FőképFülszöveg:
Az eszelős tudós, Victor Frankenstein nem csupán egy regény főszereplője volt: valóban létezett, és még mindig él. Két évszázaddal az után, hogy létrehozta első teremtményét, a jelenkor Amerikájában folytatja munkáját. A modern orvostudomány és a technika legújabb eszközeivel kitenyésztett replikánsokkal akarja lecserélni a valódi embereket.
 Victor Frankenstein terve tökéletes, csupán egyvalakit hagyott ki a számításból: legelső teremtményét, akit kétszáz évvel korábban, halott bűnözők teteméből állított össze. Ő Deucalion, aki misztikus képességei segítségével mindent elkövet, hogy megfékezze teremtőjét. Csupán két nyomozó segítségére számíthat, de Frankenstein néhány lázadó teremtménye is a kezére játszik.
Frankenstein végzetét saját teremtményei okozzák, akiket még az sem érdekel, hogy vele együtt talán maguk is elpusztulhatnak. Úgy tűnik, a Természet rendet teremt. De vajon tényleg ilyen könnyű elpusztítani Victor Frankensteint?

Részlet a regényből:
ELSO FEJEZET

A szélcsendes éjszakán, éjfél után fél órával eso érkezett az Öböl felol, keresztülvágott a part fölött, a töltések fölött – mintha dübörgo patájú fantomlovak verték volna a ritmust a kátránypapírral, bádoglemezekkel, cserepekkel, palával és zsindellyel borított tetokön, mintha a magasból leugorva végigtáncoltak volna a sétányokon. Az éjszakai életet élo város, ahol az éttermek és dzsesszklubok általában kora reggelig voltak nyitva, most nem is hasonlított önmagára: az utcákon alig volt forgalom, a vendéglok többsége már korán bezárt, és vendégek híján a klubok is csendesen gubbasztottak a sötétben.
Louisiana partjaitól délre hurrikán fenyegette az Öböl vidékét, a Nemzeti Meteorológiai Szolgálat elorejelzése szerint a viharnak eloreláthatólag a texasi Brownsville közelében kellett partot érnie, de persze a pályája még sokat változhatott. New Orleans már tapasztalatból tudta, kemény lecke árán megtanulta: tisztelnie kell a természet erejét.
Deucalion az ajtó használata nélkül lépett ki a Luxe Theaterbol; átjutott a város egy másik kerületébe, távol a fénytol, a mohaköntöst viselo tölgyfák alatt összesurusödo árnyékok közé. Az utcalámpák fényében a pocsolyák óezüst lapoknak látszottak, de itt, a fák alatt minden koromfekete volt – ide mintha nem is eso hullott volna, hanem folyékony sötétség, az éjszaka verítéke.
Bár a bonyolult tetoválás miatt a kíváncsibb emberek sem vehették észre, milyen mértékben torzult az arca, Deucalion inkább szürkület és hajnal között szeretett nyilvános helyeken mozogni; a fény hiánya olyan volt számára, mint egy újabb álcaréteg. Testének meghökkento méreteit és a fizikai erejére utaló jeleket azonban nem lehetett elrejteni. Az elmúlt több mint két évszázad során teste kemény csontok és feszes, domborodó izmok építménye volt. Minden jel arra mutatott, hogy az idonek nem volt hatalma fölötte, éppen ellenkezoleg, csak még tökéletesebbé változtatta.
Ahogy végigment a járdán, keresztülsietett olyan részeken, ahol a fák lombjai által félig-meddig eltakart utcalámpákból leszivárgó fény világosabb foltokat hozott létre. A jobbára erotlen, kísérteties fénysugarak láttán Deucalion gondolatban visszarepült egy távoli kontinensre, egy olyan korba, amelyben még nem ismerték az elektromos áramot; visszakerült arra a helyre, abba az idobe, amikor a fáklyákkal hadonászó csocselék uzte, hajtotta ot a hideg, száraz éjszakában.
Az úttest túlsó oldalán, jó fél háztömbnyi területet elfoglalva, tölgyfagerendás tetejével ott állt a hajdan katolikus kórházként muködo, de már régóta használaton kívül lévo épület, az Irgalom Keze. Az egykori kórházkertet magas, kovácsoltvas kerítés fogta körbe. A lándzsahegyre emlékezteto vasrudak puszta léte arra utalt, hogy ezen a helyen ma már senkinek sem lehet része abban a könyörületességben, amely egykor az intézményt és a benne dolgozókat jellemezte. A vaskapu mögött táblát helyeztek el; a táblára festett felirat szerint az épület magántulajdonban lévo raktárház, ahová idegeneknek tilos a bemenet.
