FőképFülszöveg:
Mi lenne, ha a világon minden esemény visszanézhetővé válna? Hozzáférhetővé válna az az információ, hogy ki gázolt cserbenhagyásosan az előző héten, éppúgy, mint az, hogy mi történt meg valójában a bibliai események közül.
 Amikor a féregjárat-technológián alapuló időlencse találmánya nyilvánosságra kerül, mind szélesebb igény mutatkozik a használatára. Házastársi viták kibogozására, bűnesetek felderítésére vagy akár puszta nosztalgiázás céljaira is igénybe venné a Föld szinte teljes népessége. De vajon az emberek kezébe adható-e egy ilyen kényes eszköz, amely fenekestül fordíthatja föl nemcsak mindennapi életünket, de egész történelemszemléletünket is?
A két díjnyertes SF-szerző közös műve egyszerre kalandos és filozofikus történet az információ szabadságáról és az igazság szubjektivitásáról.

Részlet a regényből:
1
A CASIMIR-MOTOR

Kevéssel virradat után Vitalij Keldis merev tagokkal szállt be az autóba. Bekapcsolta az intelligens hajtást, és hagyta, hogy a jármű kirobogjon vele a lepusztult szálloda parkolójából.
Leninszk utcái kihaltak voltak, az útburkolat repedezett, sok helyen bedeszkázták az ablakokat. Még emlékezett, milyen volt ez a város a legdicsőségesebb időszakában, talán az 1970-es évek alatt: a tudomány nyüzsgő fellegvára több tízezer lakossal, számtalan iskolával és mozival, egy-egy uszodával és sportcsarnokkal, kávéházak, éttermek és szállodák sorával. Még saját tévéállomása is volt.
A város északi kijáróját elhagyva azonban még mindig láthatta az ember a kopott, kék táblát a BAJKONUR FELÉ mutató fehér nyíllal, mely töretlenül hirdette az ősi, megtévesztő elnevezést.  Itt, Ázsia kietlen szívében az orosz mérnökök továbbra is építettek űrhajókat, és fel is lőtték őket.
De már nem sokáig, gondolta szomorúan.
Végre fölkelt a nap, és elhomályosította a csillagokat… a legfényesebbet kivéve. Látta, amint komótosan, de így is természetellenesnek tetsző sebességgel mozog a déli égbolton. A befejezetlenül maradt Nemzetközi Űrállomás volt az, melyet egy korosodó űrsikló katasztrófája után 2010-ben végképp sorsára hagytak, azonban továbbra is úgy bóklászott Föld körüli pályáján, mint már nem szívesen látott vendég egy rég abbamaradt mulatságban.
A városon túl sivár táj fogadta. Egy teve ácsorgott békésen az országút egyik oldalán, mellette rongyokba burkolt, töpörödött asszony. Efféle látványnak az utóbbi ezer évben bármikor tanúja lehetett volna, villant át az agyán, mintha a nagy politikai, technikai és társadalmi változások vihara e vidéken hasztalan söpört volna végig. Meglehet, ez is volt az igazság.
De a tavaszi hajnal erősbödő fénye élénksárga virágokkal teleszórt, zöld sztyeppére vetült. Letekerte az ablakot, hogy újra magába szívja a rétek feledhetetlen illatát, ám egy életen át dohányfüsttel rongált szaglóérzéke ezúttal cserbenhagyta. Mint már annyiszor az évnek ebben a szakában, elárasztotta a keserűség. Hamarosan eltűnik a gyep, a virágmező; a sztyeppei tavasz megrázóan kurta, akár maga az élet.
A létesítmény határához ért.
Égnek meredő acéltornyokból, roppant betonbuckákból épült e város. A nyugati riválisainál sokkalta terjedelmesebb űrrepülőtér több ezer négyzetkilométernyi területet fedett le a kietlen pusztából. Persze a java része mostanra elhagyatottá vált; a száraz levegőben lassan kezdtek rozsdásodni a hatalmas portáldaruk… máskülönben – hatósági jóváhagyással vagy anélkül – már rég szétszedték volna őket a fémhulladékért.
