor kudarcot vallott – folytatta komoran a harcos, enyhén felemelve mély hangját, hogy a fogadóban mindenki hallja –, a bosszúmtól tartva beugrott a sűrűbe, és pillanatok alatt eltűnt.
Skandar Graun harsányan, őszinte gúnnyal röhögött.
–Pórul járt a kis szuka! Úgy kell neki! Túl nagy volt már a pofája! De nem értem… miért keresed?
Grandor morózusan nézett maga elé.
–Távozásakor magával vitt valamit, ami nem az enyém.
Skandar Graun ezt nem értette.
–Ha az a valami nem volt a tiéd, akkor miért fáj a fejed miatta?
–Mert ha nem tudom átadni a tulajdonosának négy napon belül, halott ember vagyok. Vagy még annál is rosszabb…
Skandar Graun érdeklődése kezdett éledezni.
–Sört! – intette oda a fogadóst. – Hozz egyet ennek a… ennek is! A vendégem egy italra.
Grandor a fejét rázta.
–Nekem egy kancsó bort, fogadós! És a cehhet én fizetem.
Skandar Graun megragadta az elillanni készülő fogadós bőrkötényét.
–Várjál csak, hé! Még nem fejeztem be a rendelést! Nekem hat korsó sört hozz, Grungbának meg négyet… ha már ilyen nagylelkű ez az úriember.
Grandornak a szeme se rezzent. Megvárta, amíg a kocsmáros telerakja színültig telt söröskorsókkal az asztalt, majd kitöltött magának a kancsóból egy pohárral, és belekortyolt. Aztán egy hajtásra kiitta a vörös nedűt, utána sietve ledöntött még egy adagot. Szomjasnak tűnt. És fáradtnak, kétségbeesettnek, elgyötörtnek úgyszintén.
Skandar Graun csaknem megsajnálta.
–Aztán mi volt az a valami, amit Aleysia elorozott tőled, pajtás? – kérdezte feltűnés nélkül. – Valami drágakő? Vagy egy varázsgyűrű?
Grandor Teresztosz komoran meredt a poharába.
–Átkozott tündér szuka! Ki kellett volna tekernem a nyakát már az éjszaka!
Skandar Graun a fejét rázta.
–Nem először hallom ezt a mondatot.
–Meg fogom ölni abban a pillanatban, amint a szemem elé kerül! – fogadkozott a zsoldos, és ismét ivott.
–Már amennyiben a szemed elé kerül – javította ki a félork. – Olyan ostobának tartod Aleysiát, hogy idetolja a képét, ahol kitekerheted a nyakát? Nem, haver, esze ágában sem lesz idejönni, ebben az ivóban csak az idődet pocsékolod.
Grandor összehúzott szemmel, ravaszkás mosollyal méregette a félorkot.
–Talán nem.
–Hogy érted ezt?
A harcos lecsatolta a fejéről a tüskés fejvédőt, lerakta maga mellé a padra, megigazította sűrű, fekete haját, és az asztalra könyökölve közelebb hajolt Skandar Graunhoz.
–Azt hallottam, hogy te nem vagy túl jó viszonyban Aleysiával, ork – dörmögte. – És a kismadarak azt is csiripelik, hogy egy időben üzlettársak voltatok.
Skandar Graunnak viszketni kezdett a tenyere.
–Csúful átvert az a ribanc!
–Hát ez az! – bólogatott Grandor. – Ezért fordultam hozzád. Talán köthetnénk egy üzletet, mely mindkettőnk számára jövedelmező lehet.
Skandar Graun ivott, mielőtt válaszolt, aztán a kedvesére pillantott, és nagyot csapott a tomporára. Az ork asszony felhördült.
–Megvesztél? Majdnem félrenyeltem!
–Menj innen, Grungba! Most üzletről lesz a duma.
–Jól van, na! – háborgott az ork dáma, és elvonszolta tekintélyes méretű farát egy másik asztalhoz, ahol alkalmi munka híján a nővére és a társnői iszogattak békés egyetértésben.
Skandar Graun megigazította disznószaros zekéjét, és úgy érezte, most már készen áll az üzleti tárgyalásra.
–Khm – kezdte. – Sok pénzről van szó?
–Kereshetnél mondjuk… kétszáz aranyat…
Skandar Graun csettintett.
–A hétszázát! – dörmögte. Aztán a szemében gyanakvás villant. – És mennyi a te részed?
Grandor bosszúsan felhorkant.
–Azt sem tudod, miről van szó, és egyből alkudozni kezdesz?
–Nézd, ha kétszáz aranyat ajánlasz, nyilván nem valamelyik lotyómat akarod kibérelni érte pár évre… Márpedig ha komoly dologról van szó, és együttes munkára akarsz rávenni, tudnom kell, te mennyit keresel!
Grandor sóhajtott.
–Közelítsük meg máshogy a kérdést! – javasolta. – Elmondom, mit akarok, mit várok tőled, s gondold át, tudsz-e segíteni. Aztán ha úgy döntesz, hogy érdekel a dolog, nevezd meg te az összeget, amit a segítségedért kérsz! Én nem fogok alkudozni. Egyszerűen csak közlöm, hogy megéri-e nekem kifizetni az általad követelt összeget. Ha nem, elválunk csendben, nyugodtan, minden további alkudozás nélkül. Viszont ha igen… meg fogod kapni a kért pénzt, amint a munkát elvégezted.
Skandar Graun sűrűn pislogott. A megivott sör már feszítette a hasát, s kissé el is álmosította. Tudta, hogy félórán belül elkövetkezik az a stádium, amikor már nem tud értelmesen beszélni, mindenen röhög; utána pedig – ha nem sikerül sietve elaludnia – az a fázis következik, amikor felhúzott szemöldökkel ront neki mindenkinek, és szétrúgja a berendezést.
Ezt a fázist már nem akarta megvárni, ezért hát nem okvetetlenkedett.
–Na! – morogta. – Mi az ábra?
–Egyszerű – magyarázta a harcos. – Te helybeli vagy, ismered annak a tündérfajzatnak a szokásait, a rejtekhelyeit… de legalábbis ismersz olyanokat, akik a nyomára vezethetnek…
–Hát… meglehet…
–Ennyi a dolgod. Derítsd ki, hol tartózkodik az a kis szuka, és vezess oda engem! A többit rám bízhatod… Legfeljebb arra kell ügyelned, nehogy az a kis rohadék kereket oldjon.
Skandar Graun elgondolkodott. Ez kissé már nehezére esett, mivelhogy nemcsak a szeme kezdett egyre inkább leragadni, de az agya is úgy forgott, mintha sűrű kulimász venné körül.
–Ez… sokba fog kerülni.
–Hallgatom.
–Hatsz… izé… ezer arany!
Grandor füttyentett.
–Te aztán nem vagy olcsó!
–Ezer arany, egy rézzel se kevesebb! – heveskedett a félork. – Áll az alku, vagy sem?
–Rendben van – felelte a zsoldos teljes lelki nyugalommal. – Megegyeztünk ezer aranyban.

A Kiadó engedélyével.