FőképFülszöveg:
Melle átlagos kamasz: egész nap mást se csinál, csak ül a számítógépe előtt és World of Warcraftot vagy online pókert játszik. Mikor szülei öt hétre Magyarországra utaznak, Melle nagybátyja, Walter bácsi felajánlja, hogy a fiúhoz költözik és vigyáz rá. Walter felfedezi, hogy unokaöccse titokban internetes szerencsejátékokkal üti el az idejét, és felajánlja neki, hogy bevezeti a "valódi életbe": illegális kaszinókba és pókerversenyekre kezdenek járni. A szerencse kezdetben Melle oldalára áll: néhány alkalommal sikerül komolyabb összeget is bezsebelnie. De aztán fordul a kocka. A fiú mindenét elveszíti. Még szülei megtakarított pénzét is kockára kell tennie, hogy kimentse nagybátyját a könyörtelen hitelezők karmai közül.
 Melle hamar rájön, hogy ez már nem játék. Senkiben sem bízhat, semmiben sem lehet biztos. Egyre mélyebbre csúszik a szerencsejáték-függők és bűnözők világában. De már nem szállhat ki. Mindent egy lapra kel feltennie...

Részlet a regényből:
I. RÉSZ

A NAP, MIKOR WALTER BÁCSI ELTŰNT

1. TIPP
TUDD, MIVEL JÁTSZOL
Walter, a nagybátyám eltűnt. Simán, egyszer csak eltűnt. Akkora, mint egy bölény, hasas, mint egy hordó, és mégis: mintha levegővé vált volna.
Kábultan járkáltam fel-alá, ropogtattam az ujjaimat, szakadásig reszeltem a körmömet az övemen. Mindezt az éjszaka kellős közepén, egy sötét utcán, az ömlő esőben, két feszült, karót nyelt kínai előtt.
Két utcával arrébb, az ír kocsmából dudaszó és részeg kiáltozás hallatszott. Úgy éreztem magam, mint egy drogos, akinek már se anyaga, se jövője.
Izzadtsággal kevert esővíz csorgott az arcomról. Egy pillanatra muszáj volt a jobb karomra néznem. Látszani semmi nem látszott rajta, de baromira viszketett. Vakartam és kapartam, de az a szúró fájdalom… valahogy furcsa volt. Teljesen összezavarodtam. Elkaptak volna? De tulajdonképpen kik? Persze ki tudja, itt aztán bármi megtörténhet. Lehet, hogy beadtak nekem valamit, és egy óra múlva már csak azt veszem észre, ahogy az utcakövön koppan a fejem. Vagy szép lassan, a következő egy év alatt elvisz valami furcsa betegség. Soha nem lehet tudni. Egy másik világba keveredtem, ha jól meggondoljuk.
Vészjósló volt a hangulat a Moszkva kaszinó előtt. Igen, ez a legjobb szó rá. Mintha egy bűnrossz, vasárnap délutáni B kategóriás film díszletei közé keveredtem volna. Később kiderült, hogy ez még egy B kategóriás filmnél is rosszabb volt, és az egész csak azért, hogy megleckéztessenek a szüleim.
Egy pillanatra megálltam. Vagyis próbáltam megállni. Az átázott kapucnival azzal a hülye fejemen, két kezem a zsebemben.
Hogy a francba engedhettem, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Egy rakás kérdés cikázott a fejemben, ahogy ott álltam bénán, két felpumpált kínaival, Szükkel és Hüannal szemben, akiket odabent a vicc kedvéért mindig csak Lucnek és Ivánnak szólítottam. Most meg úgy tesznek, mintha még sosem láttak volna. Egyre kevésbé hihettem, hogy valami félreértésről van szó. Kétségbe voltam esve, dühös voltam és ijedt, de mindenekelőtt eszméletlenül fáradt.
Ha ott helyben, az utcán leheveredtem volna, legalább két napig aludtam volna. Komolyan. Ennyire kész voltam.
– Hé, Luc! Iván! Áruljátok már el, hol van – könyörögtem vagy századjára a két pöfékelő pekingi kacsának. – Vagy csak annyit mondjatok, hogy él-e még! Él? Vagy hívjam inkább a zsarukat? Basszus, legalább azt áruljátok el, él-e még!