Ám ma reggel serény munkálkodás folyt az egyik kilövőállás körül. A nagy portáldaru környékét védőruhás, sárga sisakos szerelők lepték el, akik úgy sürgölődtek, mint a hívők holmi mérhetetlen istenség lábánál. Egy hangszórót tartó oszlopról hang suhant a sztyeppe fölé. Gátóvnaszty gyeszity minút. Tíz perc a visszaszámlálásig.
Akármilyen rövid volt a séta a parkolótól a kilátótribünig, mégis alaposan kifárasztotta. Próbált nem venni tudomást makrancoskodó szíve kalapálásáról, a homlokán és nyakán csorgó verejték tűszúrásairól, a légszomjról, a zsibbasztó fájdalomról, mely karját és hátát szaggatta.
Miközben elfoglalta a helyét, innen is, onnan is ráköszöntek a korábban érkezők. Testes, önelégült férfiak és nők voltak jelen abból a fajtából, amelyik ebben a mostani, újabb keletű Oroszországban oly könnyeden csapong a törvényes hatalom és a sötét alvilág szférája között; meg fiatal műszakiak, patkányszerű ábrázatukon az országot a Szovjetunió bukása óta nyomorító ínség nyomaival.
Viszonozta az üdvözléseket, de alig várta, hogy visszasüppedhessen az elszigetelt névtelenségbe. A rideg jövő ezen jövevényei mit sem törődtek vele vagy az ő szebb múltról őrzött emlékeivel.
A rövidesen bekövetkező kilövés sem igen foglalkoztatta elméjüket; kizárólag térben távoli eseményekről folyt a terefere: Hiram Pattersonról és az ő féregjáratairól, meg az ígéretről, hogy az egész Föld üvegszerűen átláthatóvá lesz.
Vitalij tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ő itt a legöregebb. Talán utolsó túlélője a régi időknek. A gondolat némi fanyar elégedettséggel töltötte el.
És csakugyan, az első Molnyija – „villám” – 1965-ös fellövése óta majdnem pontosan hetven év telt el. De mintha csak hetven napja lett volna, a történések sora oly élénken élt Vitalij emlékezetében; amikor ifjú tudósokból, rakétamérnökökből, szerelőkből, segédmunkásokból, szakácsokból, épületasztalosokból és kőművesekből szabályos hadsereg rajzott ki ide, a keveset ígérő sztyeppére, hogy miközben barakkokban és sátrakban tengődik, felváltva szenved izzó hőtől és fagyos hidegtől, mindössze tulajdon eltökéltségével és Koroljov zsenialitásával felvértezve megépítse és felbocsássa az emberiség legelső űrhajóit.
A Molnyiják konstrukciója kimondottan leleményesnek volt mondható. A műholdat még Koroljov hatalmas segédrakétái sem voltak képesek geoszinkron pályára juttatni – a hosszú küllő végére, ahol az állomás mindvégig a Föld felszínének egyazon pontja fölött lebegne. Ezért Koroljov nyolcórás elliptikus röppályán küldte fel a műholdjait. Gondosan kiválasztott keringési pályájáról a három Molnyija a Szovjetunió csaknem teljes területét le tudta fedni. A „CCCP”, majd később Oroszország évtizedeken át tartotta működésben excentrikus keringési pályákon a Molnyiják konstellációit, s azok gondoskodtak a szélesen terpeszkedő birodalom életbevágó társadalmi és gazdasági egységéről.
Vitalij a Molnyija távközlési műholdakat tekintette Koroljov legnagyobb mérnöki teljesítményének, amely szerinte a Főkonstruktőr későbbi sikereit is elhomályosította: robotok és emberek kiküldését az űrbe, a Mars és a Vénusz letapogatását, még az amerikaiak legyőzését is a Hold eléréséért folytatott versenyben.