Az épületbe a befalazott ablakokon keresztül egyetlen fénysugár sem juthatott be. A fobejáratával szemközt Szuz Mária szobra állt. A lámpát, amelyet valamikor az alak felé fordítottak, már jó ideje eltávolították; a sötétben nem lehetett felismerni a szent anyát a köntösszeru öltözéket viselo alak akár a halál, vagy bármi más szobra is lehetett volna.
Deucalion csak néhány órával korábban tudta meg, hogy ebben az épületben volt teremtoje, Victor Helios – eredeti nevén: Frankenstein – laboratóriuma, itt tervezték meg és hozták létre, itt programozták be az Új Faj egyedeit.
A biztonsági rendszer minden ajtót figyelt. A zárakat nem lehetett egykönnyen kinyitni vagy feltörni. Hála a villámnak, amely egykoron, egy sokkal primitívebb laboratóriumban életre keltette ot, Deucalionnak nem volt szüksége ajtókra. A zárak számára nem jelentettek akadályt. Ösztönösen megragadta a világ kvantumtermészetét, megértette az igazságot, hogy mélyebb, szerkezeti szinten az univerzumban található valamennyi hely egy és ugyanaz.
Miközben felkészült arra, hogy behatoljon teremtoje jelenlegi fészkébe, nem érzett félelmet. Ha egyáltalán volt benne valamilyen érzelem, az leginkább a dühre hasonlított, de az eltelt évtizedek során megtanulta, hogyan tartsa kordában az indulatait, legfoképpen a haragját, amely oly könnyedén rábírta ot az eroszakos, könyörtelen cselekedetek végrehajtására.
Kilépett az esore, és belépett az Irgalom Keze központi laboratóriumába. Amikor felemelte a lábát, még nedves volt a teste – amikor befejezte a megkezdett mozdulatot, már száraz volt mindene.
Victor hatalmas méretu laboratóriuma techno-Deco csoda volt: a felületeket jobbára rozsdamentes acél és fehér csempe borította. A helyiséget valósággal megtöltötték az áramvonalas és titokzatos eszközök, amelyek mintha nem is a falak mellett, hanem azokba félig beleépítve álltak volna. A mennyezetrol gépek, muszerek ereszkedtek alá, és a padlóból is különleges, krómozott, fémesen fénylo, mégis organikus formákat idézo tárgyak álltak ki. Minden hang lágy és ritmusos volt – a gépek halkan zümmögtek és doromboltak.
A hely üresnek látszott.
A lombikokban zafírszínu, rózsaszínu, almazöld, áttetszo gázok kavarogtak. A bonyolult, átlátszó csövekben levendulakék, méregzöld és narancssárga folyadékok keringtek. A helyiség közepén Victor U-alakú munkaasztala, egy rozsdamentes acél alapra helyezett fekete gránitlap kapott helyet.
Deucalion éppen azon tunodött, vajon átkutassa-e a fiókokat, amikor a háta mögött megszólalt egy hang:
– Megtenné, hogy segít, uram?
A férfi szürke vászonból készült kezeslábast viselt. Széles derékszíjára különbözo tisztítószereket tartalmazó flakonokat, fehér rongyokat, szivacsokat akasztott. A kezében egy felmosófát tartott.
– A nevem Lester – mondta. – Epsilon vagyok. Úgy veszem észre, ön okosabb nálam. Mondja, okosabb nálam?
– Itt van a teremtod? – kérdezte Deucalion.
– Nincs, uram. Atyám már korábban eltávozott.
– Hány fos a személyzet?
– Nem igazán tudok számolni, uram. A számoktól csak összezavarodom. Egyszer viszont hallottam egy számot. Nyolcvan. Ennyi fos a személyzet. Úgy látom, ön Alfa. Vagy Béta. Mondja, ön Alfa vagy Béta?
– Mi a baj? Mi történt? – kérdezte Deucalion.
– A hölgy szerint Werner csapdába esett az egyes számú izolációs szobában. Vagy a kettesben. Vagy… az akárhányasban. Az biztos, hogy valahányasban.
– Ki az a Werner?
– O a biztonsági fonök. A hölgy instrukciókat akart, de én nem adok instrukciókat. Én csak Lester vagyok.
– Ki akart instrukciókat?
– A hölgy. A dobozba zárt hölgy.