Semmire nem jutottam. Szórakozottan egymásra néztek, aztán cigiztek tovább. Meg se moccantak, akárhogy könyörögtem, toporzékoltam, álltam oda közvetlenül eléjük a telefonnal a kezemben vagy a nélkül.
Semmit, de semmit nem értem el. A két kínai válasza mindig ugyanaz volt:
– Go home, stupid kid. Is better for you.
Az életben nem eszem többet kínait. És nem is veszek semmit, amin ott virít a Made in China felirat, ebben baromi biztos voltam.
Rohadt helyzetbe kerültem. Sem pszichológia, sem játékelmélet, sem taktika, sem a szerencse nem segített. Bár sok értelme nem volt, azért megpróbáltam hatni rájuk. Nyugalmat erőltettem magamra, és lehúztam a fejemről a kapucnit.
Hátrasimítottam csuromvizes hajamat, és elszántan néztem a kaszinó felé, a két kezemet ökölbe szorítva. Magam elé képzeltem Kratoszt a God of Warból. Feszült helyzetekben néha hihetetlenül gyerekes tud lenni az ember.
Komolyan.
Mielőtt ez a dagi Walter bácsi felbukkant volna az életemben, órákon, sőt napokon és éjszakákon át szippantott magába az a rohadt játék. A kopasz Kratosszal egymás után ütöttem szét, vágtam le vagy rúgtam darabokra az óriások fejét. Bamm, bamm, bamm… Egy se menekült a rohadékok közül.
Na igen, játszani azt tudtam. A képernyő előtt megállíthatatlan voltam.
Aztán persze… mire volt jó az egész? Hát most már tudtam. Semmire. Nuku. Zéró. Abszolút nulla. Világos volt: nem vagyok más, csak egy száznyolcvanöt centire nőtt nyakigláb, hosszú szőke hajjal, alig hetven kilóval. Ennyi.
Egy vékony burok, amit most két kigyúrt kínai bámul; alig tudják visszatartani a röhögésüket.
– Basszus, legalább hadd nézzek körül odabent – próbálkoztam a legalázatosabb hangomon. – Csak most az egyszer. Oké? Na! Komolyan. Bírlak benneteket. Sőt imádom Kínát. Csak tíz percet kérek! Ötöt! Akkor egy percet! Egyetlen rohadt percet! Hol a nagybátyám? Lécci, csak ezt mondjátok el! Hadd menjek be, könyörgöm!
Nagy semmi. Még a szemembe se néztek. A francba.
Taktikát váltottam.
– Figyelj, Luc! Tudod, ki vagyok. Ha valaha megnyerem a jackpotot, tíz százalék a tiétek. Esküszöm! Tíz százalék. Tíz százalék a rohadt tízmillióból. Csak számold ki, tesó!
– Nem vagyunk kínaiak. Koreaiak vagyunk, okostojás. Húzzál haza, nézegesd a malacperselyedet – válaszolta Szük, és fenyegetően meglóbálta előttem az öklét.
Tettem hátra egy lépést, jó nagyot.
– Akkor legalább megkérdeznéd Ceciliától, hogy ki tudna-e jönni?