Ám meglehet, most majd leáldozik a csodálatos madaraknak.
Hátragördült a magas indítóállvány; kövér, fekete kígyóként tekergőzve az utolsó energiafeltöltő köldökzsinórok is lekapcsolódtak. A nézők szeme elé tárult a karcsú segédrakéta – tű alak a divatjamúlt, mégis bámulatos és tökéletesen megbízható Koroljov-konstrukciókra jellemző, barokkos hornyolással. Jóllehet már a nap is magasan járt az égen, az egész rakéta ragyogó mesterséges fényben fürdött, testét a tartályokban lévő, nagy tömegű kriogén üzemanyag párafelhője koszorúzta.
Tri. Dvá. Ágyin. Zásigánnyije!
Gyújtás…

*

Amint közeledett az OurWorld épületegyütteséhez, Kate Manzoni – megpillantván a Washington állam egét Hiram Patterson jóvoltából ragyogó színekre festő fényjátékot – azon töprengett, vajon nem sikerült-e a felkapott gyakorlatnál kicsivel jobban elkésnie a látványos eseményről.
Ide-oda cikázó, kicsiny repülőgépek gondoskodtak a (kétségkívül környezetbarát) porrétegről, melyen a lézernyalábok a tengelye körül forgó Föld virtuális képeit jelenítették meg. Néhány másodpercenként a glóbusz áttetszővé vált, látni engedve a magjában rejtező, ismerős vállalati logót. Persze az összhatás elképesztően harsányra sikeredett, és csupán arra volt jó, hogy elfedje a tiszta, magas, éjszakai égbolt mesterkéletlen szépségét.
Opálosra kapcsolta az autó tetőablakát, amitől sodródó utóképek jelentek meg a recehártyáján.
Egy zümmögő lebegett a kocsi elé. Az is a lassan forgó földgolyót formázta, és egyenletes, mindenfajta érzelemtől mentes, tökéletesen szintetikus hangon szólította meg.
– Erre, Ms. Manzoni!
– Egy pillanat. – Suttogni kezdett: – Keresőmotor. Tükröt!
Látóterének közepén saját képmása kristályosodott ki, zavaróan a pörgő zümmögőre vetülve. Elöl-hátul szemügyre vette a ruháját, bekapcsolta a vállát ékítő, programozható tetoválásokat, a helyére tuszkolt néhány engedetlen hajtincset. Kissé szemcsés volt az autó kamerái által feltöltött adatokból mesterségesen előállított és a tulajdon recehártya-implantátumára továbbított énkép, mely ráadásul, ha ő túl gyorsan mozdul, hajlamos nehézkes képpontokra bomlani. Olyan fogyatékossága volt ez a nála alkalmazott, régimódi érzékszerv-implantációs technikának, amivel azonban hajlandó volt együtt élni. Inkább visel el némi életlenséget a képen, mint hogy valami kétbalkezes KIR -sokszorozó agysebész a koponyájában kurkásszon.
Mikor végzett, elbocsátotta a képet, és amennyire csak a lehetetlenül szűk és teljességgel célszerűtlen ruha engedte, kecsesen kikászálódott az autóból.
Az OurWorld központi létesítménye irodaépületek – vékonyka vasbeton gerendákon nyugvó, zömök és fejnehéz, kék üvegkalickák – és az őket elválasztó, takaros pázsitnégyszögek alkotta szőnyegnek bizonyult. Különös csúnyasága az 1990-es évek nagyvállalati ízlését idézte. Minden épület alsó szintjén körben nyitott autóparkoló volt; Kate maga is ezek egyikében állította le a kocsiját.
Besorolt a nyílt térségen emelt étterem felé sodródó emberfolyamba; a fejek fölött zümmögők hada bukdácsolt a levegőben.
