FőképFülszöveg:
Dee Brown mára klasszikussá lett, átfogó tanulmánya az amerikai indiánok módszeres kiirtásáról. A "Wounded Knee-nél temessétek el a szívem" először 1971-ben jelent meg - azóta tizenhét nyelvre fordították le, és közel ötmillió példányban kelt el. Brown a legfontosabb dokumentumok -tanácskozások, jegyzőkönyvei, minisztériumi iratok, hivatalos levelek, önéletrajzok, szemtanúk írásba foglalt beszámolói - felhasználásával írta meg művét, s a könyv lapjain megszólalnak a dakota, jute, sziú, csejenn és egyéb törzsek nagy főnökei és harcosai is. Az indiánok saját szavaikkal számolnak be a csatákról, a mészárlásokról, a megszegett szerződésekről - mindazokról a veszteségekről, melyeket a Vadnyugat "meghódítása" során szenvedtek el.
A 2007-es amerikai kiadás előszavában Hampton Sides a következőket írja: "A könyv eladási mutatói önmagukban nem érzékeltetik azt a hatást, amelyet ez a mű az amerikaiak nemzettudatára gyakorolt, és még ma is gyakorol. Ezzel a könyvvel Dee Brown "átállított" valamit, és Amerika keletkezéstörténetének lelki "vegyértéke" az ellenkezőjére fordult."
Dee Brown gazdagon illusztrált műve valóban megváltoztatja látásmódunkat, és a vadnyugati indiánok tragikus története még napjainkban is lenyűgöző és tanulságos olvasmány.
Ez a mű Magyarországon utoljára a hetvenes években jelent meg "A Vadnyugat története indián szemmel" címmel. A jelenlegi kiadás azonban nem a korábbi kötet változatlan utánnyomása. Az 1973-as kiadás szövegének átdolgozásán túl a könyv két további, a korábbi kiadásokban nem szereplő fejezettel egészült ki.

Részlet a regényből:
EGY

„Viselkedésük illedelmes és dicséretes”

Hová lettek a pekók? Hová a narraganszettek, a mohikánok, a pokanoketok, hová népünk sok más hajdan erős törzse? Jött a mohó és erőszakos Fehér Ember, ők pedig eltűntek, mint nyári nap tüzén a hó.
Hát mi is eltűrjük majd, hogy harc nélkül elpusztítsanak, elűzzenek otthonainkból, földünkről, melyet a Nagy Szellem adott nekünk, halottaink mellől, mindentől és mindenünnen, ami szent és drága nekünk? Velem együtt kiáltjátok majd, jól tudom: „Soha! Soha!”
TEKUMSZEH, A SÓNI TÖRZS FIA

Kolumbusz Kristóffal kezdődött, tőle ered a nép neve: indios. Az eu rópaiak, országuk nyelvének megfelelően, különbözőképpen ejtették azután a szót: indien, indianer, indian. A francia peaux-rouges – „rézbőrű” – megjelölés későbbi keletű. San Salvador szigetén a taínók, szokásaiknak megfelelően, gazdag ajándékokkal és tiszteletadással fogadták az idegeneket: Kolumbuszt és tengerészeit.
„Oly engedelmesek, oly békések ezek az emberek – írta Kolum busz Spanyolország királyának és királynéjának –, hogy esküszöm Felségteknek, nincs a föld kerekén még egy ilyen jóravaló nép. Szeretik felebarátjukat, mint önnönmagukat; ha szólnak, mindig sze líd és barátságos szavukat mosoly kíséri elmaradhatatlanul; s bár maguk mezítelenek, viselkedésük mindazonáltal illedelmes és dicséretes.”
Mindezt természetesen a gyengeség jelének tekintették a jövevények, mi több: a barbárság jelének. És Kolumbusz, a derék euró pai, szentül meg volt győződve róla, hogy ezeket az embereket „munkára kell fogni, földművelésre annak rendje és módja szerint, meghonosítani közöttük a magunk életmódját”. És a következő négy évszázad során (1492–1890) több millió európai és leszármazottaik valóban mindent megtettek, hogy ezt a bizonyos életmódot ráerőszakolják az Újvilág népeire.
Kolumbusz elrabolt tíz vendégszerető taínót, magával vitte őket Spanyolországba, hadd ismerkedjenek meg a fehér ember szokásaival. Egyikük nem sokkal később meghalt, de természetesen előtte részesült a szent keresztségben. A spanyolok annyira megörültek, hogy éppen ők segíthettek első ízben indiánt a mennyek országába, hogy sebesen el is terjesztették a jó hírt az „Indiákon”.