Fogalmam sem volt, hol keressem. Minden olyan eszelősen gyorsan történt. Elég sokszor láthattam odabent, hogyan veszítik el mások minden vagyonukat egy perc alatt. Hát én most a realitásérzékemet veszítettem el ugyanilyen gyorsan. Annyi még rémlett, hogy Walter bácsi milyen szenvedélyesen magyarázott:
– Ne aggódj, faszikám! Jött egy kis downswing, előfordul az ilyesmi. Ilyen a játék, öcskös. Néha Fortuna istenasszonynak is lehet havibaja. Most biztos úgy tűnik, hogy sokat veszítettünk, de semmi az egész. Majd szépen visszagurul az a pénz. Mindent visszanyerünk, sőt még annál is többet. Sokkal többet! A szerencse a mi oldalunkon van. Tudod, ugye? Tudod, hogy ma Philip Visser vezette a nyolcórás híreket! És tudod, hogy ez mit jelent! Én érzem. Komolyan, egyszerűen érzem. Jó, a derekam fáj egy kicsit, de a farkammal érzem, hogy nyerünk. Kemény, mint egy dorong. Érzem, hogy ma megint teli zsebbel megyünk haza. Pont úgy, mint amikor Belgiumban voltunk, meg Veendamban, Wognumban, Culemborgban meg Almerében, meg az összes többi nyomott faluban, ahonnan egymás után hoztuk el a kasszát. Melle, zsenikém, faszikám! Komolyan, érzem! Ma nyerni fogunk, szerzünk egy raklap füvet, alig bírod majd, meg… meg egy rekesz pezsgőt, és holnap megint kivesszük a lakosztályt a Coconut szállóban. Rendelünk homárt meg egy pár jó bőrt, és kitáncoljuk a belünket, faszikám. Mi ketten. Így lesz, Melle! Mert szabadok vagyunk! Tudod, ugye? Hogy szabadok vagyunk? Igen, mi ketten, mi!
Aztán megveregette a hátamat.
– Mindjárt itt vagyok, oké? Igyál valamit a számlámra! Ne aggódj, faszikám! Addig összehozok egy kis zsebpénzt.

Félórája történt, vagy nem sokkal korábban, hogy Walter bácsi elindult némi suskáért.
Honnan sejthettem volna, hogy soha nem jön vissza? Vagy azt, hogy Walter helyét Cecilia veszi majd át?
Míg odabent voltam, unottan bámultam egy idős nőt az egyik játékgépnél. Jól ismertem a gépet. Kacsák, tyúkok, kecskék meg sündisznók pörögtek a képernyőn vízszintesen, függőlegesen és átlósan. Sokat ért, ha valahogy kijött három azonos állat képe. De ha egy sorban kijött a három aranytojást tojó tyúk, azzal legalább ezer bónuszpontot lehetett kaszálni. A játékgépek felett egy jókora táblán ez a felirat villogott:

Jackpot: 1 200 000 €

A szerencsenagyi körül érmék csörögtek, gépek csengtek-bongtak. Nagy ritkán átható hangon felsípolt egy gép, ha valaki nagyot kaszált. A nagyinak viszont sehogy sem jelzett a pénzcsengő, mégis milyen jól érezte magát ott, a pörgő állatkert előtt! Egymás után csúsztatta be az ötveneurósokat – az egész nyugdíját – a nyílásba. Közben meg csámcsogott azzal a ráncos szájával, és ettől valahogy még szomorúbb volt az egész.
Akkor, ahogy ott álltam a mami mögött, szentül megfogadtam magamnak, hogy mire harminc leszek, befutok. Milliomos leszek! Ha kell, Kínában is én leszek a legnagyobb menő! Mindent vagy semmit! Ha ennyi idősen, ráncos fejjel ott állok még egy játékgépnél, nyugodtan altassanak el. Vagy inkább lőjenek szitává húsz Uzival.
– Én a maga helyében megtartanám azt a két kacsát – próbáltam segíteni a stressznagyin.
Megfordult, rám nézett azzal a mérges csimpánzfejével, és ezt motyogta:
– Kívül tágasabb, ördögfióka. Folyamatosan veszítek, mióta itt állsz.
– Ahogy gondolja. Csak segíteni akartam.
És még azt mondják a suliban, hogy mi nem tiszteljük az időseket. Kösz.
– Ha majd segítségre lesz szükségem, felhívom a halott férjemet. Kotródj innen! – folytatta.
– De… de asszonyom, én tényleg ismerem ezt a gépet – hebegtem. – Azt a két kacsát ki kéne tennie oldalra, a szerencsekerékbe. Még hozhatnak valamennyit.
– Húzz innen, taknyos!
Na ja. Jó pár embert láttam már itt, a Moszkva kaszinóban. A fele simán megérett a börtönre, a többi meg mehetett volna közvetlenül a gyogyóba. Épp le akartam lépni, amikor hátulról hirtelen megragadott valaki.
