Főkép Boldizsár Ildikó és Szegedi Katalin tartotta a szavát, és megírta, megfestette a Királylány születik fiús párját. Az utóbbi években egész sok olyan mesekönyv jelent meg, ami mind külsejében, mind tartalmában messze túlmutat az átlagos gyerekkönyveken, és felnőtt fejjel is nagy (sokszor akár megrázó) élményt jelentenek. Olyanokra gondolok, mint Máté Angitól a Volt egyszer egy és az Ez egy susogó levél, a Sárkány a lépcsőházban Nádori Lídiától, vagy a Morci Bátky Andrástól. Ildikó és Katalin két könyve is ebbe a sorba illik, de valamiben ezeknél is több: olyan könyvek ezek, amiket minden szülőnek és gyereknek olvasnia kellene, amiket, ha cseppnyi igazság, vagy legalább remény van még, nemzedékek múltán is olvasnak majd az emberek. A többi említett is ilyen, de ezek különösen.
 
Bár a lányos illetve fiús könyv között magától értetődő módon is rengeteg hasonlóság van, utóbbi nem egyszerűen megismétli az előbbit hímnemű verzióban. Ami egyezik, az a mesékbe foglalt kortalanság vagy ősiség illetve az egyszerű, érthető szöveg, és ezek harmóniája. De itt nincsenek különféle etnikumokhoz tartozó királyfiak, ahogy a királylányos kötetben voltak. Egyetlen királyfiról olvashatunk, aki nagyon sok mindent megtanult már, s persze mindene megvan, és mindenki szereti, mégis bánat dúlja lelkét. Mert nem tudja, hol volt, mielőtt megszületett. Két hollója, Gondolkodó és Emlékező ezért különös utazásra viszi, melynek során hősünk megtudja, hogy mielőtt megszületett, miféle titkokat osztottak meg vele a madarak. S ahogy az első könyvben, úgy itt is csupa olyasmiről van szó, amire mindannyiunknak szüksége van, s nem is csak ahhoz, hogy igazi, teljes értékű férfiként élhessünk – de úgy általában emberként is.
 
Bátorság, összetartozás, éleslátás, szabadság, erő, jókedv, kitartás, nagylelkűség, hűség. Ha az ember ilyesmikről beszél vagy ír, megfontoltnak kell lennie. Hogy ne váljék patetikussá, ne adjon alapot a kigúnyolásra, a lesajnálásra, meg ilyenek. Úgy értem, aki a mai világban akar valamire jutni, számos más „titkot” kell tudnia, és az itt felsoroltakkal sok esetben nem megy semmire. Látszólag. De amiről Ildikó és Katalin mesél nekünk, az csupa olyasmi, ami évezredeken át működött, és attól még, hogy most épp nem divat, hogy a felszínen most épp nem ezekről szól a világ, továbbra is működhetnek. És hogy ők hisznek bennük, azt épp az jelzi, hogy le merték írni ebbe a könyvbe, és odaadják nekünk, olvasóknak, és azt remélik, hogy ez majd segíteni fog. És nincs bennem kétség, hogy fog is.
 
És azért is szeretném, ha felnőttek is olvasnák, mert azt remélem, olyan áldás ez, amit nem lehet túl későn megkapni. Ha őszinte vagyok magamhoz, nem mondhatom, hogy mindezen titkokat én egytől-egyig jól használtam, vagy hogy ismerek olyan férfiakat (vagy, ami azt illeti, nőket), akiknek ez tökéletesen ment. Úgy, ahogy jó lett volna. Ahogy talán minden anya elvárná fiúgyermekétől. De nem is elvárás ez, inkább jókívánság, áldás, útravaló. Ami ott van mindannyiunkban, és megeshet, hogy egy ilyen mesekönyv hozza elő. Ahogy megeshet az is, hogy akinek gyerekkorában felolvassák, abba beépül, és használja, ha eljön az ideje.
 
Nagyon tetszik a könyvben az a kettősség, hogy a királyfi utazása tényleg mítoszokat idéz (két hollója pl. pont olyan, mint amilyen a viking/skandináv/ógermán mítoszok istenének, Odinnak is volt), és a szöveg mégis annyira világos és tiszta. Nem mint valami törvény vagy kinyilatkoztatás, inkább úgy, mint a hegyi patak vize. Szegedi Katalin itt kevésbé alkalmazza a királynős kötetet oly’ különlegessé tevő kollázstechnikát, de első ránézésre egyszerűbb, letisztultabb, szemet gyönyörködtető festményei mégis rengeteg apró, felfedezésre váró részletet tartalmaznak.
 
De mindezeknél sokkal fontosabb, hogy ha az ember felolvassa a fiának, azt mondhatja neki, hogy ő is királyfinak született, és ezt úgy mondhatja, hogy tudja: igaz.