A taínók és a többi aravak törzs nem tanúsított ellenállást a fehérek térítő szándékaival szemben; csak akkor kezdtek el lázadozni, amikor a szakállas jövevények hordái feltúrták a szigeteiket aranyért és ékkövekért. A spanyolok kifosztották és felperzselték a falvakat, férfiak, nők és gyermekek százait ragadták el s szállították hajóik fedélzetén Európába, ahol azután eladták őket rabszolgának. Az aravakok ellenállását mordállyal és szablyával fojtották el; egész törzseket irtottak ki, több százezer őslakót mészárolva le egyetlen évtized leforgása alatt attól fogva, hogy Kolumbusz 1492. október 12-én San Salvador földjére lépett.
Az Újvilág törzsei hadilábon álltak a hírközléssel, így aztán az európaiak barbár tetteinek híre ritkán előzte meg az újabb hódításokat és telepítéseket. A pauhatánok mégis jóval hamarabb érte sültek a spanyolok civilizációs módszereiről, mint hogy az angol anyanyelvű fehérek – 1607-ben – Virginiába érkeztek volna. Az angolok szelídebb eszközökkel éltek. Hogy biztosítsák a békét, amíg Jamestown nevű településüket megalapítják, Vahunszonakuk főnök fejébe aranykoronát biggyesztettek, kinevezték őt pauhatán király nak, majd rávették, fogja munkára az embereit, gondoskodjék arról, hogy élelmiszerrel lássák el a fehér telepeseket. Vahunszonakuk eleinte ingadozott lázongó alattvalói és az angolok között, amikor azonban John Rolfe feleségül vette leányát, Pokahontaszt, eldöntötte magában, hogy végtére is sokkal inkább angol ő, mintsem indián. Vahunszonakuk halála után a pauhatánok bosszút esküdtek, és vissza akarták kergetni az angolokat a tengerbe, oda, ahonnan jöttek, csak éppen nem számoltak az angol tűzfegyverek erejével. Nyolcezer pauhatánból rövid idő leforgása alatt alig ezer maradt írmagnak.
Massachusettsben valamelyest másképp kezdődtek, gyakorlatilag azonban ugyanúgy végződtek a dolgok, mint Virginiában. Miután 1620-ban a „zarándok atyák”, az első puritán telepesek partra száll tak Plymouthnál, biztos éhhalál ragadja el legtöbbjüket, ha a barátságos bennszülöttek nem sietnek megmentésükre. Egy Szamoszet nevű pemakid és három vampanoag indián (Masszaszoit, Squanto és Hobomah) önként vállalkozott arra, hogy a „zarándokok” tanítómesterévé szegődjék. Mindhárman tudtak valamelyest angolul; tengerészektől tanulták a nyelvet, akik korábban partvidékükön kötöttek ki. Squantót ráadásul foglyul ejtette valamelyik angol kapitány, és eladta rabszolgának Spanyolországban; egy másik angol segítségével azonban sikerült megszöknie, végül tehát viszontláthatta szülőföldjét. Ő és a többi indián gyámoltalan gyermeknek tekintette a plymouthi telepeseket; megosztotta velük a törzs kukorica készletét, megmutatta nekik, hogyan és hol foghatnak halat, segí tett átvészelniük az első telet. Amikor pedig eljött a tavasz, vető magot adtak az angoloknak, megtanították őket, miként vessék és gondozzák a kukoricát.
Néhány éven át békében éltek egymás mellett az angolok és indián szomszédaik; egyre jöttek azonban a hajók, partra tették az újabb és újabb fehéreket. Fejszecsapások és zuhanó fatörzsek döngése verte fel a fehérek által immár New Englandnek, Új-Angliának nevezett partvidéket. Gomba módra szaporodtak a települések. 1625-ben néhány telepes azt kérte Szamoszettől, bocsásson rendelkezésükre további ötezer hektárnyi földet a pemakidok tulajdonából. Szamoszet tudta, hogy a föld a Nagy Szellem birtoka, végtelen, akár az égbolt, nem lehet senki emberfiáé. Ám hogy az idegenek jóindulatát megőrizze, annak rendje és módja szerint átadta nekik a földet, kézjegyével látva el valami adásvételi okmányt. Ez volt az első adománylevél, amelynek értelmében indián föld került az angol gyarmatosítók birtokába.
