FőképJohn Lennon megkerülhetetlen alakja a XX. század zenei életének. Hírneve még harminc évvel halála után is töretlen, rajongók milliói tartják azóta is életben kultuszát, amiből egy kis szelet most Szegedre is eljutott. John Lennon művészete pár hónapra a Reök-palotába költözött.
 
Talán nem annyira közismert tény, hogy Lennon nem csupán a zenének hódolt életében, hanem a képzőművészeteknek is. 1957 és 1960 között a Liverpool College of Art hallgatója volt, tehát mondhatjuk, hogy a művészeti háttértudása megalapozottnak tekinthető. A képzőművészetek iránti érdeklődése végigkísérte további életét, olykor csupán papírlapokra firkált rajzok formájában, olykor pedig kiállításokra szánt litográfiák képében. A Reökben megrendezett tárlat ezt az utat szeretné bemutatni közönségének.
 
A kiállítás első terme John Lennon karrierjének kezdeteit mutatja be: a falakon elhelyezett fényképeken első feleségével, Cynthia-val vagy éppen a Beatles-szel pózol. Nagyjából hat fényképben összesűrítve látjuk a rajongva imádott együttes frontembereként, családapaként és férjként. Szinte halljuk az őrült rajongók sikításait, és talán felcsendül képzeletünkben a "Twist and Shout" című nóta is. Az első pár fénykép kiválóan képes megalapozni a Beatles-életérzést, ami talán épp jól jön a következő falon kiállított Lennon-rajzokhoz. Ezek az első feleség, Cynthia Lennon által hitelesített alkotások, melyeket John saját lemezcégének levélpapírjaira rajzolt. Azonban ezek az unalomban papírra vetett kreatúrák egy egészen különleges látásmódú művészt sejtetnek maguk mögött. A legtöbb figura egyenesen az abszurditásba fordul, gondoljunk csak a kétszemű lábakra vagy a kétlábú fülre. Némelyik egészen részletgazdagon lett papírra vetve, és vannak olyanok is, melyek csupán egy-két vonást mondhatnak magukénak.
 
A közel tizenkét rajz után egy kisebb terembe vezet az utunk, ahol csak Lennon és a zene van: platina- és aranylemezek lógnak a falakon, és köztük dedikált lemezborítók is helyet kapnak, illetve néhány fénykép, melyeket Robert Withsaker vagy éppen Annie Leibovitz készített. A leginkább Yoko Ono által táplált Lennon-kultusz is kezd beszivárogni már ennek a teremnek a falai közé, hiszen helyet kap egy Yoko Ono lemezborító (Season of Glass) is, mely John Lennon véres szemüvegét ábrázolja, amit meggyilkolásakor viselt. Illetve Yoko Ono kiállításának 2009-es plakátja is a teremben díszeleg, amelynek központi témája Lennon New York-i élete volt.
 
A harmadik teremben ismét visszatérünk Lennonhoz és a képzőművészethez, most már árnyalatnyival komolyabb formában. A falakon a híres-hírhedt Bag One portfólió néhány darabja csüng, melyek John Lennon immár kiállításra szánt illusztrációi. A Bag One 1969-ben született sorozat, melyet a művész új feleségének, Yoko Ononak nászajándékként adott egy olyan fehér bőrtokba csomagolva, amelyet Ted Lapidus, a híres párizsi divattervező álmodott meg. A sorozatból néhány darabot Lennon kiállításra szánt, ám nyilvánosságra kerülésük után nem sokkal hatalmas botrányt robbantottak ki. A közönség túl obszcénnak találta némelyik illusztrációt, így a rendőrség lefoglalta mindet. A nagy hercehurca folyamán több litográfia is megsemmisült, és végül ez az egész felhajtás és botrány egy életre elvette Lennon kedvét a kiállításoktól. A teremben ezen kívül helyet kap a First One és a This is My Story című sorozat néhány darabja, valamint színes litográfiák is. Utóbbiak érdekessége, hogy ezeket John Lennon fiával, Sean-nal együtt közösen készítette: ő rajzolt, fia pedig a képek címét adta meg. A teremben helyet kapnak még különböző Lennon-ereklyék is, úgymint Lennon táskája, jellegzetes szemüvegének limitált példányszámú másolata, különböző zenei díjak vagy éppen ajándékok Yoko Onotól.
 
S igazából itt tettem fel magamnak azt a kérdést, ami már az első teremben található rajzok esetében is felmerült bennem, hogy vajon John Lennon képzőművészete csupán a kultuszban létezhet? Rajzai, litográfiái ugyanolyan ereklyék lennének, mint a szemüveg vagy a táska? A sok fényképpel, meg lemezborítóval borított falak mintha egy percre sem engednék a látogatót elfeledkezni arról, hogy egy popikon kiállításán van – ami bizonyos szempontból lehet, hogy lényegtelen, vagy éppen az elvárásoknak megfelelő. De vajon lehetséges-e ilyen körülmények között önmagukban/önmagukért megítélni ezeket az alkotásokat? Elfeledkezhetünk-e a kultuszról pár percre?
 
Ha egy kis időre sikerül kizárni magunkból azt az atmoszférát, amely szinte megrohanja a látogatót az első pillanattól kezdve, akkor olyan rajzokat fedezhetünk fel a falakon, melyek egy különleges látásmódú, ötletgazdag művészt sejtetnek maguk mögött. Aki, ha nem a zene mellett kötelezi el magát, bizonyosan elismert képzőművész lett volna.
 
A Micheal-Andreas Wahle magángyűjteményéből készült kiállítás május 4-ig tekinthető meg a szegedi Reök-palotában.