– Lazíts, öcsi! Gyere csak egy percre! – suttogta barátságosan, de elég határozottan a fülembe.
Nem ellenkeztem, minek is tettem volna. Ismertem Szüköt és Hüant, rendes csávók voltak. És nem beszéltek sokat. Csak akkor szólaltak meg, ha hazafelé menet jókora borravalót adtál nekik. Akkor viszont kórusban mondták:
– Köszönjük, viszlát!
Mindenhol térfigyelő kamerák voltak. Feltételeztem, hogy puszta elővigyázatosságból távolítottak el a szerencsenagyi mellől. Hogy csak az én érdekemben történt. Elég jól ismerhették a kaszinó vendégeit.
Viszont mielőtt észbe kaptam volna, már kint is voltam. Utánam hajították a kabátomat, aztán még odavetették:
– Tűnés! You must go! Now!
Köszönjük, viszlát.
Úgy álltam ott, mint egy őszi madárijesztő: elázva, magányosan. Hol a francba marad Walter bácsi?
Próbáltam pozitív gondolatokkal vigasztalni magam. Lehet, hogy megint felszedett valami zavart, kétszáz kilós, öreg nőt. Vagy ki tudja, talán nem is olyan vészes a helyzet. Az is lehet, hogy a sok piától „csak” összeesett a klotyón.
Vagy mindjárt kiderül, hogy valami félreértésről van szó. Hogy összekevertek valakivel. Valami csalóval. Gyakran kellett kihajítaniuk csalókat, bár azokkal sokkal keményebben bántak. Ilyenkor mindenki Mamut nevét suttogta, és ha ő jött, okosabb volt félreállni az útból.
De bármi is történt, nem hagyhattam ott Walter bácsit.
Szóval ott maradtam. Topogtam az aszfalton. Rágyújtottam egy cigire. Aztán a következőre. Aztán a következőre.
Szép lassan rájöttem, hogy valami baromira nem stimmel. Baromira nem.
Lehet, hogy Walter bácsit ledarálták egy húsdarálóval. Vagy bedobták egy sósavval teli kádba. Vagy befalazták. Egyre gyakrabban látni ilyesmit a tévében. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy felhívom a rendőrséget, de aztán eszembe jutott, hogy utána egyetlen nyugodt éjszakám se lenne. Mert lehet, hogy a bűnözőknek csak két agysejtje van. De abból az egyik pont tudja, mi a különbség egy riasztópisztoly meg egy igazi között. A másik pedig egy életre megjegyzi, ki hívta ki a zsarukat.
De még ha lenne is hozzá merszem, mégiscsak jobb volna, ha a szüleim – akik nemsokára hazajönnek Magyarországról – nem tudnák meg, mibe keveredtem. Azt hiszem, épp elég csalódást okoztam már nekik.
Szóval a koreaiak egyre idegesebbek lettek. Kint, az épület előtt is tapintani lehetett a feszültséget. A felső ablakoknál ide-oda mozogtak a függönyök, az egyik kínai-koreai meg időközben már vagy ötször ment be és jött vissza. És mindig egyre fenyegetőbben méregetett. Tudtam, hogyha ott maradok, azzal csak annak növelem az esélyét, hogy én is egy sósavval teli kádban vagy egy árok alján végzem a csatornalében. Walterrel vagy nélküle, de rohadtul ideje volt olajra lépni. Minél gyorsabban. Most. Hol egy taxi? Pucolás innen.
Majd holnap meglátjuk, mi lesz.
Végigturkáltam a kabátom meg a farmerom zsebeit némi apróért. A kaszinóban aznap elég bankót gyűrtem a zsebembe ahhoz, hogy most legalább egy taxit ki tudjak fizetni.
Két kézzel kapirgáltam a csuromvizes farmerem zsebeiben. Eredeti Balmain, hétszáz euró.
Nem mintha bármi különös lett volna rajta. Úgy nézhettem ki benne, mint egy meleg zsoké. Viszont drága volt, és ez a lényeg. Azután vettem, hogy a nagybátyámmal, Walterrel néhány napon belül több versenyt is behúztunk. Szóval volt pénzem elég. És Walter szerint, ha van pénzed, két lehetőség közül választhatsz: vásárolsz vagy játszol.