A legtöbb telepes azonban – pedig ekkor már ezrével érkeztek – nem törődött efféle formaságokkal. Amikor Masszaszoit, a vampanoagok főnöke 1662-ben meghalt, népét visszaűzték a vadonba. Fia, Metakom megjövendölte, hogy minden indiánra pusztulás vár, ha nem egyesítik erejüket, és nem szegülnek szembe a betolakodókkal. Bár az új-angliai telepesek megpróbálták csitítani (Fülöp néven Pokanoket királyává kiáltották ki), Metakom szövetséget kötött a narraganszettekkel és a vidék más törzseivel.
A telepesek jogtalan túlkapásai láttán Fülöp király 1675-ben had ba vonult szövetségeseivel, hogy a törzseket megmentse a pusztulástól. Az indiánok megtámadtak ötvenkét települést, tizenkettőt földig romboltak, a tűzfegyvereik révén fölényben levő fehérek azonban hónapokig tartó harc során gyakorlatilag az utolsó szálig kiirtották a vampanoagokat és narraganszetteket. Fülöp király elesett, karóra tűzött fejét húsz évig lehetett látni Plymouthban. Feleségét és kisfiát – más fogoly indián nőkkel és gyermekekkel egyetemben – rabszolgának adták el Nyugat-India szigeteire.
Amikor a hollandok kikötöttek Manhattan félszigetén, Peter Minuit hatvan gulden értékű halászhorogért és üveggyöngyért meg vásárolta a mai New York szívét (Manhattant), az indiánok azonban maradhattak, hadd cseréljék el értékes prémjeiket továbbra is efféle kacatokra. 1641-ben Willem Kieft megsarcolta a mohikánokat, és katonákat küldött a mai Staten-szigetre, hogy megbüntesse a raritánokat olyan vétségekért, amelyeket nem is ők, hanem a fehér telepesek követtek el. Amikor a raritánok ellenszegültek, a letartóztatásukra érkező katonák négyüket megölték. Válaszul az indiánok is meg gyilkoltak négy hollandot. Kieft erre parancsot adott két falu lakosságának lemészárlására. A katonák lecsaptak az alvó indiánokra, szuronnyal döfték le a férfiakat, a nőket, a kicsinyeket, majd a hullákat földarabolták, a falvakat porig égették.
A következő két évszázadban egymást érték a hasonló incidensek, ahogy az európai gyarmatosok az Allegheny-hegy lánc szorosain át a kontinens belsejébe nyomultak, majd a nyugatnak tartó folyók hátán alásiklottak a Nagy Vízhez (Mississippi), onnan meg föl a Nagy Iszap-folyón (Missouri).
Az irokézek (a legerősebb és legfejlettebb keleti törzs) öt népe hiába áhítozott a békére. Hosszú évek vérontása után sem sikerült megőrizniük függetlenségüket, el kellett bukniuk. Voltak, akik átvándoroltak Kanadába, mások a nyugati földeken találtak menedéket, a többiek rezervátumokban végezték életüket. A XVIII. század hatvanas éveiben az ottava törzsbeli Pontiak azzal a céllal egyesítette a Nagy-tavak vidékének több törzsét, hogy visszaűzzék a briteket az Allegheny-hegység mögé, a terv azonban kudarcot vallott. Pontiak ott követte el a döntő hibát, hogy szövetségre lépett a francia ajkú fehérekkel, akik azután cserbenhagyták a „rézbőrűeket”, méghozzá épp a döntő csatánál, Detroit ostrománál.
Egy emberöltővel később Tekumszeh, a sónik főnöke hozott létre egy jelentős, közép-nyugati és déli törzsekből álló szövetséget, mely próbálta megvédeni földjét az elözönléssel szemben. A nagy álom Tekumszeh halálával végződött; a főnök elesett az 1812-es háborúban.
1795 és 1840 között a májami indiánok egyre-másra vívták ütközeteiket, és ugyancsak egyre-másra kötötték a szerződéseket, amelyekben fokozatosan mind több termőföldről mondtak le a fehérek javára, amíg végül az Ohio-völgyben semmi sem maradt már, amiről lemondhattak volna.