Az étterem valóságos műalkotás volt, a berlini fal egy graffitivel telefirkált, hamisítatlan darabja köré emelt, hatásvadász, többszintes üveghenger. A csarnokot középen meghökkentő módon egy patak választotta ketté, melyen kicsiny kőhidak íveltek át. Ma este mintegy ezren zsibongtak a tükörfényes padlón; a váltakozva egybeolvadó és felbomló embercsoportokat gyöngyöző csevegésfelhő lengte körül.
Arcok fordultak feléje, némelyeken a felismerés jelei, másokon – vegyesen férfiakén és nőkén – leplezetlen, kéjsóvár számítás.
Ahogy egymás után azonosította be őket, sorozatban érte az elképedés. Államelnökök, diktátorok, királyi fenségek vonultak el mellette, az ipar és a pénzvilág hatalmasságai, elszórtan a megszokott hírességek a mozi, a zene és a többi művészet birodalmából. Személyesen Juarez elnök asszonyt ugyan nem sikerült felfedeznie, de kormányának tagjai nagy számban képviseltették magukat. A legújabb mutatványához Hiram igen impozáns társaságot gyűjtött maga köré, ismerte el.
Magától értetődően tisztában volt vele, hogy ő sem pusztán ragyogó újságírói tehetségének vagy társalgási képességének köszönheti a meghívást, inkább szépségének, s hogy a Fekete Üröm felfedezéséről írott leleplező cikkeit követően kisebbfajta hírnévre tett szert. De személyiségének ezt a fajta beállítását a nagy siker óta maga is boldogan aknázta ki.
A tömeg fölött szálldosó zümmögők zsúrszendvicseket és italokat hordtak körbe; ő is elfogadott egy koktélt. Némelyik zümmögő Hiram egy-egy hírcsatornájának képeit közvetítette. A nagy izgalomban többségükre, a leglátványosabbakat is beleértve, ügyet sem vetett a nép – ott volt például egy éppen kilövés előtt álló űrrakéta képe, nyilvánvalóan valami poros, ázsiai sztyeppéről –, de összességében tagadhatatlanul lenyűgöző hatást keltett a felvonultatott technikai arzenál, mintegy nyomatékot adva Hiram híressé vált szájhősködésének, miszerint az OurWorld az egész bolygót hivatott tájékoztatni.
Közelebb lavírozott egy nagyobb csoportosuláshoz, és megpróbálta kideríteni, hogy ki vagy mi állhat a figyelem középpontjában. Egy sötét hajú, karcsú fiatalembert fedezett fel, aki harcsabajszához és kerek lencséjű szemüvegéhez meglehetősen nevetséges és színpadias katonai uniformist viselt; a fényes, citromzöld anyagot skarlátvörös paszományok ékítették. Egy sárgaréz hangszert, talán baritonkürtöt tartott a kezében. Természetesen felismerte a férfit, s azzal el is veszítette az érdeklődését. Csak egy virtuál. Vizsgálgatni kezdte az odaforduló arcokat, és gyermeki elragadtatást olvasott le róluk a rég porladó, szinte szentként tisztelt sztár árnyalakja iránt.
Egy idősebb férfi, akinek szokatlanul világosszürke volt a szeme, kissé túl behatóan kezdte méregetni. Kate gyanúja szerint egy újgenerációs retinaimplantátumnak lehetett a birtokában, melyről az a hír járta, hogy viselője – a milliméteres tartományba eső üzemi hullámhossz (melynél minden textília átlátszóvá válik) és a képkiemelési technika némi ügyes alkalmazása révén – átlát vele mások ruháján. Az úr tett feléje egy lépést próbaképpen, mire ortostatikus készüléke – egy láthatatlan járógép – nehézkesen felberregett.
Kate elfordult.
– …Sajnos csak egy virtuál. Mármint ez a mi ifjú őrmesterünk. Akárcsak három elmaradhatatlan társa, akik ugyanígy a tömegbe vegyülnek. A holtak föltámasztása még apám képességeit is meghaladja. De maga, persze, rögtön átlátott a szitán.
