FőképMég a 2011-es évben jelent meg a Swords című sorozat első kötete, mely A kezdet címet kapta. A borító egyszerűen gyönyörű, és ahogy végiglapozzuk a füzetet, rá kell jönnünk, hogy Szendrei Tibor nem ok nélkül az egyik legnevesebb festő kis hazánk ezen szubkultúrájában. De az is feltűnhet, hogy Dévényi Gergely kihúzásai és Ruzsinszki Zsolt színei tökéletesen passzolnak Szendrei stílusához. Különösen tetszetős, hogy a vékony kis füzet két helyszínt tár elénk, a rajzok és színek pedig pontosan kihangsúlyozzák ezeknek a főbb vonásait – az etermoni palota roppant méreteit és gyönyörű építészeti stílusát, valamint a falu és a körülötte elhelyezkedő szántóföldek és erdők egyszerűségét. A kötet másik tetszetős vonása, hogy az egyik (hatalmas mágikus hatalommal bíró) fő gonosz beszédénél a szövegbuborék a vörös különböző árnyalataiban játszik. Ez ugyan nem tűnik extra megoldásnak, de nagyon szépen mutat a rendkívül jó minőségű, fényes papíron. A karakterek kidolgozottak, részletgazdagok és könnyen megkülönböztethetők – legalábbis ami a megfestésüket illeti. Mert sajnos a jellemábrázolásuk már korántsem sikerült ilyen jól.

A főbb karakterek eléggé sablonosak, ami elsősorban a párbeszédek esetlenségének köszönhető. A kötet bővelkedik az olyasféle suta szövegekben, mint amilyen például a két lovagpáros gyerekes versengése egymással, vagy az a jelenet, amikor a lovag elkezdi magyarázni a parasztnak a felsőbbrendűségét – de ezek csak szavak, mert semmi bizonyítékot nem kapunk a lovag igazi nemességére. A hazatérő herceg pedig mindenki szerint megváltozott, de ezt egyszerű, esetlen és teljesen életidegen módon tudatják vele. A jóságos, óriási hatalommal bíró, de azt irányítani még nem tudó fiatal hercegnőről meg jobb nem is beszélni… Rendben, értem én, hogy Nemeskéri csak a kezdeti idillt akarta ábrázolni, méghozzá rendkívül kis terjedelemben, de ez zavaróan esetlenre sikerült – ha a könyv regény lenne, valószínűleg nem olvasnánk el az első fejezet végéig sem.

Miközben még tart az idill, szépen lassan gyülekezni kezdenek a gonosz erők, és habár ezeknek a megjelenésében sincs semmi rendkívüli, már érezzük, hogy a nehézkesen felvázolt alaphelyzet után Nemeskéri kezd belejönni a történet szövésébe, és sejtjük, hogy a következmények ábrázolása már sokkal profibban sikerül majd neki. Habár a képregény nagy részét kicsit viszolyogva olvastam, a végére felébredt bennem az „ebből vajon mi fog kisülni?” érzés, és komolyan mondom: mohón kaptam a következő kötet után, amire pedig az elején még biztos nem gondoltam volna. Visszagondolva azt hiszem, az egésszel az a probléma, hogy a szerző sok mindent akar elmondani nagyon kevés helyen, és ez bárgyúsághoz vezet. De szerencsére a kötet az utolsó pillanatban felvillant egy kis reményt, és a következő rész tartalmát előrevetítő utolsó, teljes oldalas kép csak fokozza a kíváncsiságunkat.

A sorozat kiváló példa arra, hogy a képregény nagyszerű megoldás lehet akkor, ha valakinek van egy ötlete, de nincs megfelelő írói vénája. Ebben az esetben a gyönyörű rajzok elviszik a hátukon a történetet, sőt, az ember szépérzékére hatva még élvezetesebbé teszik a művet. A Swords tipikus példa erre, hiszen a könyv a képregény műfaji sajátosságait szinte sehol sem használja. Ennek ellenére nem lebecsülendő darab, csak pontosan kell tudni, hogy melyik korosztálynak milyen képregényt kell ajánlani – mert a Swords nagyszerűen fogja szórakoztatni a fiatalabb, a fantasyvel még csak ismerkedő, a mesékből éppen kinőtt gyerekeket, a szüleik pedig már csak a szép rajzok miatt is szívesen végiglapozzák majd a kötetet.

Ezek után személy szerint várom a folytatást és szurkolok Nemeskéri Attilának, hogy ki tudja teljesíteni a történetet és felérjen Szendrei, Dévényi és Ruzsinszki szintjére. Az érdeklődőknek pedig csak azt tudom javasolni, hogy vágjanak bele a sorozatba, mert a kötet ára valóban a földön jár, így a hibák ellenére megéri beruházni rá!