Amikor a fehér telepesek az 1812-es háború után elözönlötték Illinois területét, a szank és a róka törzs a Mississippin túlra menekült. Fekete Sólyom, egy kisebb főnök, hallani sem akart a visszavonulásról. Szövetséget kötött a vinnebagókkal, pottavotamikkal és kikapukkal, majd hadat üzent az új telepeseknek. Egy fehér tiszt azonban húsz lóval és száz dollárral megvesztegette az egyik vinnebago csoportot, ezek azután elárulták Fekete Sólymot, akit 1832-ben elfogtak, keletre hurcoltak, és a városokban mutogattak. Amikor 1838-ban meghalt, a röviddel azelőtt alapított Iowa Territórium kormányzója megszerezte Fekete Sólyom csontvázát, és kiállította az irodájában.
1829-ben Andrew Jackson, akit az indiánok „Éles Kés”-nek (Sharp Knife) neveztek, az Egyesült Államok elnöke lett. „Éles Kés” és katonái a határmenti harcok idején sok ezer csirokit, csikaszót, csaktót, kríket és szeminolét mészároltak le; ezek a déli törzsek azonban még mindig túlságosan erősek voltak, és makacsul ragaszkodtak ahhoz a földhöz, amelyet a fehérek örökösen szerződésekben ígérgettek nekik megváltásként. „Éles Kés” ezért a Kongresszushoz intézett első üzenetében azt javasolta, telepítsék át ezeket az indiánokat a Mississippi nyugati partjára, bocsássanak a rendelkezésükre ott elegendő földet, „mely birtokukat képezi majd, amíg csak szükségük lesz rá”.
Bár egy ilyen törvény meghozatala csak a keleti vidék indiánjainak tett, majd megszegett ígéretek végtelen sorát növelhette, „Éles Kés” – aki szentül hitte, hogy indiánok és fehérek nem élhetnek együtt békében – azt remélte, hogy terve egy olyan végső ígéretet tenne lehetővé, melyet már nem szegnének meg. 1830. május 28-án „Éles Kés” javaslata törvényerőre emelkedett.
Két évvel később az elnök a Hadügyminisztériumnak alárendelt, indián ügyekkel foglalkozó különbiztost nevezett ki; neki kellett ügyelnie az új törvények előírás szerinti végrehajtására és betartására. 1834. június 30-án a Kongresszus törvényt fogadott el „Az indián törzsekkel folytatott kereskedelmi és egyéb kapcsolatok szabályozásáról, valamint a béke megőrzéséről a határvidéken”. Ennek értelmében az Egyesült Államoknak a Mississippitől nyugatra eső egész területét, „Missouri és Louisiana állam, valamint Arkansas Territórium kivételével”, indián területnek nyilvánították. Egyetlen fehér embernek sem volt szabad külön engedély nélkül kereskedelmi tevékenységet folytatnia az indián területen. A rossz hírű fehér kereskedők nem kaptak engedélyt, hogy az indián területen telepedjenek le. Fehér egyének nem foglalhattak földet a szóban forgó területen. A fegyveres erőknek le kellett tartóztatniuk mindazokat a fehéreket, akik vétenek a törvény ellen.
Mielőtt azonban e törvények életbe léptek volna, fehér telepesek újabb hulláma zúdult nyugat felé, megalapítva Wisconsin és Iowa Territóriumot. A washingtoni politikusok ezért kénytelenek voltak az „örök indián határt” a Mississippi helyett a 95. hosszúsági foknál meghúzni. (Ez a vonal az Erdők-tavától, a Lake of Woods-tól, a mai Minnesota és Kanada határától haladt dél felé, átszelve a jelenlegi Minnesota és Iowa állam területét, majd Missouri, Arkansas és Louisiana határa mentén haladva végül elérte a texasi Galvestoni-öblöt.) Avégett, hogy az indiánokat a 95. délkör mögé szorítsák, egyszersmind pedig az illetéktelen fehérek átszivárgását is meg akadályozzák, a kormány helyőrségeket telepített a határvonal mentén; északon a Snelling-erőd nyitotta a sort a Mississippi mellett, majd délebbre a Missouri-parti Atkinson- és Leavenworth-erőd következett, azután az Arkansas-parti Gibson- és Smith-erőd, a Red River mellett magasodott a Towson-erőd, majd az erődítményvonal a louisianai Fort Jesuppal végződött.