Összerezzent a fülébe búgó hangtól. Megfordult, és azon kapta magát, hogy egy fiatalember arcába bámul: nagyjából huszonöt lehetett – koromfekete haj, büszke sasorr, állán gödröcske, amilyenért epednek a nők. Megkapóan égszínkék szeme fölött a súlyos fekete szemöldök, no meg bőrének sápadtbarna árnyalata keverék eredetről árulkodott. De a tekintete már találkozásuk első néhány másodpercében nyugtalanul másfelé kalandozott, mintha nehezére esne a szemébe nézni.
Megszólalt:
– Most meg mit bámul?
– Maga ijesztett rám – mutatkozott be Kate harciasan. – Különben meg ismerem magát. – A férfi Bobby Patterson volt, Hiram egyetlen fia és örököse, egyébiránt hírhedt nőcsábász. Kíváncsi lett volna, hány kíséret nélküli nőt vett már célba csak aznap este.
– Én is magát, Ms. Manzoni. Vagy szólíthatom Kate-nek?
– Tőlem. Én is Hiramnek hívom az apját, mint mindenki, holott még sohasem találkoztunk.
– De szeretne, mi? Elintézhetem.
– Meghiszem azt.
A férfi – szemmel láthatóan kedvét lelve a szelíd szópárbajban – immár tüzetesebben vizsgálgatta.
– Tudja, kitalálhattam volna, hogy újságíró… legalábbis íróféle. Ahogy inkább a többieket figyelte, miként reagálnak a virtuálra, semmint magát a virtuált… Természetesen olvastam a cikkeit a Fekete Ürömről. Jókora durranás volt.
– Közel sem akkora, mint amit majd az igazi micsoda idéz elő, amikor 2534. május 27-én becsapódik a Csendes-óceánba.
A férfi elmosolyodott; fogazata, akár a gyöngysor.
– Maga kíváncsivá tesz, Kate Manzoni – jegyezte meg. – Éppen a keresőmotorhoz fordul, ugye? Rólam kérdezi.
– Szó sincs róla. – Bosszantotta a feltételezés. – Újságíró vagyok. A memóriámnak nincs szüksége mankóra.
– Az enyémnek annál inkább. Emlékeztem az arcára, a sztorijára, de a nevére nem. Most megsértődött?
– Miért kéne megsértődnöm? – berzenkedett. – A helyzet az, hogy…
– A helyzet az, hogy némi kölcsönös szexuális vonzódást érzek a levegőben. Igazam van?
Súlyos kar nehezedett Kate vállára, az orrát olcsó kölni erőteljes illata csapta meg. Hiram Patterson volt személyesen, a földkerekség legnagyobb hírességeinek egyike.
Bobby elvigyorodott, és finoman eltolta onnan a kart.
– Apa, folyton kínos helyzetbe hozol!
– Ó, a szentségit! Az élet túl rövid, nem? – Hiram akcentusa, az angliai Norfolkból hozott, elnyújtott, orrhangú magánhangzók elárulták származását. Meglehetősen hasonlított a fiára, de sötétebb bőrű kivitelben; fekete, drótszerű hajkoszorúját kivéve kopasz volt, a családra jellemző, kiugró orr fölött mélykék szempár ült, és könnyen mosolyra húzódott a szája, látni engedve nikotinfoltos fogait. Tetterő áradt belőle, ami kevesebbnek mutatta a koránál, pedig hatvanas éveinek vége felé járt. – Ms. Manzoni, nagy csodálója vagyok a munkásságának. És már megbocsásson, de fantasztikusan néz ki.
– Bizonyára ezért vagyok itt.
A férfi elégedetten hahotázott.
– Hát, ezért is. Amellett biztosra akartam menni, hogy az ilyesféle bulikra csődülő, húgyagyú politikai kalandorok és szenvelgő sznobok között egy értelmes egyed is akadjon. Aki képes lesz megörökíteni a történelmi pillanatot.
– El vagyok ragadtatva.
