Főkép

1986. augusztus 27-én az MTK Stadion maratoni kapujánál nem sok hiányzott ahhoz, hogy erőszakkal áttörje a kordont a tömeg, én pedig nem értettem, miféle rajongás válthat ki emberekből ilyen erős érzelmeket. Főleg, hogy személy szerint sokkal jobban érdekelt az előzenekar, vagyis a Michael Schenker Band, még pontosabban a gitáros, aki persze – mint az köztudott – a Scorpions-zal lényegében egyet jelentő Rudolf Schenker testvéreként a banda három jelentős albumán is nyűtte a húrokat.
 
Később egyértelművé vált, hogy a robbanásig feszült pillanatokhoz egyrészt az akkori hatalommal egyre nyíltabban elégedetlen fiatalok önkifejezése vezetett (bár hogy miért épp egy ennyire lágy metalt játszó zenekar esetében került mindez a felszínre, még sokáig nem tudtam összerakni magamban), másrészt pedig a puszta vágy, hogy végre egy német nagy csapatot láthassunk/láthassanak, miután a nyolcvanas évek elején kezdődő Gorbacsov-érában meghirdetett glasznoszty és peresztrojka („őszinteség” és „szerkezetátalakítás”) égisze alatt egyre több nyugati sztárzenekar látogathatott el az addig ebből a szempontból teljesen jelentéktelen helyszínnek számító országba.
 
Életem első és egyben utolsó Scorpions-koncertje volt ez, és talán az sem meglepő, hogy ezt követően sem követtem kiemelt figyelemmel az együttes pályafutását. Az MTV-n persze láttam a klipeket, a rádióban hallottam a számaikat (a „Gyöngyhajú lány” feldolgozását fájdalmas mélypontként éltem meg), sőt még a róluk szóló cikkeket is elolvastam a rockkal és metallal foglalkozó magazinokban – de igazán lelkesedni sosem tudtam értük, és egyértelműen nem tartoztak a kedvenceim közé. Igaz, akkor sem kapcsoltam át másik csatornára vagy adóra, ha netán épp aznap tizedszerre hallottam vagy láttam már valamelyik akkoriban futó slágerüket.
 
Az 1965-ben (furcsa véletlen folytán épp születésem évében) alakult csapat több mint negyven esztendő után most a visszavonulásra készülődik. 2010-ben még ugyan kiadtak egy friss szerzeményekkel telepakolt albumot, de az azt követő turnét már az utolsóként harangozták be. A koncertkörút nyilván hónapokat, esetleg éveket is lefedhet még, az elmúlás árnyéka mégis rávetül mindenre, amit mostanában produkálnak, amivel még előállhatnak. Így nézve talán nem véletlen a minden bizonnyal tényleg utolsó stúdiólemez címe és borítójának színe sem. Mindent a fekete dominál, minden az elmúlást idézi valamennyire; vagy csupán az elmúlt évtizedeket és a rengeteg sikert, amivel ez a (mai felállásában) német–lengyel–amerikai zenekar büszkélkedhet.
 
A legjobban mégis az lep meg, hogy még mindig mennyire energikus és eleven a csapat. A gitárok döbbenetesen jól és keményen szólnak, a szólók ütősek, mi több, Klaus Menie sem felejtett el énekelni, és az annak idején általam olyannyira lesajnált túlzott dallamosság egyáltalán nem rontja az összképet. Ha most hallanám először, rögtön beleszeretnék a „Rock You Like A Hurricane”-be (igaz ezt kivételesen mindig is kedveltem), a „Wind Of Change” pedig azóta megkeseredett, egykor csodás ízeket idéz – a rendszerváltás rövid mámorának emlékeit. Az immár inkább a kitartó rajongók érzéseit kifejező „Still Loving You” után pedig a példaképek előtti tiszteletadás következik. Az „Across The Universe”-t bizony a Beatles óta senki nem adta elő ennyire tökéletesen (sőt, megkockáztatom, hogy a Scorpions feldolgozása sok szempontból felül is múlja az eredetit), és ugyanez hatványozottan igaz a T-Rex legendás „Children Of The Revolution”-jére. A „Ruby Tuesday” abszolút eltalált lezárás, és ugyan a Rolling Stonest überelni lényegében lehetetlen, ha nem ismerném az eredetit, ezt a változatot abszolút tökéletesnek tartanám.
 
Nem újabb Celebrationt kaptunk tehát, hiszen egyrészt a Uriah Heeppel ellentétben a Scorpions minden jel szerint valóban nyugdíjba megy (ám ha mégsem így alakulna, nem valószínű, hogy különösebben berzenkednének az együttes hívei), másrészt nem kizárólag saját dalok „huszonegyedik-századiasított” verzióit hallhatjuk az albumon, hanem hamisítatlan feldolgozásokat is. Ha most lennék fiatal, talán sokkal jobban megfogna az, amit Rudolf Schenker és csapata csinál, mint annak idején. Így, visszatekintve most már örülök, hogy mégsem maradtak ki teljesen az életemből.
 
Az együttes tagjai:
Klaus Meine – ének, vokál
Rudolf Schenker – ritmusgitár, szólógitár, vokál
Matthias Jabs – szólógitár, ritmusgitár, akusztikus gitár, talk box
Paweł Mąciwoda – basszusgitár
James Kottak – dob, vokál
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Rhythm Of Love
2. No One Like You
3. The Zoo
4. Rock You Like A Hurricane
5. Blackout
6. Wind Of Change
7. Still Loving You
8. Tainted Love
9. Children Of The Revolution
10. Across The Universe
11. Tin Soldiers
12. All Day And All Of The Night
13. Ruby Tuesday
 
Diszkográfia:
Lonesome Crow (1972)
Fly To The Rainbow (1974)
In Trance (1975)
Virgin Killer (1976)
Taken By Force (1977)
Lovedrive (1979)
Animal Magnetism (1980)
Blackout (1982)
Love At First Sting (1984)
Savage Amusement (1988)
Crazy World (1990)
Face The Heat (1993)
Pure Instinct (1996)
Eye II Eye (1999)
Moment Of Glory (2000)
Unbreakable (2004)
Humanity: Hour I (2007)
Sting In The Tail (2010)
Comeblack (2011)

Return To Forever (2015)