FőképYoshimi Matsubara, a főszereplő nő annyira szánni való, hogy egy nyugati típusú horrorban maximum egy ijesztgető mellékszerep várhatna a karakterére. Már a film elején kiderül, hogy éppen egy gyermekelhelyezési vizsgálat közepén tart. A vizsgálaton pedig az is kiderül, hogy labilis személyiség, vagy az volt. Emellett nincs normális lakása és éppen állást keres.

Aztán meglesz a lakás – kicsit beázik ugyan, de szegény nő nem igazán válogathat. Aztán lesz munka is, és a felhők oszlani látszanak. Persze szigorúan átvitt értelemben, mert egyébként állandóan esik. Itt a víz nem a mindent megtisztító nyugati toposz, hanem az állandó törölközési ingert keltő, mindent beszürkítő, az élethez nem annyira fontos valami. Ráadásul a házban nem jó a víz, és persze a beázás a film végéig csak rosszabb lesz, ha az eső nem lenne elég.

Nyilván nekünk ennyi csapadék önmagában is megterhelő lenne, hiszen nem alkalmazkodtunk hozzá annyira, mint a helyiek, akik a zuhogó esőben egy szál ernyővel úgy grasszálnak, hogy nem lesz vizes semmijük, vagy ha igen, az egyáltalán nem látszik. Viszont annak ellenére, hogy ennyit foglalkoztunk az esővel, nem az a „sötét víz”.

Mindig megpróbálok rájönni, hogy egy film vagy könyv miért az adott címet kapta. Most is folyamatosan próbáltam rájönni erre, de a filmben egyébként is minden szürke. Vagy kék. Vagy bármilyen sötét szín, kivéve a szegény eltűnt kislány sárga esőkabátját és piros táskáját. Nem is a sötét, hanem a színtelen a megfelelő jelző erre a filmre. Telített színekből kevés akad – ölni tudnánk egy piros vértől csöpögő barna nyelű késért.

Miközben megismerünk minden szereplőt és várjuk az „igazi” eseményeket, rá kell jönnünk, hogy egy eltűnt kislány az, aki a szálakat mozgatja. Ő terelgeti az összeomlás felé Yoshimit, aki normális ember lévén a racionális magyarázatokban keres menedéket – ó szegény. Habár mi is hajlunk rá, hogy inkább egy dráma az, amit nézünk, nem pedig horror. Mindig ez van, csak amíg egy igazi ijesztgetős filmben az efféle „megnyugszunk és aztán mégis megijedünk” pár perc alatt lezajlik, addig itt nagyjából harminc-negyven perc az átfutási idő.

A film nem lesz ijesztőbb utána sem, viszont komoly megkönnyebbülés, hogy végre kiderül, kitől is kell félnünk. Lehet is félni tőle, pedig túl sokat nem látjuk. Viszont így legalább nincsenek vérciki „kevés volt a pénzünk a cgi-ra” jelenetek. Azért az évszámhoz képest (2002) még így is akad egy vitatható jelenet, de nem Hollywoodban vagyunk, meg attól még tényleg ijesztő egy kicsit.

Igazából nehezen tudom azt mondani a filmre, hogy horror, mert persze rémisztő, meg félelmetes, meg egyáltalán, de annyira megkapó a gyerekét féltő és érte küzdő anyuka alakja, hogy a film szinte tanulságosnak mondható. Szegény Yoshimit pedig végig sajnáljuk, noha ő az, aki mindenre rájön (gyakorlatilag helyettünk), ezért a Dark Water inkább egy horrorba hajló tragédia – de ezen nem kell fennakadni.

Egyre kell csak figyelnünk: amikor olyan haj bukkan fel, ami nem az éppen a jelenetben szereplőkhöz köthető, akkor biztosan valami borzalmas fog történni. Lehet, hogy ez valami fétise a rendezőnek (Hideo Nakatának, aki a Ringut és a Ringu 2-t is jegyzi), vagy az is lehet, hogy – számomra felfoghatatlanul – tőlünk ennyivel keletebbre a haj sokkal ijesztőbb.