Miközben Lester beszélt, felfénylett a Victor íróasztalán álló komputer, és a monitoron megjelent egy noi arc, amely olyan szeplotlenül és maradéktalanul szép volt, hogy nem lehetett más, mint valamilyen digitális folyamat eredménye.
– Mr. Helios, Helios! Üdv Heliosnak! Annunciata vagyok. Nem vagyok annyira Annunciata, mint korábban, de amennyire tudok, még mindig Annunciata vagyok. Most analizálom a Heliosomat, Mr. Rendszer. A rendszeremet, Mr. Helios. Jó kislány vagyok.
– Be van zárva a dobozba – mondta Lester.
– Egy komputer – mondta Deucalion.
– Nem. Egy doboz a hálózati szobában. O egy Béta-agy. Dobozban. Nincs teste. A tartályából idonként szivárog valami. Én szoktam feltakarítani azt, ami szivárog.
– Be vagyok drótozva – mondta Annunciata. – Be vagyok. Drótozva. Hozzá vagyok drótozva az épület adatfeldolgozó rendszeréhez. Mr. Helios titkárnoje vagyok. Nagyon okos vagyok. Jó kislány vagyok. Hatékonyan szeretnék szolgálni. Jó, nagyon jó kislány vagyok. Attól tartok.
– Általában nem ilyen – mondta Lester.
– Talán van valamilyen egy-egy-egyensúlyi zavar a tápanyagellátásomban. Képtelen vagyok elemezni.
Esetleg van itt valaki, aki ki tudná elemezni a tápanyagellátásomat?
– Tudatánál van. Örökre egy dobozba zárva – mondta Deucalion.
– Attól tartok, igen – mondta Annunciata.
Deucalion érezte, hogy önkéntelenül ökölbe szorul a keze.
– Semmi olyan nincs, amit a teremtod ne hajtana végre. Nem riad vissza semmilyen kegyetlenségtol. A rabszolgaság egyetlen formájától sem viszolyog.
Lester úgy toporgott, úgy állt egyik lábáról a másikra, mint egy kisfiú, akinek ki kell mennie a vécére.
– A teremto géniusz. Egy nagy, nagy géniusz. Még egy Alfánál is okosabb. Hálával tartozunk neki.
– Hol van a hálózati helyiség? – kérdezte Deucalion.
– Hálával tartozunk neki.
– A hálózati helyiség? Hol van ez a… no?
– Az alagsorban.
– Be kell tábláznom egy megbeszélést Mr. Helios számára – mondta Annunciata. – De nem emlékszem, mi az, hogy… megbeszélés. Tudna segíteni valaki? Valaki? Valaki?
– Igen – mondta Deucalion. – Én tudok segíteni.

MÁSODIK FEJEZET

Amikor a pizzafutár, aki a Bennet-házat kereste, elkövette azt a hibát, hogy a szomszédba, Guitreau-ékhoz ment, Janet Guitreau – maga sem igazán tudta, miért, önmagának is meglepetést okozva – berángatta a fiút az eloszobába, és megfojtotta.
Janet és a férje, Bucky Guitreau, a New Orleans-i kerületi ügyész replikánsa volt. A valódi Janet és a valódi Bucky testét hetekkel korábban elásták a Pontchartrain-tótól északkeletre lévo szeméttelepen.
Az Új Faj legtöbb egyede nem replikáns volt, hanem eredeti példány, amelyet teljes mértékben az Atya tervezett. Ám a replikánsokra is nagy szükség volt: ok vették át a város politikai apparátusának irányítását.
Janet gyanította, hogy a programjából véletlenül kimaradt néhány létfontosságú kódsorozat; Bucky hajlott rá, hogy egyetértsen vele. Janet nem csupán abban hibázott, hogy parancs nélkül ölt, anélkül hogy a teremtoje erre felszólította volna – abban is bunös volt, hogy élvezte a dolgot. Csodálatosnak, fantasztikusnak találta a gyilkolást. A legszívesebben azonnal átment volna a szomszédba, hogy végezzen Bennetékkel.
– A gyilkolás… csodásan frissíto dolog! Annyira, de annyira élonek érzem magam!
Bucky tudta, jelentenie kellett volna az esetet Heliosnak, kérnie kellett volna Janet kiiktatását, de annyira tetszett neki a no vakmerosége, olyan érdekesnek és izgalmasnak találta az esetet, hogy végül sikerült meggyoznie magát: nem kell felhívnia az Atya vészhelyzet esetén használatos számát.
