Főkép

Múlt és jelen, szerelem és halál, emlékezés és feledés, boldogság és szomorúság ellentétes témáira épül a film, egyszerre próbál beszélni minderről, miközben olykor kissé szomorkásan, olykor inkább vidámabban peregnek a képsorok. Klasszikus független alkotás, igazi „indie”, ahol a hangulat és a stílus egyediségével próbálják megnyerni a nézőt – jelen esetben sikeresen. A hazánkban méltatlanul hanyagolt Kezdők csupán egy DVD megjelenést tud felmutatni, a mozitermekbe nem is került, ám ettől függetlenül érdemes rászánni az időt, hiszen egy egészen különös élménnyel gazdagodhatunk.
 
Oliver életében minden a szomorúságról szól. Negyvenes éveihez közeledve édesanyja meghalt rákban, majd apja a sokévnyi házasság után kijelenti, hogy meleg, és 75 éves korára megpróbálja beteljesíteni az életét. Szerelembe esik, klubokba jár, összejöveteleket szervez, egyszóval mindent kipróbál, ami meglátása szerint eddig hiányzott a boldogsághoz. Fia még alig tér magához a megrázkódtatásból, újabb tragédia éri, ugyanis megtudja, hogy apja ötödik stádiumú rákos, s már csak hónapjai vannak hátra. Oliver vele tart az utolsó napjaiban, s a halál után úgy tűnik, hogy végleg a szomorúság keríti hatalmába. Ekkor találkozik Annával, akiben talán mégis megtalálja az áhított szerelmet, s ezzel együtt a boldogabb élet reményét.
 
Egészen különös hangulat lengi át a filmet, egyszerre mélyen szomorú és kellemesen vidám, a jelenetek többsége a tragikus téma ellenére is szinte optimista marad. Hiányoznak a giccses pillanatok, a nyugodt történetvezetésnek szerves részei az emberi mozzanatok, minden kép a maga egyszerűségében hűen tükrözi a valóságot. Pedig látszólag nem történik semmi különös vagy monumentális, csupán Oliver életébe nyerhetünk betekintést, aki küzd az emlékezés fájdalmas folyamatával, próbálja elfeledni az apjával történteket, miközben szépen ráébred, hogy talán a menekvés az Annával való kapcsolatában rejlik. A múltban történt megrázó események a jelent is meghatározzák, rányomják a bélyeget a szerelem elvileg önfeledt és boldog pillanataira is, s Olivernek hamar rá kell döbbennie, hogy miért alakult eddigi 38 éve ilyen zavarosan.
 
Az egymás mellett futó jelen és múlt több helyen kapcsolódik, olykor a megmosolyogtató jeleneteket nyomott és örömtelen percek követik, máskor a különböző idősíkok ugyanarra a problémára keresik a választ, de mégsem kimondva az elgondolkodtató tartalmat vagy didaktikusan erőltetve az érzelmeket. Semmi konkrét és meghatározott nem kerül elő, inkább csak felvonultat annyi különböző hangulatot, gondolatot és érzelemvilágot, amennyitől továbbra is fogyasztható – sőt szerethető – lesz. Az egyedien előadott jelenetek feleslegesen nincsenek bonyolítva, nem akarnak többnek látszani, mint amik, s ez meglátszódik az élettel telített párbeszédeken is.
 
Ami igazán lényeges lesz, az a hangulat, melyet tovább fokoznak az ötletes grafikai megoldások. Oliver hivatásos grafikus, kisebb-nagyobb rajzai folyton feltűnnek, eredetiséget csempésznek az elbeszélői stílusba, melyet kiegészítenek a montázsszerűen feltűnő életképek is. Ugyanez igaz a zenére is, mely nagyon kellemes aláfestést nyújt a különböző légkörű képekhez (legyen szó akár az előző század különböző korszakairól, vagy az apa halála előtti és utáni időről), Roger Neill kiváló munkát végzett. A színészek is idomultak ehhez az atmoszférához, hiteles alakítást nyújtottak. A levert Ewan McGregor és a bájossága mellett is tehetséges Mélanie Laurent remek párosnak bizonyult, bár mellettük Christopher Plummer több díjat bezsebelő játéka uralkodott igazán.
 
Szerethető érzelmi egyveleget kapunk a film megnézésével, a keserédes hangulat nagyszerű ötletekkel és színészekkel társul, de legnagyobb erénye mégis az lesz, hogy nem akar lenyűgözni, az egyszerű stílusával sokkal nagyobb hatást ér el. Sajnos nem kapott elég nyilvánosságot, pedig a szokatlanságával minden bizonnyal hamar megkedveltetné magát a sablonos történeteken és az unalmas karaktereken megfáradt közönséggel – hátha majd Plummer Oscar-jelölésével rátalálnak az érdeklődő nézők.