Csak persze így azt kockáztatod, hogy a végén negyven cent marad a zsebedben. Ennyim volt: két szerencsétlen, nyomorék húszcentesem.
Komolyan, azt kívántam, bárcsak meghalnék.
– Hogy rohadna meg – dünnyögtem. – Negyven cent? Negyven centet a kéregetőknek adunk, csak hogy ne rinyáljanak tovább. Ennyiből maximum egy apró húsgombóc jön ki az IKEA-ban. Két húszcentes? Legfeljebb arra jók, hogy a némettanár szemébe tükrözzük velük a napot, ha már megdöglünk az unalomtól. Negyven centből egy kotont se tudsz venni a boltban, nemhogy egy kilométernyi taxiutat kifizetni belőle!
Messzire hajítottam a két húszcentest.
Szerinted érdekelt bárkit is, mit motyogtam ott magamban? Vagy hogy mit csináltam? Hát nem.
Hiába lett egyre nagyobb a forgalom a bejáratnál. Lassan az utolsó vendégek is kiszállingóztak a kaszinóból. Lábujjhegyre álltam, hátha belátok a hülye fejük fölött.
Lehet, hogy ott áll? Vagy kijön végre, a francba is!? Egyszer neki is ki kell jönnie, nem? De Walter bácsi nem jött ki a tömeggel.
Walter bácsi nem volt sehol.
Walter bácsi eltűnt.
Walter bácsinak nyoma sem volt.
Walter bácsi felszívódott.
Reméltem, hogy legalább Cecilia felbukkan majd. De ő sem volt sehol. Vakartam a még mindig lüktető kezemet, és dühödten bámultam mindenki szemébe, aki csak kijött abból a rohadt épületből. A bűnlajstromuk Párizsig elért volna. Fejenként. Ilyenek voltak a Moszkva kaszinó törzsvendégei. Bár teljesen le voltak égve, Lucnek meg Ivánnak azért odacsúsztattak ezt-azt.
– Köszönjük, viszlát!
Idióták. Egytől egyig. Elegáns öltöny, kezükön drága óra, és csak nyomják a show-t. Ha csak egy kicsit is kaszálnak pókeren, szélesen gesztikulálva járkálnak fel-alá, és be nem áll a pofájuk: Yeah, baby! meg Got you motherfucker!
Ők voltak azok, akik első este, mikor leültem közéjük, ártalmatlan, netes kishalnak gondoltak. Könnyű prédának. Aztán néztek egy nagyot. Darabokat haraptam ki belőlük. Lassan kínoztam őket, amíg ki nem véreztek az asztalnál. Ja, akkor még penge voltam. Akkor. A francba.

Ott állt az összes díszhuszár a koreaiak mellett, félkörben szívták a füvet. Az eső elől behúzódtak a La Bamba fodrászszalon eresze alá. A kaszinó a szalon felett működött. Mindegyikük mellett ott állt egy-egy felékszerezett ruhafogas – hosszú, szőke hajjal –, és csak bámultak felém. Brian Moskotoff, Mehmet Oz, Johan Biks, Peter de Knies, Papi, Jacob Kruinsma, Wim Krulleder és… igen, az az alacsony, izgága, rohadt idegesítő marokkói kiscsávó a fényes öltönyében.
Hogy én hogy utáltam azt a tagot! A feje olyan volt, mint egy lapos fasírt, és ha egy sztorit tízszer mesélt el, akkor legalább húsz különböző variációban hallhattad. Folyamatosan szövegelt és blöffölt, akár játszott, akár nem.
– Most már tudod, miért utálom a külföldieket – mondogatta Walter bácsi, ha ezt a tagot kellett hallgatnunk.
Nem sokkal azután, hogy először találkoztunk, a marokkói azt akarta beadni nekünk, hogy ő amúgy színész.
– Aha, gondolom, valami home-videóban nyomod… – nevettem. A legjobb formámat hoztam.
– Ne aggódj, látni fogod te még azt a filmet! – vágott vissza.