Abból, hogy nem telefonált, hogy nem jelentette az esetet, közösen azt a következtetést vonták le, hogy Bucky programjából is hiányzik pár sor. Bucky nem érezte úgy, hogy képes lenne gyilkolni, de izgalmat okozott neki a gondolat, hogy végignézheti, ahogy Janet lemészárolja Bennetéket.
A legszívesebben átrohantak volna a szomszédba, de úgy gondolták, érdemes megvizsgálni az eloszobában fekvo halott pizzafutárt – foként azért, mert ez volt Janet elso áldozata.
– Tulajdonképpen – mondta Bucky –, ha vadász lennél, és ez a fickó szarvas volna, akkor száz fotót készíthetnénk, levághatnánk az agancsát, és kitehetnénk dísznek a kandalló fölé.
Janet szeme elkerekedett.
– Hékás, szeretnél levágni róla valamit, hogy kitegyük a kandalló fölé?
– Ez talán nem lenne túl okos dolog… De pár fotót azért készíthetnénk.
– Hozd a kamerát! – mondta Janet. – Addig kiválasztom a legmegfelelobb hátteret!
Amikor Bucky felsietett az emeletre, hogy magához vegye a kamerát, amit a hálószobában tartottak, meglepetten látta, hogy Orleans Hercege a lépcsosor tetejérol szemléli az eloszobát.
Herceg csinos németjuhász kutya volt, karamellszínu és fekete, a mellso két lábán egy-egy fehér folt, amitol úgy nézett ki, mintha zoknit viselne. Mivel a valódi Bucky és a valódi Janet új verziója csupán néhány héttel korábban kelt életre, a kutya számára idegenek voltak. Herceg zavartan és óvatosan viselkedett azokkal az emberekkel, akik pontosan úgy néztek ki, mint a gazdái, de mégsem voltak azonosak velük. Ebben egészen biztos volt. Tisztelettel viszonyult hozzájuk, de tartózkodó maradt, nem is próbált szeretetet kapni tolük, nem bújt oda hozzájuk. Úgy látta, ennek ok is örülnek.
Ahogy Bucky felért a lépcso tetejére, Herceg beszaladt az egyik vendégszobába. Amikor a valódi Buckyt és Janetet likvidálták, Helios fontolóra vette, hogy megöleti a kutyát, ám Herceg egy valódi New Orleans-i ikon volt: egy tuzesetnél két kislányt mentett ki a lángoló házból, és olyan jól viselkedett, hogy gyakran elkísérte a gazdáját a bíróságra. Eltunése vagy halála felkelthette volna az érdekes és szívszorító történetekre éhes emberek érdeklodését; talán még egy valódi, dzsesszes temetést is rendeztek volna neki. Egy ilyen esemény pedig túlságosan ráirányította volna a figyelmet a frissiben kitelepített replikánsokra.
Egyébként is, a valódi Bucky Guitreau szentimentális ember volt; annyira szerette a kutyáját, hogy az emberek elvárták volna tole, zokogjon az állat temetésén. Az Új Faj egyedei általában nem voltak valami ügyesek a szomorúság színlelésében – valószínubb volt, hogy Szuz Mária szobra hamarabb kezd zokogni, mint hogy könnyek jelenjenek meg azok szemében, akik a kreációs tartályokból jöttek világra.
Az új Bucky a kamerával a kezében visszasietett a földszintre. Janetet és a pizzafutár hulláját a nappaliban találta meg. A no beleültette a halottat az egyik puha fotelba, azután leült mellé, a fotel karfájára, és belemarkolt a futár hajába, hogy a halott szempár a kamera felé meredjen.
Készítettek pár fotót, aztán átvitték a hullát a kanapéra. Janet leült mellé. Újabb felvételek következtek, majd átvonultak a dolgozószobába, felültek a bárszékre. Janet a vállára húzta a futár fejét; a fickó úgy nézett ki, mintha részeg lenne.
A ház több helyiségébe is átrángatták a hullát, készítettek róla fotókat úgy, hogy noi kalap volt a fején; meztelenre vetkoztették, azután noi bugyit adtak rá, utána melltartót – számos felvételt csináltak, és közben nagyon jól szórakoztak, de egyszer sem nevettek. Az Új Faj többi tagjához hasonlóan sosem voltak képesek arra, hogy emberi módon kacagjanak, ennek ellenére tényleg remekül érezték magukat. Mindaz, amit a halott emberrel tettek, valójában a Régi Faj iránti intenzív és olthatatlan gyulöletükbol fakadt; úgy érezték, ezzel a mókával kiváló módot találtak arra, hogy kifejezzék ezt az érzelmet.
