Főkép

Nem egy rövid lemezzel van dolgunk, összesen 20 track kapott helyet rajta, és töredelmesen bevallom, beletelt vagy három hetembe, mire az összes számot legalább egyszer meghallgattam. Miért is? Bár mindennap több órán át szólt az album, a számok olyan jól vannak összerakva, hogy az arra hajlamosak – és én ilyen vagyok – hetekre le tudnak horgonyozni egyetlen dalnál. Ez az első körben nálam a „Moonshine” volt. Jó dobritmus, frankó dallam, remek gitár, a basszus meg épp annyira hallatszik, amennyire kell. A szöveg pedig rendesen beleillett a ritmus és dallam egyvelegébe, így aztán napokig az szólt a fejemben. Aztán persze jött a többi szám is, például a „We Don’t Need a Cure”, a „Honey Tongue”, a „Last Call for Alcohol”, „A Wild Boys” vagy a „My Good Reputation” – s ezek mindegyike pár napra megakasztotta a CD egészének meghallgatását. Persze végigjutottam rajta, mert egy idő után a kíváncsiság erősebbnek bizonyult annál a vágynál, hogy háromszázhuszonhetedjére is meghallgassam ugyanazt a dalt.
 
Ezek után elkezdtem összerakni, hogy mitől is jó a banda. Mert jó, ez tény. Egyrészről elég változatosak a maguk stílusán belül. Itt van például az „Into Debauchery”, ami elég kemény lett, a basszus majdhogynem mindenki mást lesöpör, egyedül az ének ad neki egy kis dallamot, szemben a „We Don’t Celebrate Sundays”-zel, ami rendkívül dallamos. S ha már ellentétekről van szó, megemlíthetjük a „Special One”-t is, hiszen ez egy lassú, szinte már összebújósan táncolós track, szemben például a „Wild Boys” sodró lendületével.
Aztán ott vannak maguk a zenészek: Vic Zino remekül viszi a dallamot a gitárral, de a szólói sem piskóták, és szerencsére elég gyakran hallhatjuk őket. Martin Sandvik a basszusgitárral általában eléggé visszahúzódó: tökéletes basszer, aki az alapot adja, amire aztán a többiek építik a saját részeiket. Na de amikor komolyabb feladatot kap, akkor sem húzza össze magát, hanem keményen darálja, hogy „látjátok, skacok, ilyet is tudok!”. Magnus "Adde" Andreasson „ütői” is fantasztikusan szólnak, remekül használja a különböző dobokat, hogy még jobban szóljon az egész, miközben frankón veri a legkülönbözőbb ritmusokat hozzá. Utoljára hagytam az egyik legfontosabbat, az énekes Joakim "Jocke" Berget. Nem elég, hogy igazán különleges hangszíne van, remekül hozza a sikítós dallamokat és szabályosan táncra perdít az éneke, de emellett az egész kiállása is igazi bulihangulatot teremt. Ja, és a legfontosabbat még nem is mondtam: mindegyikőjük nagyon ért ahhoz, amit csinál, így igazi minőségi banda állt össze.
 
Akárhogy is, egy best of-album igazán jó kezdés azoknak, akik még nem ismernek egy bandát, hiszen ott valóban a színe-javát hallhatjuk a zenekar termésének – utána pedig lehet ismerkedni a kevésbé híres számokkal is. És nincs ez másként a Hardcore Superstar esetében sem. A The Party Ain’t Over Till We Say So nagyon jó kis album lett, ami után biztosan sok ember fogja keresni a banda eddigi albumait – csak azt remélem, hogy nem az én kezemből veszik majd ki az utolsó példányokat az üzletben!
 
Az együttes tagjai:
Joakim "Jocke" Berg - ének
Martin Sandvik - basszusgitár
Vic Zino - gitár
Magnus "Adde" Andreasson - dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. We Don`t Need A Cure (brand-new song)
2. We Don`t Celebrate Sundays
3. Moonshine
4. My Good Reputation
5. Wild Boys
6. Someone Special
7. Dreamin` In A Casket
8. Into Debauchery
9. Here Comes That Sick Bitch
10. Last Call For Alcohol
11. Beg For It
12. Liberation
13. Bastards
14. Medicate Me
15. Standin` On The Verge
16. Still I`m Glad
17. Have You Been Around
18. Shame
19. Honey Tongue
20. Run To Your Mama
 
Diszkográfia:
It`s Only Rock`n`Roll (1997)
Bad Sneakers and a Pina Colada (2000)
Thank You (For Letting Us Be Ourselves) (2001)
No Regrets (2003)
Hardcore Superstar (2005)
Dreamin` in a Casket (2007)
Beg For It (2009)
Split Your Lip (2010)
The Party Ain’t Over Till We Say So (2011) válogatás