Ekkorra több mint három évszázad telt el azóta, hogy Kolumbusz Kristóf San Salvador szigetén partra szállt, s több mint kétszáz év az első angol telepesek Virginiába és Új-Angliába érkezése óta. Ez idő alatt a Kolumbuszt oly barátságosan üdvözlő taínókat az utolsó szálig kiirtották már, egyszerű földművelő kultúrájukat és kézművességüket is elpusztították; helyükre rabszolgákkal műveltetett gyapotültetvények kerültek. A fehér gyarmatosítók irtották a trópusi erdőt, hogy növeljék földterületeiket; a gyapot kimerítette a termőtalajt, az erdők nem állták útját többé a szélnek, lassanként mindenütt homok borította el a földet. Amikor Kolumbusz először pillantotta meg a szigetet, leírása szerint „nagy, teljességgel sík és buja zöld fákkal borított vidék tárult fel... olyan zöld, hogy gyönyörűség ránézni”. A nyomában járó európaiak tönkretették ezt a vegetációt, kiirtották az őslakosságot – embereket, állatokat, madarakat, halakat –, és miután sikerült mindent pusztasággá változtatniuk, elhagyták a szigetet.
Az amerikai szárazföldön pedig eltűntek Masszaszoit és Fülöp király vampanoagjai; ugyanez történt a nagy pauhatán szövetségbeli cseszapíkekkel, csikahominikkel és potomakokkal (csupán Pokahontasz alakját őrizte meg az emlékezet). Szétszóródtak vagy erősen megtizedelve maradtak fenn a többi keleti törzs gyermekei, a pekók, a montauk, a nantikók, a machapunga, catawba, cheraw és májami indiánok, a huronok, az erie indiánok, a mohawkok, a szenekák és mohikánok (közülük már csak Unkaszra emlékezünk). A törzsek szépséges, titokzatos csengésű nevét semmi sem törölhette ki Amerika történetéből, de a halottak csontjai elfeledve porladtak a földig perzselt falvakban és a húszmillió bevándorló fejszecsapásai alatt hamarosan széthulló őserdőkben. A javarészt indián nevet viselő, hajdan oly tiszta vizű folyókat is iszap mocskolta már, meg szemét és emberi ürülék; nemsokára maga a föld is sivataggá vált, kiégett, megrepedezett. Az indiánok úgy gondolták, hogy a sápadt arcúak gyűlölik a természetet – az eleven lélegzetű vadont, négylábúit és szárnyasait, a füves tisztásokat, a vizet, a földet és magát a levegőeget is.

Az „örök indián határ” megvonását követő évtized nehéz időket hozott a keleti törzsekre. A nagy csiroki nemzet túlélte a fehér emberekkel vívott több mint százéves háborút, az ellenség betegségeit és a whiskey-t, most azonban eljött a vég. Minthogy a csiroki nemzet sok ezer embert számlált, nyugatra telepítésük több részletben történhetett csupán. Amikor azonban a fehérek a területükhöz tartozó Appalache-hegységben aranyat találtak, nyomban elhatározták: a rézbőrűeknek tömegesen el kell vándorolniuk. 1838 őszén Winfield Scott tábornok katonái összeterelték és táborokba zárták valamennyiüket. (Pár százan a Füstölgő Hegyek, a Smoky Mountains felé menekültek; sok évre rá kaptak egy apró rezervátumot Észak-Karolinában.) A fogolytáborokból azután meg kezdődött a nyugatra terelés. A hosszú téli vándorút során a csirokik egynegyede a hideg, az éhség, a különféle betegségek áldozata lett. Menetelésüket ők maguk így nevezték: „A Könnyek Útja”. A csaktók, csikaszók, kríkek és szeminolék ugyancsak elhagyták délvidéki hazájukat. Északon azután a sónik, a májamik, az ottavák, a huronok, a delavárok és sok más hajdan erős törzs életben maradt tagjai gyalogszerrel, lóháton vagy szekerekkel keltek át a Mississippin, magukkal hurcolva ütött-kopott ingóságaikat, rozsdás szerszámaikat és néhány zsák kukoricát vetőmagnak. Menekültként, szegény rokonként érkeztek a büszke és szabad préri indiánok földjére.
Alig telepedtek le a menekültek a sérthetetlen „örök indián határ” mögött, az amerikai hadsereg megindult nyugat felé, keresztül az indián területen. Az Egyesült Államok fehérei – akik annyit szónokoltak a végül oly ritkán megtartott békéről – hadba vonultak a mexikói indiánokat leigázó fehérek ellen. 1847-ben, a Mexikó elleni háború befejeztével, az Egyesült Államok hatalmas, Texastól Kaliforniáig terjedő vidékkel növelte birtokát. Ez a föld mindenestül az „örök indián határtól” nyugatra esett.