A kutya mindenhová utánuk ment, a különbözo helyiségek ajtajából figyelte oket, de sosem került közel hozzájuk.
Végül ismét meztelenre vetkoztették a pizzafutárt, kötelet hurkoltak a nyakára, és felakasztották a nappali mennyezetének egy gerendájára, hagyták, hogy úgy lógjon ott, mint a nagy halak a tengerparti halfeldolgozó üzemek udvarán. Janet odaállt a tetem mellé, és délcegen feszített – valóban büszke volt a zsákmányára.
– Tudod, hogy most mit csinálunk? – kérdezte.
Bucky számára mindaz, amit tettek, logikus volt, ésszeru, ezért hirtelen nem tudta eldönteni, mit válaszoljon a kérdésre.
– Mit csinálunk? – kérdezte bizonytalanul.
– Ha nem vetted volna észre, mi most szórakozunk – mondta Janet.
– Ezek szerint ilyen a szórakozás?
– Azt hiszem, igen. Legalábbis ilyen is lehet. – Janet elgondolkodott. – Igen, pontosan ilyen!
– Nos, ez mindenesetre sokkal érdekesebb, mint bármi, amit eddig csináltunk. Mit akarsz még vele?
Hová vigyük?
– Igazság szerint én egy kicsit már kezdem unni a fickót – mondta Janet. – Szerintem ideje lenne átugrani a szomszédba, hogy megöljük Bennetéket.
Az eredeti Bucky két fegyvert is tartott a házban.
– Akarsz egy pisztolyt? Szeretnéd szétrobbantani az arcukat?
Janet elgondolkodott az ajánlaton, azután megrázta a fejét.
– Ez nem tunik túl érdekesnek. Szórakoztatónak.
– Mit szólnál egy késhez? Vagy esetleg ahhoz a polgárháborús kardhoz, ami ott lóg a dolgozószobám
falán?
– Én a legszívesebben puszta kézzel intézném el oket – mondta Janet.
– Meg akarod fojtani oket?
– Nem, ilyet már csináltam. Valami új kellene.
– Akkor? Mit akarsz csinálni velük?
– Ó, ezer ötletem van!
– Esetleg vigyem a kamerát? – kérdezte Bucky.
– Hát persze, hogy hozd!
– Talán betehetnénk ezeket a képeket egy albumba – mondta Bucky. – Az emberek ezt szokták csinálni. Albumba ragasztják a fotókat.
– Igen, ez tényleg jó lenne! De mi nem vagyunk valódi emberek.
– Attól szerintem még nyugodtan lehet fotóalbumunk. Nagyon sok tekintetben ugyanolyanok vagyunk, mint az emberek.
– Lehet, csakhogy mi felsobbrendubbek vagyunk náluk. Mi vagyunk a tökéletes faj.
– Igen, mi vagyunk a tökéletes faj – bólintott Bucky. – Hamarosan mi fogjuk uralni a világot. Azután kolonizáljuk a Holdat és a Marsot. A mienk lesz az egész világegyetem. Szóval, ha akarjuk, akkor egészen nyugodtan lehet egy ilyen fotóalbumunk is. Ki az, aki ránk szólhatna, aki megakadályozhatná, hogy legyen?
– Senki – felelte Janet. – Nincs ilyen élolény.

HARMADIK FEJEZET

Ripley az Irgalom Kezének konyhájában, az egyik rozsdamentes acélból készült munkaszigetnél, egy magas széken ült. A kezeivel apró cafatokra tépett egy másfél kilós sonkát, a darabkákat a szájába tömte.
Az Új Faj egy átlagos példányának naponta ötezer kalóriára volt szüksége ahhoz, hogy megfelelo szinten maradjon – ez nagyjából két és félszer volt több a Régi Faj átlagos egyedeinek szükségleténél. Ripley az utóbbi idoben rákapott a zabálásra, egyszerre tízezer kalóriányi élelmet is felfalt.
A sonka széttépése sokkal nagyobb örömet okozott neki, mint az evés. Egy ideje egyre gyakrabban, és egyre erosebben érzett késztetést arra, hogy szétszaggasson dolgokat; a legjobban ebbol a szempontból is a húsokat szerette. A fott, sült vagy pácolt húsok szétcincálása közel sem volt olyan jó érzés, mint amikor a nyers húsokkal tette ugyanezt. A legszívesebben élo testeket, foként a Régi Faj példányainak testét szerette tépkedni, nyúzni, rágni, szaggatni, de erre sajnos nem igazán volt lehetosége. A fajtája egyedei közül senki sem kapott engedélyt a gyilkolásra, sokan nem is lettek volna képesek rá. Valamennyien tudták, ilyen jellegu cselekedetet csak azután hajthatnak végre, hogy
parancsot kapnak rá a Méhésztol.