– Egy fenét! – vágta rá Hiram keresetlenül. – Maga gúnyolódik. Hallott valamit harangozni, hogy miféle bejelentésre készülök ma este. Még talán szította is a pletykát. Megalomániás őrültnek gondol…
– Odáig azért nem mennék el. Inkább egy olyan férfit látok magam előtt, aki szerzett magának egy új ketyerét. Maga tényleg hisz benne, Hiram, hogy ezek megváltoztathatják a világot?
– Hiszen azt teszik! Ezzel maga is tisztában van. Ott volt régen a kerék, a mezőgazdaság, a vasöntés… Találmányok, melyeknek több ezer év kellett, hogy elterjedjenek a földön. Manapság egy nemzedéknyi idő is elég, vagy még annál is kevesebb. Gondoljon az autóra, a televízióra! Kissrác koromban a számítógépek szobányi méretűek voltak, és a lyukkártyákkal egy egész papság mutatott be előttük áldozatot. Ma a fél életünket bekapcsolt puhaképernyők előtt töltjük. És az én ketyerém ezt mind felülmúlja… Nohát. De döntse el maga! – Fürkészőn meredt Kate-re. – Élvezze az estét! És ha ez a semmirekellő ifjonc eddig nem tette volna meg, meghívom hozzánk vacsorára. Ott még ennél is többet mutatok majd, amennyit csak látni akar. Komolyan mondom. Beszélje meg valamelyik zümmögővel! Most pedig, ha megbocsát… – Sietősen megszorította a lány vállát, majd széles mosollyal az arcán, integetve és jópofáskodva utat tört magának a tömegben.
Kate mély levegőt vett.
– Úgy érzem magam, mint aki mellett bomba robbant.
Bobby nevetett.
– Hát igen, ilyen hatással van az emberekre. Mellesleg…
– Mellesleg micsoda?
– Éppen meg akartam volna invitálni, amikor a vén bolond ideállított. Jöjjön el hozzánk vacsorára! Kikapcsolódunk kicsit, jobban megismerjük egymást…
Ám gondolatban Kate már elkapcsolt a Bobby csatornáról, és megpróbált arra összpontosítani, amit Hiram Pattersonról és az OurWorldről korábban megtudott.
Hiram Patterson, született Hirdamani Patel, egy Kelet-Angliának mára az Északi-tenger által elbitorolt, akkor ingoványos vidékén tengődő, elszegényedett családból küzdötte fel magát. Azzal csinálta meg a szerencséjét, hogy japán klónozási eljárások segítségével egykor tigrisek testrészeiből – bajszából, mancsából, karmából, sőt, csontjaiból – kinyert tradicionális gyógyszerekhez állított elő alapanyagokat, és eladta őket a világon mindenütt jelen lévő kínai közösségeknek. Ezzel hírhedtté vált: pellengérre állították, mert egy fejlett technológiát primitív igények kielégítésére használt fel, ugyanakkor magasztalták, mert emiatt csökkent az Indiában, Kínában, Oroszországban és Indonéziában még megóvott tigrispopulációk iránti kereslet. (Nem mintha mára egy árva példány is maradt volna belőlük.)
Hiram ezután a vállalkozások új területére merészkedett. Kifejlesztette a világ első nyereséges puhaképernyőjét – egy rugalmas leképezőrendszert, amely többszínű fény kibocsátására képes, polimer pixelekből épül fel. E találmány sikere hozta meg számára az igazi gazdagságot. Vállalata, az OurWorld hamarosan valósággal ontani kezdte a műsorszórásban, a hírközlésben, a sportban és a szórakoztatóiparban forradalminak számító, fejlett technikákat.