1848-ban aranyat találtak Kaliforniában. A következő hó napokban ezernyi aranyra éhes fehér vágott keresztül az Indián Territóriumon. Az oregoni és a Santa Fé-i utak mentén élő és vadászgató indiánok megszokták a kocsioszlopokat, amelyekkel kereskedők, trapperek és misszionáriusok utaztak át földjükön, persze csakis hatósági engedély birtokában. Most szinte elözönlötték az utakat a szekerek, zsúfolásig tele fehérekkel. Java részük Kaliforniába igyekezett aranyat keresni, de akadtak, akik délnyugatnak fordultak, Új-Mexikóba, mások északnyugatnak, Oregon irányába.
Hogy az „örök indián határ” örökös megsértését valamiképpen szentesítsék, a washingtoni politikai boszorkánykonyha kifőzte a Manifest Destiny jelszavát, amely azután magasröptű eszmeiséggé varázsolta a nyers földéhséget. E doktrína értelmében az európaiak és leszármazottaik hivatottak a sors végzése szerint arra, hogy uralkodjanak egész Amerika földjén. A fehérek: uralkodó faj, ezért felelősek az indiánokért is – földjükért, erdőikért, ásványi kincsei kért. A „Sors-manifesztum” ellen – a sors már csak ilyen! – kizárólag Új-Anglia lakói tiltakoztak, ők viszont már mind elűzték vagy kipusztították indiánjaikat.
1850-ben anélkül, hogy a modokokat, mohavékat, pajutékat, sasztákat, jumákat vagy a csendes-óceáni partvidék száz-valahány kevésbé ismert törzsét megkérdezték volna, Kaliforniát az Unió 31. államává nyilvánították. A Colorado-hegységben aranyra bukkantak, özönlöttek is a „kutatók” újabb hordái a prérin át nyugatnak. Két hatalmas új territórium létesült – Kansas és Nebraska –, gyakorlatilag a préri-törzsek egész területét felölelve. 1858-ban állammá nyilvánították Minnesotát, amelynek határai százötven kilométernyire ékelődtek be a 95. délkörön túli területbe, az „örök indián határon” át.
A fehérek tehát alig negyedszázaddal „Éles Kés” (Andrew Jackson) „indián-törvénye” után, északon és délen egyaránt messze behatoltak az „örök határ” mögé, a fehér aranyásók és kereskedők pedig – előőrsökként – ott jártak már az indián terület szívében.
Ekkor történt, az 1860-as évek elején, hogy az Egyesült Államok fehérei fegyvert fogtak egymás ellen; kékkabátosok a szürke zubbonyosok, Észak a Dél ellen; lezajlott a nagy polgárháború. 1860-ban az Egyesült Államok és a territóriumok földjén mintegy háromszázezer indián élt, java részük a Mississippitől nyugatra. Különböző becslések szerint az őslakosok száma az első telepesek virginiai és új-angliai megjelenése óta felére, harmadára csökkent. Akik pedig megmaradtak, ott szorongtak az atlanti- és a csendes-óceáni partvidék felől egyaránt terjeszkedő fehérek – harmincmillió euró pai és leszármazottaik – között. Ha a még szabad törzsek azt hitték, a polgárháború lecsillapítja majd a fehérek földéhségét, hamarosan látniuk kellett, hogy tévedtek.

A nyugati vidék legnagyobb és legerősebb törzsét a sziúk (vagy saját nyelvükön a dakoták) alkották. Népük több alcsoportra tagozódott. A minnesotai erdővidéken élő szanti-sziúk az évek során egyre inkább visszahúzódtak a terjeszkedő telepesek elől. Kis Varjú, a mdevkanton-szantik főnöke a keleti partvidék városait bejárva arra a meggyőződésre jutott, hogy az Egyesült Államok erejével képtelenség szembeszállni. Kénytelen-kelletlen azon fáradozott ezek után, hogy megegyezzék a fehérekkel. Vabasa, a szantik másik főnöke is beletörődött a sors rendelésébe, de Kis Varjúval együtt szentül elhatározták, több földet nem adnak.
