FőképEmlékszünk még, hogy az előző kötet utolsó oldalán egy hatalmas termet láthattunk asztalokkal, ételekkel és rengeteg halottal? Nos, ebben a kötetben még jóval élettel telibb a terem, és a leendő szövetség minden egyes tagországának képviselője megjelent a nagy lakomán. Sajnos nem igazán derült ki számomra, hogy pontosan milyen szövetségről van szó, és pár szereplőt leszámítva az sem, hogy ki kit képvisel (nem beszélve arról, hogy az országnevek is a levegőben lógnak, mert az óriást kivéve semmihez nem tudunk kapcsolni semmit). Mindezeket, valamint az előző kötetből áthozott lovagpárosok ostoba vetélkedését leszámítva azonban nincs több írói hiba a kötetben. Az első kötet nehézkessége után ebben a füzetben már minden olajozottabban halad, főleg, amikor a történet rátér az előző kötetben megjelent gonoszok támadására.

Innentől kezdve minden a helyére kerül: a két ellenség összefog a jók birodalmaival szemben (legalábbis ez a leosztás tűnik valószínűnek), miközben azok teljesen felkészületlenül próbálnak megmenekülni a mészárlásból. A nemrégiben visszatért herceg árulása pedig már az előző kötetben is nyilvánvalóvá vált, itt pedig az okát is megtudjuk, amely majdhogynem megbocsáthatóvá teszi ezt a szörnyű tettet. (Ki tudja, egy-két kötet múlva Nemeskéri talán már képes lesz a fekete-fehérből sötétebb-világosabb szürke árnyalatokat is keverni). Az ork vezér szavai, az „Adjuk meg neki, amit kér! Tetszik nekem! Kemény, akár egy ork.” pedig fantasztikusak. Az adott környezetben egy pillanatra megértjük ennek az általában gyűlölt fajnak az indítékait, a mentalitását, és így már rögtön nem tűnnek annyira ellenszenvesnek (még egy bizonyíték az árnyalásra). Az apróbb felvillanások, mint például a kegyetlen strázsamester szánalmas könyörgése az életéért pedig igazán élvezetessé teszik a sorozat ezen kötetét. A kétféle hangulat, mely a kötetet jellemzi, nagyszerűen válik el egymástól, szinte érezzük a sült vad illatát, mely később keveredik a halál mindent betöltő bűzével.

A rajzok az első kötetben megszokott színvonalnál egy leheletnyivel jobbak. Érdemes megfigyelni a boszorkány eltorzult arcvonásait, de a kis goblinok is nagyon eltaláltak. A színek és a kihúzás is a helyén van, a boszorkány beszédénél már megszokott vörös mellett ezúttal a szürke bőrű orkok beszéde is színes buborékokban látható: ezek stílusosan a szürke különböző árnyalataiban játszanak. A szakállas ork varázsló (és itt tényleg varázsló, egyáltalán nem sámán) pedig igazán nagy ötlet, nekem nagyon bejött.

Az egyetlen, ami zavart a rajzban, hogy az óriás és az orkok bőrszíne ugyanolyan, sőt még a formájuk is hasonlít, így könnyen össze lehet őket keverni, ha az olvasó figyelme egy pillanatra elkalandozik.

Összességében a Swords sorozat második kötete klasszisokkal jobban sikerült, mint az első, és ugyan van még hová fejlődnie Nemeskérinek, de itt már egy valóban szórakoztató történet bontakozik ki, és a főbb szereplők is kezdenek élőbbé válni. Éppen ezért, no meg persze a rengeteg brutalitás miatt, már nem feltétlenül ajánlom a sorozatot a nagyon fiatal olvasóknak – a sorozat kezd az idősebb korosztály szórakozásává válni.