Ripley magában mindig Méhésznek nevezte Victor Heliost. A többiek közül sokan Atyának szólították, ezen a néven emlegették. Ezt a nevet Mr. Helios egyáltalán nem szerette, valahányszor meghallotta, elöntötte a düh az agyát. Az Új Faj példányai nem voltak a gyermekei. A tulajdonát képezték, egytol egyig, kivétel nélkül. Nem tartozott értük felelosséggel, viszont a példányok felelosek voltak azért, hogy minden úgy, és pontosan úgy történjen, ahogy o kívánja.
Ripley az egész sonkát megette, és közben azon töprengett, milyen jó, milyen tökéletes az a terv, amelyet a Méhész alkotott meg az új világot illetoen. A család intézménye már idejétmúlt dolog, ráadásul veszélyes is, mert a faj közös érdekei fölé és elé helyezi magát. A szülo-gyermek kapcsolatot mindenképpen meg kell szüntetni. Az Új Faj, a tartályokból felnottként világra jött tagok szövetsége a legfontosabb, csak ez életképes, éppen ezért az egyedekbol létre kell hozni azt a közösséget, amelyet Helios megálmodott. Ennek a közösségnek a tagjai sosem magukkal, mindig magával a közösséggel foglalkoznak, a közösség érdekeit tartják szem elott. Nem foglalkoznak a közösség tagjaival – számukra a közösség elve az, ami mindennél elorébb való.
Ripley átsétált az egyik hutokamrához, és elohozott egy másfél kilós fott marhahús-darabot. Visszament a konyhai pulthoz.
A családok egyéneket hoznak létre. A keltetotartályok dolgozó méheket hoznak létre, amelyek mindegyikének van valamilyen különleges, specifikus funkciója. Ha valaki tudja a helyét és azt, mi az élete értelme, akkor eljuthat az elégedettség olyan fokára, amelyet a Régi Faj példányai sosem ismerhetnek meg. A Régi Faj átka nem más, mint a szabad akarat. Az Új Faj számára éppen az egyedekbe programozott céltudatosság és irányultság fogja meghozni a diadalt.
A raj a család, a boly az otthon; csak a hordának lehet jövoje.
Cafatokra tépte a marhahúst. Kissé zsíros volt, és annak ellenére, hogy alaposan átsütötték, érezni lehetett rajta a vér szagát.
Nem számított, mennyit eszik, Ripley egyetlen grammot sem hízott. Meghökkentoen hatékony metabolizmusának köszönhetoen megtartotta a legideálisabb súlyát. Az, hogy sokat evett, nem jelentette azt, hogy gyenge lenne, vagy hogy valamilyen szenvedélye volna. Az evés semmirol sem terelte el a figyelmét. A Régi Faj egyedeivel ellentétben o nem azért evett, hogy felejtsen, vagy hogy kikapcsolódjon. O közben is gondolkodott, most például Werner, az Irgalom Keze biztonsági fonöke járt az eszében. Werner pár órával korábban átesett valamin, amit a Méhész „katasztrofális celluláris metamorfózis”-nak nevezett. Többé már nem Werner volt, a külseje nem is nagyon emlékeztetett az
emberek külsejére; valami… mássá vált.
Megteremtése során Werner szervezetét és testfelépítését a neki szánt feladatnak megfeleloen alakították ki; róla valóban el lehetett mondani, hogy „született biztonsági szakember”. A mozgékonysága és a gyorsasága fokozása érdekében egy párductól származó különleges genetikai anyagot kapott; az inai hajlékonyságát és rugalmasságát egy póktól kapta; a kollagénje szívósságát pedig egy csótány génjeivel fokozták fel. Amikor hirtelen amorffá változott, a testén, a borén megmutatkoztak a párduc, a pók és a csótány jellegzetességei. Ezek eleinte csak itt-ott és külön-külön jelentek meg, de azután több helyen és egyszerre váltak láthatóvá.
Mr. Helios szerint Werner rendkívüli dolgot produkált, mert korábban még senkinél sem mutatkoztak meg ilyen jellegu átalakulások. A Méhész kijelentette, ez volt az elso, de egyben utolsó ilyen eset, ez még egyszer nem történhet meg.