Nyugatabbra, a Nagy Füves Pusztán, a prérin éltek a teton-sziúk; szabad lovasok mind, akik némiképpen megvetették a telepeseknek behódolt szantikat. A legnagyobb lélekszámú oglala-tetonok töretlen önbizalommal hitték, hogy erős törzsük megvédelmezheti vadászmezőiket. A fehérek polgárháborújának kezdetén Vörös Felhő volt a főnökük. A harmincnyolc éves, tapasztalt és ravasz harci főnök mellett száj ról szájra szállt már ekkor is Szilaj Ló neve, ő azonban ekkor még túlságosan fiatal volt a harchoz, híre járt azonban, hogy értelmes és félelem nélkül való.
A hunkpapák – a teton-sziúk egy másik alcsoportja – körében egy ifjú már húsz-egynéhány évesen tekintélyt szerzett magának vadászként csakúgy, mint harcosként. A törzsi gyűléseken egyre azt hangoztatta, hogy kíméletlenül útját kell állni a fehérek további előrenyomulási kísérleteinek. Tatanka Jotanka volt a neve, a fehérek nyelvén Ülő Bika. Egy Pizi nevű árva fiút nevelt, aki azután Szilaj Lóval az oldalán, tizenhat évvel később, 1876-ban történelmet csinált.
Pöttyös Far sem töltötte még be a negyvenedik telet, de már a nyugati pusztákon élő brulé-tetonok szószólója volt. A jóvágású, örökké mosolygó indián szerette az ünnepségeket és a könnyűvérű leányokat. Élvezte az életet, szerette szülőföldjét; kész volt azonban az alkura is, csak hogy elkerülje a háborút. A teton-sziúkkal szoros szövetségben álltak a csejennek. Hajdanában a csejennek a szanti-sziúk minnesotai földjén éltek, de mind nyugatabbra vonultak, és lovas vadászokká lettek. Most a sziúkkal osztoztak a Powder Riveren és a Big Horn-hegyvidéken; gyakran sátoroztak az utóbbiak közelében. A negyven nyarat látott Tompa Kést tartották e törzs északi ága híres vezérének. (Emberei Hajnalcsillagnak nevezték, de a sziúk körében Tompa Kés néven vált ismertté; a korabeli jelentések zöme is így emlegeti.)
A déli csejennek átkeltek a Platte Riveren, és a coloradói meg a kansasi prériken ütötték föl sátraikat. A déli ág főnöke, Kormos Üst ifjúkorában híres harcos volt. Most, túl élete delén, elismerték tekintélyét, de a kamaszok és a hotamitaneók (a csikóharcosok) szívesebben hallgattak olyan vezérekre, mint Magas Bika vagy Sasorr, akik erejük teljében voltak.
Ugyanott éltek az arapahók, a csejennek régi szövetségesei. Egy részük az északi csejennekkel maradt, mások a déli ágat követték. Legismertebb főnökük az idő tájt a negyven körüli Kis Holló volt.
Kansas és Nebraska bölényektől barnálló vidékeitől délre tanyáztak a kajovák. Az öregebb kajovák közül némelyek emlékeztek még a Fekete-hegyekre, de a törzset délre szorították az egye sült sziú, csejenn és arapaho erők. A kajovák mindazonáltal 1860-ban békét kötöttek az északi törzsekkel, majd a komancsok szövetségesei lettek, akiknek déli legelőire nyomultak. A kajovák élén több jeles vezér állt: Szatank, az öregedő főnök, két harmincas, ereje teljében lévő harcos, Szatanta és Magányos Farkas, tovább a bölcsként tisztelt Vergődő Madár.
Az örökké bolyongó, sok apró csoportra oszló komancsok nem találtak igazán tehetséges vezérre. Tíz Medve nagyon öreg volt már, ő is inkább költő, semmint hadvezér. Quanah Parker, a félvér főnök, aki később utolsó nagy harcukba vezette a bölénylegelőiket védeni próbáló komancsokat, 1860-ban húsz telet sem ért még meg.
