FőképA film egyes epizódjai más-más embereket vesznek szemügyre, olyan széles palettáról válogatva, amely megközelíti a teljességet: egy egyedülálló férfit, akinek a szomszédságába beköltözik egy nő, aki nemrég szakított a párjával és most egy kis kalandra vágyik. Egy zeneszerzőt, aki sosem hallja meg a szerelem dallamát, szerzeményeitől mégis lángra lobban a hallgatók szíve. Egy jómódú nőt, aki segíteni szeretne az embereken, és végül megtudja, hogy egy nagyon jó férfibarátja vonzódik hozzá. Egy idősödő nőt, aki azért akarja elhagyni a férjét, mert minden férfit megkíván, de nem akarja megcsalni a párját. És még sokáig folytathatnánk a listát. Némelyik epizód szereplői újra és újra feltűnnek a színen, így tovább követhetjük sorsuk alakulását, másokat viszont csak egy-egy rövid jelenet erejéig láthatunk – de minden epizód csattanóval zárul.

A film karakterei csodálatosan életszerűek: féltékenyek vagy engedékenyek, teljesen közönségesek vagy épp végtelenül abszurdak, vágyakozók, aggódók, törődők – de mindenekelőtt szerelmesek. Talán pont ennek az életszerűségnek köszönhető, hogy a színészek olyan nagyszerűen öltik magukra a szerepeiket, mintha csak saját magukat játszanák. És ki mondja, hogy nem így van?

Már a mű elején elhangzik, hogy a szerelem együtt jár a zenével – s így van ez ebben a szerelmes filmben is, hiszen a készítők rendkívül gondosan válogatták össze a történethez illő klasszikus zenedarabokat, így a zene pár jelenet után teljesen észrevehetetlenné válik, annyira belesimul a film hangulatába és annyira illik a mondanivalójához. A képi megjelenítés, a sokszor álló, szinte elmélázó kamera pedig nekünk is hagy időt az elgondolkodásra vagy a fantáziánk szabadon engedésére. És ahogy az egy emberi kapcsolatokat vizsgáló filmhez illik, a szereplőket is szemügyre vehetjük, figyelhetjük a reakcióikat és a mozdulataikat, hiszen sok helyen a gesztusaik beszélnek helyettük is.

Mindeközben pedig egy kis kulturális sétát is teszünk: antikváriumokba tévedünk be, kiállításokat tekintünk meg, vagy pár másodperc erejéig Párizs szépségét szemléljük. Ez a megoldás nagyszerűen illik ahhoz a kifinomultsághoz, ahogyan Mouret a karaktereket és a köztük lévő viszonyokat bemutatja, miközben a szereplők néha megjelennek egymás epizódjaiban – időnként fontos szerepet játszva, máskor viszont csak véletlenül odakerülve.

És mivel egy romantikus vígjátékról beszélünk, a humor is nagyon fontos. És erre egy percig sem lehet panaszunk, hiszen Mouret gondoskodik a derültségről. Van, amikor az abszurd helyzeteken mosolygunk, máskor egy-egy szereplő jellemvonásán, vagy éppen a karakterek szájából elhangzó szavakon. Ugyanakkor időnként szívszorító jeleneteknek is tanúi lehetünk – a fiatal pár álhűtlenségének, a korosodó asszony vallomásának, vagy épp a hőn áhított nő megszerzésének. Mindezeket pedig valóban átéljük, együtt örülünk vagy szomorkodunk a szereplőkkel, és az biztos, hogy sosem leszünk közömbösek irántuk.

Röviden összefoglalva, Emmanuel Mouret kitett magáért, hiszen a remek forgatókönyv alapján egy egyszerre vicces és szomorú, abszurd és teljesen hétköznapi, szívszorító és felemelő filmet rendezett.