Főkép Steve Berry-t maga Dan Brown (ki ne tudná: Angyalok és démonok, A Da Vinci-kód, etcetera) méltatja úgy A velencei árulás című regénye kapcsán a magyar kiadás borítóján, hogy „Vitathatatlanul a műfaj mestere”. Neki pedig már csak illik hinni, nem? Még akkor is, ha manapság „marketing az élet, és reklámtárgy benne minden férfi és nő”. No de ki is ez a Steve Berry, aki immár túl a tízmilliomodik eladott kötetén letaszíthatatlan, állandó vendége a The New York Times, a USA Today, a Publishers Weekly és a BookSense bestsellerlistájának? Az amerikai professzor és egykori ügyvéd 1955-ben született, de csak 1990-ben kezdett írni. 12 éven keresztül azonban csupa-csupa hiábavalóságban volt része, ötnél is több kiadó körülbelül 85 elutasítást postázott ki a számára, míg végül a Ballantine Books hajlandó volt megvenni tőle egy kéziratot. Berry sikertörténete ezzel elkezdődött.
 
2003 és 2004 között jelentek meg első történelmi thrillerei, A Borostyánszoba és a magyarul eddig ki nem adott The Romanov Prophecy. Azóta Steve Berry könyveivel folyamatosan a csúcson van, regényei majd` 40 nyelven 50 országban hozzáférhetők. A velencei árulás a Cotton Malone-sorozat része, nevezett személy egy amerikai titkosügynök (aki visszavonult, de hát tudjuk ennek a foglalkozásnak az átkát: akkor vonulsz vissza véglegesen, ha meghalsz). Szóval a Malone főszereplésével játszódó történetei sorában a 2007-es A velencei árulás a harmadik A templomosok öröksége és az Alexandria link után (azóta újabb 4 Malone-regény látott már napvilágot).
 
Cotton Malone tehát ismét belekeveredik a sűrűjébe. Majdnem halálra ég egy dániai múzeumban, miközben régi (ügynök)barátjával, Cassiopeia Vitt-tel készül találkozni. Ettől kezdve pedig nincs kiszállás: körvonalazódik az úgynevezett Velencei Liga, amely szoros (pénzügyi) kapcsolatban áll a Közép-Ázsiai Köztársaság egyszemélyi női (zsarnok) vezetőjével, Irina Zovascsinával, aki világuralomra tör, példaként követve történelmi bálványát, a makedón hódító Nagy Sándort. De bezavarnak a képbe az amerikaiak csakúgy, mint a biológiai hadviselés, miközben folyik a hajsza 8 elefántos érme (amelyekre időszámításunk előtt ma is csak infrával látható titkos jelzések kerültek rá), Nagy Sándor valódi sírja, s nem különben az élet elixírje után. Nagynak tűnik a kavar? Malone sem mindig érti, éppen mire megy ki a játék (játék?), de Cassiopeia segítségével-oldalán, kiegészülve egy újabb ügynökkel és a milliárdos dán patrónussal, Henrik Thorvaldssen-nel közösen járják meg Koppenhága után Velencét, Szamarkandot és azt a hegységet a Kínai határ közelében, amely a titokzatos tavakat rejti. De nem mondom tovább.
 
Már csak azért sem, mert hasonlóan a leírásomhoz, a történet is mozaikosan épül. Hol felépül, hol leépül, de ilyesféle karakterisztika mentén alakul. Steve Berry tudja, mi kell a népnek. Igen, igen, némi cirkusz meg kenyér is, de mindemellett tökéletesen alkalmazza azt a dramaturgiát, amely napjainkban egyre közelebb hozza a könyves fordulatokat és történetvezetést a filmes forgatókönyvi megoldásokhoz. Ezzel megnyeri magának az olvasókat, hiszen elősegíti a képi beleélést (amelyet hívhatunk akár képzeletnek is). Magyarán a vázra bátran lehet építkezni, és Berry okosan építkezik, még akkor is, ha a történet dinamikája érdekében a valóságtól néha elrugaszkodva egyszerűsíti le a dolgokat. De ez persze a hasonló történetek sajátja, úgyhogy nem is illetem kritikával – mondhatni, szükséges trükk.
 
Ha valaki nem olvasott korábban  Cotton Malone-regényt (mint ahogyan én sem), talán a legvégéig rá sem jön, hogy ő az a főhős, aki egyedül viszi a prímet. Persze, mivel valójában nincsen kinevezett főfőhős, szinte egyenértékű karakterek vannak, akik a cselekmény és a történetvezetés mellett a dinamika harmadik hajtóművét jelentik. A tudományos kutatás és -hozzáértés átrozsdállik a lapokon (rozsda mint patina, azaz pozitív értelemben), olyan plusz réteggel felruházva  A velencei árulást, amely értéket hordozó gúnyába öltözteti a lektűrkínálat eme darabját. Amúgy is trend manapság a történelmi rejtélyeket fiktív kulisszák között megénekelni, az igény hívó szava pedig így teremt hozzáadott értéket a műfaj kívánalmain túl. Szóval Dan Brown elismerő szavai - marketingfogás ide vagy oda - ülnek, még akkor is, ha a karakterkidolgozás helyenként hiányt szenved. A velencei árulás élvezhetően megszerkesztett thriller a műfaj minden kellékével. Steve Berry tehát megéri a pénzét, az őt korábban elutasító kiadók pedig átkozhatják magukat. S ha már annyi közmondást előcitáltam: mindig az nevet igazán, aki utoljára nevet.