A terméketlen délnyugati vidéken éltek az apacsok; nekik már kétszázötven éves tapasztalatuk volt a portyázó-védelmi harcban. A spanyolokkal hadakoztak, akik megtanították őket a kínzás és a csonkítás művészetére, leigázniuk azonban sohasem sikerült az apacs népet. Bár nem voltak sokan – számuk nem haladhatta meg a hatezret, és apró csoportokra osztva éltek –, terméketlen, kopár földjük szívós védelmével mégis nagy becsületet szereztek nevüknek. Mangas Colorado, a közel hetvenéves főnök, aki békeszerződést kötött az Egyesült Államokkal, miután aranyásók és katonák hatoltak be területére, búnak eresztette a fejét. Veje, Cochise azt hitte, még megegyezhetnek az amerikai fehérekkel. Victorio és Delshay nem bízott a betolakodókban, inkább kitért útjukból. A már ötvenes éveit taposó Nana, aki azonban szívós volt, mint a bölények, nem tett különbséget az angol ajkú fehérek és a spanyol ajkú mexikóiak között, akik ellen egész életén át harcolt. Geronimo alig múlt húszéves, s még nem büszkélkedhetett jeles csatákkal.
A navahók az apacsok rokonai voltak, legtöbbjük azonban meghódolt a spanyoloknak, birkát, kecskét tenyésztett, művelte a földet, gyümölcsöt termesztett. A törzs egyik-másik csoportját gazdaggá tette az állattartás és a takácsmesterség. Más navahók folytatták vándor életmódjukat; lerohanták olykor ősi ellenségeiket, a pueblókat, megtámadták a fehér telepeseket, sőt saját tehetősebb rokonaikat is. A navahók 1855-ben a szálfatermetű, harcsabajszú marhatenyésztőt, Manuelitót választották nagyfőnökükké. Amikor 1859-ben néhány vad navahó saját területén rátámadt az Egyesült Államok polgáraira, az amerikai hadsereg nemcsak a bűnösöket üldözte, hanem megtorlásul Manuelito és embereinek hoganjait lerombolta, egész állatállományukat lelövöldözte. 1860-ban Manuelito és a navahók egy csoportja Új-Mexikó északi részén és Arizonában hadüzenet nélküli háborút vívott az Egyesült Államokkal.
A Sziklás-hegység vidékén, az apacsok és a navahók földjétől északra éltek a juték. A harcias hegyi törzs gyakran lecsapott békésebb déli szomszédaira. Legismertebb főnökük, Ouray annyira fontosnak tartotta a fehérekkel ápolt jó barátságot, hogy még harcosait is zsoldosul adta nekik a többi törzs elleni küzdelemre.
A Távol-Nyugaton a legtöbb törzs túlságosan apró, megosztott és legyengült volt ahhoz, hogy ellenállást fejtsen ki. Az Észak -Kaliforniában és Oregon déli részén élő modokok (alig ezren!) rejtekhelyükről időnként előbújva, ismétlődő rajtaütésekkel védelmezték földjüket. Kintpuas, akit a kaliforniai telepesek Jack Kapitánynak neveztek, 1860-ban fiatalember volt még; törzsfőnökségének nehéz korszaka jó tíz év múlva érkezett csak el.
A modokoktól északnyugatra élt a nez-percék törzse; ők békében éltek a fehérekkel, amióta Lewis és Clark expedíciója 1805-ben áthaladt településterületükön. 1855-ben a törzs egyik ága földet adott el az Egyesült Államoknak, sőt késznek mutatkozott arra, hogy valami nagyobb rezervátumba költözzék. A törzs más csoportjai tovább kóboroltak az oregoni Kék Hegyek és az idahói Bitterroot-hegység között. Mivel északnyugaton roppant kiterjedésű földek húzódtak még üresen, a nezpercék úgy hitték, a fehéreknek és az indiánoknak mindig lesz módjuk külön élniük, saját szokásaik szerint. A később Joseph-ként ismert Heinmot Tujalaketnek 1877-ben végzetes döntést kellett hoznia a háború és béke ügyében. 1860-ban azonban még csak húsz telet látott, főnök apja sátrában élt.
A pajuték földjén, Nevadában nevelkedett Vovoka, a leendő messiás, aki később, ha rövid időre is, hatalmas befolyást gyakorolt a vadnyugati indiánokra; ő azonban ekkor még csak négyesztendős volt.
A következő harminc évben aztán ezek a főnökök, nyomukban pedig még sokan mások, legendás történelmi alakokká váltak. Nevük éppoly közismert lett, mint azoké, akik elpusztításukra törtek. Zömük, öreg és fiatal egyképp, rég a föld alatt volt már, amikor 1890 decemberében a Wounded Knee hegyi pataknál bekövetkeztek az indián szabadság végét jelképező események. Ma, egy évszázaddal később, hősök nélküli korunkban talán ők a legnagyobb amerikai héroszok.

A Kiadó engedélyével.