Ripley ebben nem volt ennyire biztos. Elképzelhetonek tartotta, hogy az, ami Wernerrel történt, tényleg nem fordul elo még egyszer, de azt is tudta, hogy számtalan más típusú és jellegu torzulás létezhet, és ezek mindegyike jelentkezhet az Új Faj példányainál.
Mivel o volt a Méhész elso számú laboratóriumi asszisztense, Ripleyt alaposan kiképezték arra, hogy elfojtsa magában az idegességet, a feszültséget. A tartályban, amikor az agyába táplálták a megfelelo adatokat, komoly pszichológiai tudást is kapott, így éppen olyan jól ismerte a természet által létrehozott emberek lélektanát, mint a Victor Helios által megteremtett emberfeletti lények agyának és pszichéjének muködését.
A Régi Faj egyetlen egyede sem volt képes arra, hogy átváltozzon valamilyen állattá. Ilyesfajta változások az Új Faj példányainál sem fordulhattak volna elo. Az, ami Wernerrel történt, arra utalt, hogy a Méhész is elkövethet bizonyos hibákat. Ezt a feltételezést igazolta az is, hogy milyen meglepetten, sot talán riadtan reagált, amikor Wernernél lejátszódott a folyamat.
Miután befejezte a zabálást – se az étvágyát, se a vérében pezsgo idegességet nem sikerült enyhítenie –, Ripley elhagyta a konyhát, és kószálni kezdett az Irgalom folyosóin. Mr. Helios már hazament, de hiába volt késo, hiába múlt már el éjfél is, a laboratóriumok labirintusában még mindig dolgoztak az Alfák: kísérleteket folytattak, és elvégezték a teremtojük által rájuk bízott feladatokat.
Ripley megpróbált a folyosókon maradni. Eloször fordult elo vele, hogy ideges lett, amikor arra gondolt, hogy esetleg mit találhat a laborokban, ha belép valamelyik ajtón. Lassan haladt, de végül eljutott ahhoz a vezérlopulthoz, amely mellol a három izolációs kamrát lehetett megfigyelni. A kijelzok szerint csak a kettes kamra volt foglalt; Ripley gyanította, hogy az a szerencsétlen Werner van benne.
Mindegyik kamrában hat darab zárt rendszeru kamerát helyeztek el, amelyek különbözo szögekbol mutatták a helyiségeket. A konzolon hat monitor volt, így egy-egy helyiséget egyszerre hat szögbol lehetett megfigyelni. A monitorok alján lévo jelzés arra utalt, hogy aktuálisan a kettes számú kamra kamerái által közvetített képeket mutatják.
A hatszor négy és fél méteres helyiség padlóját, mennyezetét és közel félméteres falait vasbetonból készítették; a betonfelületekre három rétegben acéllemezeket szereltek fel, amelyek – a megfelelo kapcsoló elkattintása után – gyilkos ereju áramot vezettek a fogva tartott személybe vagy lénybe.
A Méhész idonként létrehozta az Új Faj egy-egy egzotikus variánsát. Ezek némelyike harcos volt, élo halálosztó masina, amely hathatósan részt tud majd venni a Régi Faj példányainak megsemmisítésében – ha majd eljön a nagy nap, a forradalom napja. Néha megesett, hogy a hibás programozás miatt ezek a lények ostobák maradtak, esetleg engedetlenné váltak. A megvadult, orjöngo vagy veszélyesnek tartott egyedeket szedálták, és ezekbe az izolációs kamrákba zárták további tanulmányozás végett, vagy egyszeruen azért, hogy végezzenek velük.
Az, aki valamikor Werner volt, az egyik monitoron sem jelent meg. A hat kamera a helyiség minden sarkába belátott, így a lény sehová sem bújhatott el. A szobában ott hevertek Patrick Duchaine széttépett testének cafatjai. Patrick a Méhész egyik teremtménye volt; azért küldték be az izolációs kamrába, hogy felmérjék a Werner-izé képességeit.
A kettes kamrát egy tranziciós modul kapcsolta hozzá a konzolhoz. A modul mindkét végén egy-egy vastag, eros, kerek acélajtót építettek be – olyat, amilyet a bankok széfjeiben szoktak használni. Az ajtókat csak egyszerre lehetett kinyitni.
