Főkép

A könyvből készült film, előre leszögezem, nem volt a kedvencem, ezért nehezen kezdtem neki az olvasásnak. Csak az hajtott, hogy Lázár Ervintől még nem olvastam rossz mesét. Végül nem sok szünetet tartottam az első és az utolsó mondat között eltelt egy-másfél órában buszozva, utcán sétálva, ügyfélszolgálaton várakozva...


Bruckner Szigfrid régi ismerős a Négyszögletű Kerek Erdőből, ahová talán az Orgona és Levendula utca torkolatából költözött. Vagy onnan ide? Ez a titok talán elrejtve lapul valamelyik Lázár Ervin mesében, sok más felfedezni való között. Ebből a kötetből kiderül, hogy Szigfridnek felesége is van, Bruckner Szilvia, akitől hogy, hogy nem, elsodorta a kegyetlen élet. Viszont a könyv lapjain egy kiemelten szerencsés véletlen folytán újra lehetőségük adódik találkozni, mivel az Altamero cirkusz (ahol Szilviát méltatlan körülmények között, egy ketrecben mutogatják) épp a városba érkezik.

Szigfrid pártfogója Peti, a nagyóvodás kisfiú, aki számára mi sem természetesebb, mint hogy az öreg, díszes bérház elvadult kertjében, a régi, omladozó pajtában egy kivénhedt cirkuszi oroszlán lakik, aki nagyképűen nosztalgiázik, olyan kalandokról mesél, melyeket nyilvánvalóan sohasem élt át, hiszen ő a kerítésen napozó macskát is tigrisnek nézi. Peti összeismerkedik Viktorral, az építésszel, akit mágikusan vonz az öreg épület, s megindul a kalandok sora, melyek folyományaként a pajta egyre jobban benépesül. Először Szilviát kell megszöktetni, természetesen a kapzsi cirkuszigazgató akarata ellenére. Hiába csatlakozik a kis csapathoz Viktor kolléganője, Gabriella is, cirkuszos szövetséges nélkül kudarcra lennének ítélve. Ezért megnyerik ügyüknek a légiesen szép légtornásznőt, Arabellát, aki cselhez folyamodik, melynek következtében ő is menekülni kényszerül a cirkuszból. Természetesen a pajtába, ahol eltűnt szerelme, Roberto után sóhajtozik, mikor épp nem Gabriellát tanítja táncolni.

Hamarosan azonban megjelenik a rend őre, akit szinte azonnal meg lehet győzni arról, hogy a bűnös ez esetben csakis a kegyetlen cirkuszigazgató. És az igazság győz, a rendőr pedig beállhat Fekete Péterezni. Nem sokáig tart a boldogság, mert Peti apukája szerint a pajta tökéletesen üres és felesleges, ezért úgy dönt, lebontatja. A tervezéssel Viktort bízza meg, aki persze bizton ígéri, hogy ki fog találni valamit és ez a tragédia nem történhet meg. Ám személye túl nagy részben kötődik a realitáshoz, és hiába érkezik két újabb oroszlán – Kis János, a gőgös, dúsgazdag rokon, majd Láz Jenő, a forradalmi hevületű, ám csóró naplopó –, a vég feltartóztathatatlanul közeleg.

A kétségbeesett Peti nem holmi mesehősi tettet hajt végre, hanem a gyerekekre jellemző legvégső segélykiáltásként súlyosan megbetegszik. Miközben kórházban fekszik, kiderül, ki az, akire igazán lehet számítani, a könyv legvégén pedig végre Peti apukája is megismerkedik Szigfriddel. „Még nem késő!” kiáltanak fel ekkor mindannyian. Ez a mondat kizárólag a felnőtt olvasóknak jelenthet valamit, és Lázár Ervin ettől lesz a szülők számára kötelező olvasmány. Még nem késő észrevenni, hogy a gyerekek nem úgy látják a világot, mint mi, és az ő valóságuk valóságosabb számukra, mint a miénk. Nem késő rájönni, hogy a fantázia és a művészet ott lapul a sarkon túl, akár épp a kert végében, csak észre kell venni.

Az oroszlánok, a cirkuszosok mind szórakoztatóan, találóan jellemzett embertípusok. Szigfrid és Szilvia az öregség, a leköszönés, az út végének megjelenítői, s rajtuk keresztül talán kicsit könnyebb elfogadni, megérteni a nagyszülők világát, érzéseit. Lázár Ervin mesevilága, ha van ilyen, hétköznapi mesevilág: a város, az utca, a kórház, ahol magukat könyvelőnek álcázó oroszlánok és szökött légtornászok suhannak, akik kezet fognak bárkivel, aki hajlandó meglátni őket. Ebben a mesevilágban a rögvalóság szabályai érvényesek, nincs csoda, átváltozás, de van igazság, ami mindig kiderül, van jóság és barátság, és van szeretet, ami mindent legyőz.

A kisfiú és az oroszlánok számomra a generációk közötti árkokról szólt, a gyerekek, felnőttek és öregek különálló világáról, az egymásra való odafigyelés és az empátia pedig az árkokon átvezető híd. Mindez játékosan, fordulatosan, egy felesleges szó nélkül leírva. Nem lehet letenni.