Főkép Első hallásra nyilvánvaló az új lemez kapcsán, hogy a Lamb of God nagyon technikás zenészekből ál, akik egészséges indulattal vonultak a stúdióba, hogy az örökkévalóság számára rögzítsék hetedik albumukat. Továbbra is jól felismerhetőek a gyökereik, főként a Pantera hagyatéka, de az is teljesen egyértelmű, hogy a LOG a saját útját járja - azt játsszák, amihez kedvük van, ami az ő esetükben egyrészt állandóságot jelent (amit és ahogyan), másrészt azért mindig képesek voltak a fejlődésre. Ráadásul nem csak képzett, hanem egyben kreatív muzsikusok is, akiknek nem okoz gondot özön mennyiségű riff kiötlése, eljátszása.
 
Ezért aztán az új lemez első hallásra – kivált, ha előtte valami „lágyabbat” hallgat az ember – nagyjából a találkozás az úthengerrel élményt nyújtja. Nekem ebből a szempontból pechem volt, mivel az új Mr. Big opusz után helyeztem be a szárazságtól repedezett föld fotójával díszített korongot a lejátszóba, és időbe került, mire ráhangolódtam a tömény zúzásra. Véleményem szerint egyébként legalább négy-öt végighallgatást igényel az anyag befogadása, ennyi kell a tartalom feldolgozásához, ami kellőképpen izgalmasra sikerült.
 
Ami elsőre talán egybefolyó masszának tűnik, az apránként kitárulkozik, akárcsak egy szégyenlős tizennyolc éves leányzó (meggyőződésem, hogy van még ilyen), és nótáról-nótára haladva fokozatosan elcsábítja a hallgatót, bár ez esetben nem a felesleges ruhadarabok landolnak a szoba különböző pontjain, hanem megpillantjuk a szerzemények szépségeit. Ezek között van pár magával ragadó, mint két szépséges kebel (vagy kinek mi tetszik), s van amelyik legfeljebb egy csupasz térd vagy könyök esztétikai értékével rendelkezik. De az összhatás – akárcsak a tizennyolc éves lezányzó esetében – vérpezsdítő. Itt be is fejezem az erotikus összehasonlító módszeremet, mielőtt valamelyik zordon szerkesztő kicenzúrázná a lényeget az írásomból.

A lemezindító „Straight For The Sun” amolyan előjátéknak tekinthető (na tessék, már megint mi történt), mivel megfontolt tempójával a leglassabb a CD-re préselt tizennégy közül. Azért a vége felé felgyorsul, így mire elkezdődik a „Desolution” már utazósebességgel haladunk. Eddig még nem mondtam, de két nótával a progresszív jelzőt is kiérdemelte az együttes. Az első nyilvánvalóan a „The Number Six”. Felépítését és hangzását tekintve előremutató darab, amelyben Randy Blythe is tudatosan váltogatja az énekmódját. Akinek mindez nem elég, az csodálja meg John Campbell basszusgitáros szólóját. A másik tétel pedig nem is lehet más, mint a „King Me”. Csak támogatni és bátorítani tudok minden olyan kezdeményezést, ami egyrészt feszegeti a műfaj kereteit, ötletesen használja fel a crossover megoldásokat, mindeközben nem esik át a ló túlsó oldalára. Mert lehet, hogy az igazság odaát van, de a metal rajongó azért nem szeret túlságosan eltávolodni a megszokott terepétől. Az biztos, hogy a „King Me” sokkal több lett a hozzáadott szimfonikus betétektől, illetve a női vokáltól. Ráadásul a szövege ennek is érdekes (ez mondjuk a számok többségére igaz, az énekes ezúttal főként a halállal és a világvégével foglalkozik). Legalább ennyire dicséretes lépésnek tartom az „Insurrection”-t, amiben Blythe „normál” hangon is énekel, méghozzá milyen jól. Remélem a jövőben a változatos üvöltözés mellett gyakran hallok majd ilyen megoldást tőle.
 
Cseppet sem meglepő módon az első klipes nóta (Ghost Walking) annyira jellegzetes LOG, amennyire csak lehet, gyors, kíméletlen, változatos, és talán ebben érzem a legerőteljesebbnek Bylthe hangját.
 
 
Összevissza két elmarasztaló észrevételem van. Egyrészt nem tehetek róla, de ezt a fajta dobhangot már a Metallica St. Anger-e esetében sem díjaztam, most sem tetszik – pedig Adler tehetséges dobos, ennél többet érdemelne. Másrészt a Slayer annak idején részben azért tudott olyan súlyos albumokat készíteni, mert az intenzitást rövidséggel párosították. Értem én, hogy akkoriban csak bakelit volt meg kazetta, és manapság az emberek szeretik a rendesen kitöltött CD játékidőt, de ez a majd órás időtartam éppen ezt a súlyt veszi el a produkcióból, ami egyébként alanyi jogon járna neki. Így csak technikás, dühös és gyors – kikerülhetetlen 2012-es metal album.
 
Az együttes tagjai:
Chris Adler – dob
Willie Adler – gitár
Randy Blythe – ének
Mark Morton – gitár
John Campbell – basszusgitár

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Straight For The Sun
2. Desolution
3. Ghost Walking
4. Guilty
5. The Undertow
6. The Number Six
7. Barbarosa
8. Invictus
9. Cheated
10. Insurrection
11. Terminally Unique
12. To The End
13. Visitation
14. King Me
 
Diszkográfia:
Burn The Priest (1998)
New American Gospel (2000)
As The Palaces Burn (2003)
Terror And Hubris (DVD) (2004)
Ashes Of The Wake (2004)
Killadelphia (2005)
Sacrament (2006)
Wrath (2009)
Resolution (2012)