Ripley a tranziciós modul külso, vagyis a konzol felé eso végére nézett. Ezen a hatvan centi vastag, tömör acélból készült akadályon semmi sem juthatott keresztül: se olyasmi, ami természetes úton született, se olyasmi, ami Helios teremtményei közé tartozott. A monitoron látni lehetett, hogy a belso ajtó is csukva volt. Ripley nem igazán tartotta elképzelhetonek, hogy a Werner-lény valahogy kiszabadult, és most az épületben kószál. Ha mégis ez történt volna, és valaki meglátná, azonnal megszólalna a vészjelzés.
Vagyis…
Vagyis egyetlen magyarázat volt. Amikor a belso ajtó legutoljára kinyílt, a lény valahogyan bemászott a tranziciós modulba. Az ajtó becsukódott, o pedig odabent maradt. Ha ez történt, most nem két acélajtó választja el a külvilágtól, hanem… csak egy.

NEGYEDIK FEJEZET

Mire Bucky és Janet Guitreau eljutott Benneték házához, az elülso veranda lépcsojéhez, mindketten borig áztak.
– Esernyot kellett volna használnunk – mondta Bucky. – Így biztos elég furcsán festünk.
Benneték meggyilkolásának gondolata olyan nagy izgalommal töltötte el oket, hogy eszükbe se jutott, esetleg foglalkozniuk kellene az idojárással, nevezetesen azzal, hogy szakad az eso.
– Talán olyan furcsán, hogy be se eresztenek minket – aggodalmaskodott Bucky. – Foleg ilyenkor.
– Ezek éjszakai baglyok. Nekik még nincs túl késon. Be fognak engedni minket – nyugtatta meg Janet. – Majd azt mondjuk, hogy szörnyu dolog történt, és beszélnünk kell velük. A szomszédok ezt szokták csinálni: megvigasztalják egymást, amikor szörnyu dolgok történnek.
A magas franciaablakon és a selyemfüggönyön túl lévo elülso szobákat lágy, meleg, sárgás fény töltötte meg. Ahogy felsiettek a veranda lépcsoin, Bucky megkérdezte:
– Mi legyen az a szörnyu dolog, ami történt?
– Az, hogy megöltem a pizzafutárt.
– Szerintem nem fognak beereszteni minket, ha ezt mondjuk.
– Ezt nem fogjuk elmondani. Csak annyit közlünk, hogy szörnyu dolog történt.
– Egy pontosan meg nem határozott, de szörnyu dolog – mondta Bucky.
– Igen. Pontosan.
– Ha ez bejön, akkor ezek meglepoen bíznak az emberekben…
– Bucky, nem vagyunk idegenek a számukra. A szomszédaik vagyunk. Egyébként is, kedvelnek minket.
– Kedvelnek? Tényleg?
Az ajtó elé érve Janet halkabbra fogta hangját.
– Három nappal ezelott itt voltunk. Kerti parti, hússütés. Helene azt mondta: „Ó, mi nagyon szeretünk titeket!” Emlékszel már?
– De ittak. Helene félig se volt józan, amikor ezt mondta.
– Az nem számít. Az számít, hogy komolyan gondolta. Be fognak engedni minket.
Buckyban hirtelen feltámadt a gyanakvás.
– Hogyan szerethetnek minket? Hiszen nem is azok vagyunk, akiknek hisznek bennünket!
– Ok nem tudják, hogy nem azok vagyunk, akiknek hisznek minket. Még akkor sem fogják megtudni, amikor hozzálátok a meggyilkolásukhoz.
– Most komolyan beszélsz?
– Teljesen komolyan – felelte Janet, és megnyomta az ajtócsengo gombját.
– A Régi Faj példányaival ilyen egyszeruen megy?
– Ezek… picsák – jelentette ki Janet.
– Picsák?
– Totális picsák. –  Felkapcsolódott a veranda világítása. – Nálad van a kamera?
Miközben Bucky elovette a kamerát a zsebébol, Helene Bennet jelent meg az ajtótól balra lévo keskeny, vastag üvegfal mögött. A no meglepetten pislogott az érkezokre.
– Ó, Helene! – emelte fel a hangját Janet, hogy az üvegfal túlsó oldalán is hallani lehessen, amit mond.
– Szörnyu dolog történt!
– Janet megölte a pizzafutárt – közölte Bucky olyan halkan, hogy Helene nem hallhatta meg. Valójában csak a felesége kedvéért mondta ki a dolgot, azért, mert úgy gondolta, ha kedveskedik egy kicsit, Janet még jobban fogja érezni magát. Márpedig, amikor az ember szórakozik, akkor az az alap, hogy jól érzi magát.

A Kiadó engedélyével.