Ám Nagy-Britannia napja kezdett leáldozni. Az egyesített Európa részeként – ami a makroszintű gazdaságpolitika olyan eszközeitől fosztotta meg, mint az árfolyamok és kamatlábak szabályozása, ugyanakkor védtelenné tette a tökéletlenül integrált, nagy, közös gazdasággal szemben – a brit kormány képtelen volt megálljt parancsolni a rohamos gazdasági összeomlásnak. A társadalmi elégedetlenség és a klimatikus katasztrófa nyomására Nagy-Britannia 2010-ben végül kilépett az Európai Unióból, és maga az Egyesült Királyság is felbomlott: Skócia külön utakra lépett. Mindeközben Hiram azért harcolt, hogy az OurWorld megőrizze addig szerzett vagyonát.
Azután, Walesszel karöltve, Anglia 2019-ben lemondott az Eire névre átkeresztelt Észak-Írországról, a királyi családot elzavarta Ausztráliába (ahol még mindig szívesen látták őket), és ötvenkettedik tagállamként az Amerikai Egyesült Államok része lett. Élvezve a munkaerő-mobilitásnak, a régióközi utalványozásnak és a valóban egységes amerikai gazdaság többi protekcionista jellegzetességének áldásait, Anglia ismét gyarapodni kezdett.
De már Hiram nélkül.
Ő amerikai állampolgárként kapott az alkalmon, és áttelepült a Washington állambeli Seattle külvárosába, ahol is abban lelte legnagyobb örömét, hogy itt, az egykori Microsoft-székhely területén építette fel az új vállalati központot. Szeretett azzal kérkedni, hogy ő lesz a huszonegyedik század Bill Gatese. És csakugyan, az amerikai gazdaság dúsabb talaján szervezeti és személyes hatalma exponenciális növekedésnek indult.
Ám Hiram – Kate jól tudta ezt – csupán egy volt a zsúfolt piac sok-sok befolyásos és egymással versengő szereplője közül. És Kate azért volt itt ma este, mert a mendemonda és tulajdon iménti célozgatása szerint is Hiram valami olyasmit készült bejelenteni, ami mindent megváltoztat majd.
Vele ellentétben Bobby Patterson az apja hatalmának védőburkában nőtt fel.
Etoni, cambridge-i és harvardi tanulmányokkal a háta mögött változatos tisztségeket nyert el Hiram vállalatainál, miközben belevetette magát a nemzetközi playboy és a világ legjobb partijának számító legényember látványos életébe. Kate legjobb tudomása szerint sohasem mutatott tehetséget az önálló kezdeményezésre vagy vágyat arra, hogy kilépjen apja árnyékából, nemhogy a helyébe lépjen.
Kate elnézte a tökéletes vonásokat. Íme, egy kanári – futott át az agyán –, amely elégedett az aranykalickájával. Egy elkényeztetett, gazdag kölyök.
Érezte, hogy elpirul a férfi tekintetétől, és árulkodó reakciói miatt átkozta a saját testét.
Másodpercek óta nem szólalt meg, és Bobby még mindig arra várt, hogy mit felel a vacsorameghívásra.
– Majd meggondolom, Bobby.
A férfi szemlátomást összezavarodott… mintha a tétova válasz felkészületlenül érte volna.
– Valami rosszat mondtam? Ha akarja, én…
– Hölgyeim és uraim!
Minden fej egy irányba fordult, és Kate megkönnyebbült.
Hiram egy pódiumon állt, melyet az étterem egyik végében emeltek. Mögötte hatalmas puhaképernyő mutatta gigantikusra nagyított mellképét. Úgy mosolygott le mindükre, mint valami jóságos istenség, és a feje körül zümmögők szálldostak, ékkő módjára hordozva magukon az OurWorld számtalan hírcsatornájának képeit.
– Először is engedjék meg, hogy köszönetet mondjak, amiért eljöttek, és vállalták, hogy tanúi lesznek ennek a történelmi pillanatnak. A türelmüket is köszönöm. Hamarosan kezdődik az előadás.
