FőképA Jane’s Addiction mindig is kakukktojás volt számomra a rockzenében, mert egyrészt simán ráfogta az ember, hogy tökös bagázs pimasz kinézetű fazonokkal (mint olyan sok amcsi banda), másrészt meg képtelen voltam bármikor is beskatulyázni őket. Ilyenkor jön a szokásos agyalás, hogy ők is vettek egy kicsit innen, egy kicsit onnan, de számomra ez a csapat mindig is egyéniség volt.
 
Nem mai zenekarról van szó, hiszen immár 26 éves múltra tekint vissza a banda. Perry Farrell énekes és Dave Navarro gitáros közös munkája azonban többször megszakadt a két és fél évtized alatt, és néha tényleg lehetetlen volt követni, hogy most valójában létezik-e a Jane’s vagy sem.
 
1991-ben történt az első feloszlás, amikor a zenekar a csúcsok csúcsán járt. Sajnos a siker őket sem kímélte, és a legnagyszabásúbb turnéjukat követően bejelentették „oszlásnak indulásukat”. Ezt követően Farrell megalapította a számomra oly kedves emlékeket idéző Porno for Pyros zenekart, a gitáros Navarro pedig egy lemez erejéig beszállt a Red Hot Chili Peppers-be. Sokan a Chili legkomorabb, legstílusidegenebb lemezének tartják a One Hot Minute-et, de szerintem a maga abszolút kifacsart módján az egyik legjobb lemeze a zenekarnak. Rettenetesen érződik ezen a korongon, hogy a Jane’s Addictionben mennyire meghatározó Navarro egyedi ízű gitárjátéka. Ő is tipikusan az a gitáros, aki nem egy fénysebes virgamester, viszont összetéveszthetetlen gitárhangzása és markáns riffjei egyből felismerhetővé teszik, akármilyen formációban is pengesse a hathúrost.
 
Perry Farrellről tudni kell még, hogy az ő nevéhez fűződik a Lollapalooza fesztiválsorozat is, ami a kilencvenes évek elején indult kezdeményezés volt, és az alternatívabb zenét nyomató bandákat fogta össze sok éven keresztül.
 
A második nagy összeállást eredményező, 2003-as Strays névre keresztelt album egy igazán állat módjára megdörrenő lemez lett, és annak sikerességéből fakadóan én nem gondoltam volna, hogy újabb mosolyszünet veszi majd kezdetét, de a zenekar nem hazudtolta meg magát, és a tagok ismét búcsút intettek egymásnak a lemezbemutató körút háromnegyedénél.
 
Némi felejthető szólólemez és egyéb zenei próbálkozás után nem hittem a szememnek, amikor 2008-ban olvastam, hogy ismét összeállt a csapat (először még csak Farrell születésnapja alkalmából), azon meg végképp meglepődtem, hogy turnéra is mennek a Nine Inch Nails-szel. A hab a tortán az volt, hogy kiderült, a basszusgitárosi teendőket a Guns N’ Roses egykori szőke négyhúroskezelője, Duff McKagan látja majd el. Utóbbinak csupán 5 hónapig örülhettünk (örültem), mert végül zenei különbözőségekre hivatkozva Duff elhagyta a brigádot, pedig meg voltam veszve, hogy esély van rá, hogy ezt a legendás zenekart élőben láthassam ezzel a legendás basszerral. Öröm az ürömben, hogy az idei keltezésű lemez 4 dalát még Duff-fal hozta össze a csapat a borító tanúsága szerint. (A The Great Escape Artist-on végül Dave Sitek producer kezeli a bőgőt.)
 
Rég volt olyan, hogy gyermeki lelkesedéssel préseljem bele a korongot a lejátszóba, és kikerekedett szemekkel várjam a muzsikát. Az első dalok („Underground”, „End to the Lies”) teljesen meggyőztek arról, hogy nincs itt különösebb változás, ez a lemez egy vérbeli Jane’s album, amit minden további nélkül oda lehet tenni a huszoniksz évvel ezelőtt kijött lemezek mellé, ugyanakkor pont annyira modern, amennyire a korszellem megkívánja. Farrell zseniális énektémái, egyedien flegmatikus hangorkánjai annyira belemarnak a fülbe, hogy az már a pofátlanság határait súrolja. Két hallgatás után már simán dúdolgattam a refréneket, és szinte már fájó, hogy miként lehet ilyen alig-gitározással is tökéletesen maradandót alkotni. A klipesített „Irresistible Force” után kicsit leül a lemez, de ilyen kellemesen elszállós zenét én már régen hallottam. Én némileg másképp variáltam volna a dalok egymásutánját, mert öt, önmagunkba süppesztős nóta kicsit sok, és talán ezek közül nem is mindegyik ér el a 10-ből 8 pontot, de egy pillanatig nem mondanám ezekre sem, hogy rosszak. Az első négy dal harap, utána jön öt méla, majd a záró „Words Right Out of My Mouth”-ban kapunk némi punkos lendületet ettől a négy kiváló zenésztől.


 
Kevésbé lett vad a The Great Escape Artist, mint elődei, ugyanakkor meg egy pillanatig nem volt hiányérzetem, amikor a lemez végére értem, és nem nyitottam meg muszájból a torzított gitárok csapját. Kicsit olyan ez az anyag, mintha álmában akarna hatni az emberre, akkor, amikor végképp nem számítunk rá. Reggel pedig felkelünk, és csak lesünk ki a fejünkből, hogy mennyire kellemetes vidékre vitt el minket az éjszaka zenetaxija. Nem mondom, hogy nem számítottam más jellegű albumra a Jane’s-től a Strays után, és nem mondom, hogy nem igényelne a fülem több pszichedelikus és groove-os gitártémát, viszont egy percig sem gondolkodnék, ha arról lenne szó, hogy bekerüljön-e ez a 10 nótás csoda 2011 legjobb korongjai közé. Badarság olyat írni, hogy remélem, ezentúl gyakrabban ad ki a brigád lemezeket, mert ez itt tényleg a „sose lehet tudni, mit hoz a holnap” kategória, én már azzal is kibékülök, ha ritkán is, de minden egyes alkalommal ilyen szintű produktumokat ad ki a kezei közül ez a négyes.
 
Aki szimpatizál a modernebb alternatív ízekkel, ugyanakkor hiányzik neki a 90-es évek eleji grunge hangulat, az egy percig se tétovázzon, inkább hallgassa velem együtt rongyosra!

Az együttes tagjai:
Perry Farrell – ének
Dave Navarro – gitár, vokál, basszusgitár
Stephen Perkins – dob
Dave Sitek – basszusgitár
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Underground
2. End to the Lies
3. Curiosity Kills
4. Irresistible Force (Met The Immovable Object)
5. I`ll Hit You Back
6. Twisted Tales
7. Ultimate Reason
8. Splash A Little Water On It
9. Broken People
10. Words Right Out of My Mouth

Diszkográfia:
Jane`s Addiction (1987)
Nothing`s Shocking (1988)
Ritual de lo habitual (1990)
Strays (2003)
The Great Escape Artist (2011)