Cecilia ott állt mellettem, úgyhogy nem folytunk bele komolyabban a dologba. Nevetett mindenki. Ha Cecilia ott volt, mindig nevettünk.
De mikor egy forgalmas szombaton egy flössel lesöpörtem a csávót az asztalról, úgy bevadult, mint egy kecske, amit heréltetni visznek. Nem nyugodott bele a vereségbe, folyamatosan éreztette, hogy keményebb nálam. Akár a bárpultnál álltam, akár a pókerasztalnál ültem, egyre csak kóstolgatott.
– Élvezd ki minden percét, öcsi! Nemsokára üres zsebbel lépsz ki az ajtón – mondta titokzatosan, és ha újra nyertem, ő csak annál jobban vigyorgott.
De én tartottam magam.
És bár tényleg úgy lett, ahogy megjósolta, vagyis végül üres zsebbel jöttem ki a kaszinóból, erősnek kellett látszanom, előtte meg a többiek előtt is, akik mindent elkövettek, hogy kihozzanak a sodromból.
– Kéne egy esernyő, Melle? – nevetett az a nyomott törpenyúl. Ide-oda imbolygott már a Bacardi-kólától.
– Hé, Melle, mit depizel ott? – kiáltotta az egyik csaj, Linda. Hamisított ruha, szénné sminkelt fej, kacsaszáj.
A háttérzaj egyre erősödött.
– Na, nézd csak, szegény fiú, egyem a szívét! Úgy áll ott, mint aki nem találja a malacperselyét – kiáltotta Moskotoff nője.
– Szerintem sikerült eljátszania az anyukája konyhapénzét – viccelődött Kruinsma.
Legszívesebben felrúgtam volna mindannyiukat, de annyi erőm se volt, hogy egy legyet lecsapjak. Védtelennek és mocskosnak éreztem magam. Úgy döntöttem, rágyújtok egy utolsó cigire, aztán tényleg lelépek onnan.
Nem működött az öngyújtó. Pedig Philip Visser vezette a nyolcórás híreket.
Elhajítottam az öngyújtót, felhúztam a kapucnimat, és elindultam. Rohadt messze voltam a házunktól. Már a buszok sem jártak.
– Melle, Melle!
Már épp befordultam volna a sarkon, amikor meghallottam Cecilia hangját. Végre!
A hangot, ami akkor, esküszöm, úgy hatott, mintha a mentők jöttek volna értem. Nagy kulcscsomóval a kezében, aggódva lépdelt felém, átkarolt, és a ruhája ujjával megpróbálta letörölni az arcom. A tekintete az enyémet kereste:
– Gyere, Melle! Mennünk kell! Most! Gyorsan!
Egy pillanatig haboztam. De ha volt valaki ebben a világban, akiben megbízhattam, akkor Cecilia volt az. Hátranézett, aztán sietve megindult előttem, szaporán kopogtak a magas sarkú cipői. Csak a híd előtt lassított.
A lila-fehér, sportkerekes Mini Coopere a csatorna partjánál állt. Szó nélkül szállt be a kocsiba. Kitolatott az útra, majd belülről kinyitotta nekem az ajtót. Bocsánatkérően intettem, mikor fél szemmel a sáros lakkcipőmre pillantott, aztán beszálltam.
Rám mosolygott, egy pillanatra a szemembe révedve, aztán ráhajtott az útra, át az alvó városon. Találtam egy papír zsebkendős dobozt, kivettem néhányat, megszárogattam a nyakam és az arcom.
– Micsoda idő! – mondta Cecilia.
– Ho-hova megyünk? Mi történt? – kérdeztem.
Cecilia megrázta a fejét.
– Nyugi, Melle, nyugi! Légy szíves, higgadj le!
Végül egy lerobbant városrésznél lyukadtunk ki; emeletes házak, parabolaantennák. Cecilia egy kanyar előtt lekapcsolta az autó lámpáit. Halkan gurultunk a sötétben egy garázssor felé.