Materializálódott mellette a zöldcitromszín egyenruhás, piperkőc virtuál; nagymamás szemüvegének lencséi megcsillantak a reflektorfényben. Rózsaszín, kék, illetőleg skarlátvörös öltözékben, egy-egy hangszerrel – oboával, trombitával és kisfuvolával – felszerelkezve most a másik három is csatlakozott hozzá, amit innen-onnan taps jutalmazott. Finom meghajlás után könnyed léptekkel vonultak a színpad hátsó részébe, ahol egy dobfelszerelés és három elektromos gitár várt rájuk. Hiram gördülékenyen folytatta:
– Ez a képanyag, különféle távközlési műholdakról visszapattanva, néhány másodperc késéssel jut el az ausztráliai Brisbane közeléből ide, Seattle-be. Mondanom sem kell, az elmúlt pár évben ezek a fiúk egy halom pénzt kerestek. A karácsonyi időszakban új nótájuk, az „Engedd, hogy szeresselek” négy héten át vezette a slágerlistákat világszerte, és az összes bevétel jótékony célokra ment.
– Új nóta – mormolta Kate gúnyosan.
Bobby közelebb hajolt.
– Nem kedveli a virtuális utánzatokat, mi?
– Ugyan már! – fortyant föl Kate. – Az eredeti együttes hatvanöt éve feloszlott. Ketten közülük már azelőtt meghaltak, hogy én megszülettem volna. Ezek a gitárok meg dobok… Csupa ásatag ócskaság a mai aerodinamikus popbandákkal összehasonlítva, ahol a zenét az előadók tánca hívja életre… És különben is, amit van képük új nótának nevezni, csupán szakértői programokkal extrapolált szemét.
– Ami mind-mind a… milyen kifejezést is használ az értekezéseiben? Ja, a kulturális hanyatlás jele – tette hozzá a férfi jámboran.
– Úgy van, a fenébe is! – mondta Kate, de Bobby könnyed kedvességének fényében maga is zavarba jött tulajdon érdességétől.
Hiram még mindig beszélt.
– …nemcsak holmi attrakció. Én 1967-ben születtem, a szerelem nyarán. Persze egyesek szerint a hatvanas évek kulturális forradalma sehová se vezetett el, ami direkte akár igaz is lehet. Ez a forradalom a maga szerelemről és reményről szóló zenéjével azonban igenis komoly szerepet játszott abban, hogy én és a nemzedékem végül olyanok lettünk, amilyenek.
Bobbynak sikerült elcsípnie Kate tekintetét. Kifelé fordított tenyérrel eljátszotta, hogy hánynia kell, és a lánynak muszáj volt eltakarnia a száját, hogy visszatartsa a nevetést.
– …Annak a nyárnak a tetőpontján, 1967. június 25-én egy világméretű televíziós előadás állt össze a születőben lévő távközlési hálózat erejét szemléltetendő. – Hiram háta mögött a virtuális dobos bemutatta a ritmust, majd a csapat játszani kezdte a „Marseillaise” siratóének-szerű paródiáját, ami gyönyörűen kiénekelt, háromszólamú harmóniává olvadt össze. – Nagy-Britannia ezzel járult hozzá a műsorhoz – kiabálta túl a zenét Hiram. – Egy dallal a szerelemről , amit akkor szerte a világon kétszázmilliónyian hallhattak. A műsor az Our World  címet viselte. Igen, onnan vettem a nevet, és igazuk van, kicsit giccses. De amikor tízéves koromban először láttam az előadást felvételről, azonnal tudtam, hogy mit akarok kezdeni az életemmel.
De még milyen giccses, gondolta Kate, viszont kétségkívül hatásos. Miközben a hét évtizeddel azelőtt letűnt nyár zenéje végigzengett a csarnokon, a közönség megigézve meredt Hiram roppant arcmására.
– És most… – mondta Hiram egy cirkuszi mutatványos széles karmozdulatával – végre kijelenthetem, hogy megvalósítottam életem célját. Javaslom, mindenki kapaszkodjon meg valamiben… akár ragadja meg a szomszédja kezét…
A padló átlátszóvá vált.

© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.