Főkép

Sportfilmekben nincs hiány, legalábbis úgy tűnik, hogy a különböző sportot űző versenyzők felemelkedése és megváltástörténete kifogyhatatlan témája a hollywoodi filmeseknek, de ezzel nincs is semmi gond, hiszen mindig lehet újat mutatni a műfajban. Nehéz lenne tagadni, hogy a baseball Magyarországon nem örvend igazán nagy népszerűségnek, sőt merem állítani, hogy az egyébként sportok terén tájékozott szurkolók többsége sem tudná elmagyarázni a szabályait és szakkifejezéseinek jelentését – én magam sem. Így aztán kissé furcsának is tűnhet, hogy nem vált zavaróvá és idegesítővé, hogy kis túlzással a párbeszédek felét nem értettem, hiszen az intelligens és kiválóan összerakott forgatókönyv szinte mindenért kárpótolt.
 
Az Oakland Athletics baseball-csapat nincs éppen a legjobb formájában. Egy nem éppen tökéletes szezon áll mögöttük, a sztárjátékosai máshova szerződtek, ráadásul nem is áll a szakmai igazgató rendelkezésére olyan költségvetés, amelyből egy bajnokcsapatot tudna összehozni. Kénytelen más megoldáshoz folyamodni, s mikor találkozik egy játékoselemzővel, aki egy merőben eltérő oldalról szemléli a sportot, felvillan benne a győzelem lehetősége. Ketten együtt kidolgoznak egy teljesen statisztikákra alapuló tervet, amelyet viszont senki sem támogat, ugyanis rajtuk kívül más nem hiszi, hogy valóban működhet ez az újszerű módszer. Ők mégis úgy látják, hogy képesek megváltoztatni a baseball világát.
 
Talán már ennyiből is kiderül, hogy ezúttal nem valamely újonc játékos vagy megváltást kereső sportoló szemén keresztül követhetjük az eseményeket, hanem a csapatfőnök áll a középpontban. Ettől függetlenül még mindig rettentően unalmasnak tűnhet a történet, elvégre a hazai közönség számára sem a baseball, sem a statisztika szó nem hangzik túl csábítóan. Ezeken felül azt is érdemes hozzátenni, hogy elmaradnak a pátoszos és érzelmekben túlfűtött pillanatok, a meccsek jelentős részéből alig látunk valamit, ennek ellenére a film mindvégig érdekfeszítő és szórakoztató marad, még a „színfalak” mögötti világot is kellően izgalmasnak állítják be.
 
Aaron Sorkin nevét A közösségi háló után az is megismerte, aki korábban nem tette volna, most pedig megint ő tűnik fel mint az egyik forgatókönyvíró, s ennek hatását a film minden pillanatán érezhetjük. Az írók Bennett Miller rendezővel karöltve egy olyan hangulatot és érzésvilágot teremtenek meg, amely mentes minden hatásvadászattól és idegenségtől, mindenhol a pontos és visszafogott stílust követi, a sallangokat kihagyva inkább az élettel teli és hatásos jelenetekre helyezi a hangsúlyt. Ugyanis a látszatra egyszerű sportfilmnek tűnő alkotás folyamatosan válik ennél komolyabbá, s elkezd mesélni az emberi döntések nehézségéről, a tettek beláthatatlanságáról, arról az útról, melyet egész életünkben keresünk, de addig csak feltételezéseink vannak, amíg rá nem lépünk.


 
Az értelmesen felépített forgatókönyv önmagában nem érne olyan sokat, hogyha nem társulnának hozzá remek alakítások. Ilyen téren is nagyszerűen teljesít a film, nem véletlenül esélyes egyre jobban az Oscar-díjra Brad Pitt (idén ráadásul Az élet fájában nyújtottak is hozzásegíthetik az aranyszobrocskához). Nem játssza túl a szerepét, hiányoznak a felesleges gesztusok, mérsékelt alakítása tökéletesen illik a produkcióhoz. Mellette kevésbé tud kibontakozni az inkább vígjátékokból ismert Jonah Hill, pedig ő is megérdemli az elismerést. Az már csak hab a tortán, hogy egy mellékszerepben Philip Seymour Hoffman is feltűnik, a Pitt-tel közös jeleneteik mindvégig feszültséggel és ellenszenvvel telítettek.
 
A hazánkban 2011 végén bemutatott film kicsit talán eltűnt a karácsonyi ünnepkör alatt, ám mindenképpen érdemes megnézni – még azoknak is, akik egyébként nem rajonganak a baseballért, legfeljebb ajánlatos előtte átnézni a sport szabályait. A mértéktartó és kitűnően kidolgozott forgatókönyv, valamint a színészek játéka olyan filmet eredményezett, mely nem csak, hogy kellemes indítása lesz a 2012-es évnek, de az Oscar-díj jelölések közül is többet bezsebelhet.