A távolból sziréna hallatszott. Közvetlenül a zöld garázsajtók egyike előtt parkoltunk le. Cecilia távirányítóval kinyitotta az ajtót. Odabent a coffeeshopok és a gyógyszertárak szaga keveredett. Kintről nem is látszik, milyen nagy tér fogad odabent, egy kisebb terem.
Cementeszsákok és dobozok mindenfelé. A dobozok tele sportcipőkkel, pólókkal, melegítőkkel. Úgy gondoltam, ez valami raktáráruház lehet, külön a bűnözők számára.
Miután levette a kabátját, Cecilia ledobta magát egy fekete pamlagra. Levette a körömcipőit, és feltette a lábát egy nagy, kör alakú üvegasztalra, amin egy rakás teli hamutál, egy olvasatlan Telegraaf,  üres vodkás- és rumosüvegek meg néhány kártya hevert. De a legfurcsább egy nyílpuska volt, ami lazán feküdt egy nádszéken. Elég komolynak tűnt, az íj felhúzva, aranyozott nyíllal töltve.
– Nem igazi, játék – nyugtatott meg Cecilia, miközben egy öngyújtóval babrált. Aztán felállt és fogott egy törülközőt.
– Tessék! És vedd le a cipődet! Vizes lábbal könnyen megfázol.
– Már beteg vagyok.
– Ülj csak le, kis beteg! – mondta lágyan. – Itt senki nem zavar minket.
Leültem és elfogadtam a felém nyújtott cigit. Remegett a keze, ahogy meggyújtotta nekem.
– Na, mesélj! – mondtam.
– Melle, bíznod kell bennem! Azt mondtam nekik, hogy elintézem veled a dolgot.
– Miről beszélsz?
– Mamutról.
– Ne már, Cecilia! Mi a franc folyik itt?
– Melle, csak annyit mondhatok, hogy a nagybátyád jól van. Eltekintve egy kis apróságtól.
– Apróság?
– A bordáival történt valami.
– Micsoda?
– Eltört neki néhány, de hidd el, gondoskodnak róla!
– Úristen!
– Melle, lazíts, láttam már sokkal rosszabbat is!
– Meg fog halni?
– Nem, természetesen életben marad.
– De hol? Azt mond meg, hol van? És miért?
– Melle, higgadj le! A nagybátyád… a nagybátyád eléggé eltolta a dolgot. Én mentettem meg. Tényleg. Mamut ki akarta csinálni. Én kértem meg Szüköt és Hüant, hogy vezessenek ki téged. Puszta elővigyázatosságból. Mamut néha blöfföl ugyan, de azt hiszem, most komolyan beszélt. Nem viccelek, Melle, mikor látta, hogy ott járkálsz fel-alá, teljesen kész volt. Dühében már a padlószőnyeget kezdte el felszedni. És ha van valaki, akit nem tanácsos feldühíteni, akkor Mamut az. „Ez a taknyos még feltűnést kelt itt. És azt én mindig is utáltam” – üvöltözte. Úgyhogy azt mondtam neki, hogy ismerlek jól, és rendes gyerek vagy. És hogy sok pénzt költesz el ebben a kaszinóban. És hogy a szüleid gazdagok, és biztosan segítenek elintézni majd ezt a dolgot a nagybátyáddal.
– Hogy micsoda? Nekem? Gazdag szüleim? Cecilia, ne csináld!
– Te mesélted egyszer. De most nem erről van szó. Időt akartam nyerni.
Felpattantam.
– Úristen! Mondd, hogy csak vicc az egész!
Rácsaptam a tenyeremmel egy betonoszlopra. Cecilia át akart ölelni, de nem engedtem. Aztán cigarettával kínált, azt mohón elfogadtam.
– Melle, ne haragudj, de valamit mondanom kellett nekik.
Cecilia sem tudott higgadt maradni. Odalépett a csaphoz, megtöltött egy poharat, és egy hajtásra kiitta az egészet.
– Ha akarsz, itt aludhatsz. Egy ideig nem jár erre senki.
Megrökönyödve bámultam a nyílpuskát.
– Kösz, nem. Inkább fogok egy taxit, és hazamegyek. Aztán majd meglátom. Igen. Nincs véletlenül száz euród?

A Kiadó engedélyével.