FőképFülszöveg:
"Kilencvenöt nap, és védett leszek. Nem tudom, fájni fog-e a kúra. Túl akarok lenne rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült. Mégis aggódom. Állítólag a régi időkben az emberek megőrültek a szerelemtől. Ez a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem."
Lauren Oliver már első, remekbe szabott regényével lenyűgözte az olvasókat. A "Mielőtt elmegyek" a Publishers Weekly elragadtatott kritikájában ?nyers, érzelmes, helyenként gyönyörű? könyvként szerepelt, amelynek vége "merész, ugyanakkor szívfacsaró".
Az írónő rég várt második regényével, amely egy disztópikus trilógia első kötete, ismét kivételes tehetségéről és sokoldalúságáról tesz tanúbizonyságot.

Részlet a regényből:
Egy

Azok a legveszélyesebb betegségek,
amelyek elhitetik velünk, hogy jól vagyunk.
– Shhh Könyve, 42. példabeszéd

Immár hatvannégy éve annak, hogy az elnök és a Konzorcium betegségnek nyilvánította a szerelmet, és negyvenhárom éve annak, hogy a tudósok megtalálták a gyógyszerét. A családom összes többi tagja átesett már a kúrán. A novérem, Rachel, kilenc éve kigyógyult. Olyan régóta nem szenved tole, hogy állítása szerint nem is emlékszik a tünetekre. Az én kezelésem pontosan kilencvenöt nap múlva, szeptember 3-án esedékes. A születésnapomon.
Sokan félnek a kúrától. Egyesek tiltakoznak is ellene. Én nem félek tole. Sot, alig várom. Már holnap alávetném magam, ha lehetne, de be kell hozzá tölteni a tizennyolc éves kort, bizonyos esetekben még többet is, és a tudósok csak ekkor tudnak beavatkozni. Ha korábban végeznék a kúrát, nem volna hatásos, mi több, komoly gondokat is okozhat: agykárosodást, részleges bénulást, vakságot vagy még súlyosabb problémákat.
Bele sem merek gondolni, milyen lehet a kórságtól sújtva járni-kelni a világban. Esküszöm, néha érzem, ahogy romlott táplálékként, például keseru tejként, kavarog a gyomromban. Piszkosnak érzem magam tole. Hisztis gyerekekre emlékeztet. A dackorszakot juttatja eszembe, amikor a kislányok a járda kövét karmolják, a hajukat tépik, vagy köpködnek.
Meg persze anyám is eszembe jut róla.
A kúra után örökre boldog és védett leszek. Ezt mondja mindenki, a tudósok és a novérem, sot még Carol nénikém is. Megkapom a kúrát, aztán összehoznak egy fiúval, akit a kiértékelok választanak ki számomra. Pár év múlva összeházasodunk. Újabban az esküvomrol álmodom. Egy fehér kupola alatt állok virágfüzérrel a hajamban. Valakinek fogom a kezét, de valahányszor odafordulok hozzá, elhomályosodik az arca, mint amikor egy kamera nem fókuszál rendesen, így nem látom a vonásait sem. A keze azonban huvös és száraz, a szívem pedig nyugodtan dobog a mellkasomban – és álmomban tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mindig ugyanolyan rendezett ritmusban fog dobogni, soha nem akar majd kiugrani a helyérol, nem tombol, csak higgadtan, kitartóan lüktet, amíg meg nem halok.
Védett lesz, és nem érinti meg a fájdalom.
Persze nem volt mindig ilyen egyszeru az élet. Az iskolában azt tanultuk, hogy régen, a sötét idoszakokban, az embereknek fogalmuk sem volt róla, micsoda halálos betegség a szerelem. Sokáig egyenesen jó dolognak tartották, csodálták, és vágytak rá. Ami azt illeti, részben ezért ilyen veszélyes: úgy hat az agyra, hogy az ne tudjon tisztán gondolkodni, vagyis ésszeru döntéseket hozni a saját érdekünkben. (Ez a tizenkettes számú tünet, amit A biztonság, egészség és boldogság kézikönyve, más néven Shhh Könyve felsorol az amor deliria nervosáról szóló fejezetben.) Az akkortájt élo emberek más betegségeket tartottak veszélyesnek – a stresszt, a szívbajt, a szorongást, a depressziót, a magas vérnyomást, az álmatlanságot vagy a bipoláris zavart –, és nem fogták fel, hogy ezek általában csak különféle tünetei az amor deliria nervosának.
Persze még mi, amerikaiak sem szabadultunk meg teljesen a delíriumtól. Amíg a kúrát nem tökéletesítik, és nem garantálják biztonságosságát a tizennyolc év alattiak számára is, addig nem leszünk maradéktalanul védettek. A kórság itt ólálkodik körülöttünk észrevétlen, alattomos, fojtogató nyúlványaival. Számtalan beteget láttam, ahogy bevonszolják oket a kezelésre: annyira meggyötörte és tönkretette oket a szerelem, hogy kis híján kinyomták a saját szemüket, vagy inkább felnyársalták volna magukat a laboratórium szögesdrót kerítésére, mintsem hogy nélküle éljenek.
Évekkel ezelott egy lánynak sikerült kiszabadulnia és kiszöknie a laboratórium tetejére. Gyors és hangtalan volt a zuhanása. Ezután napokig mutatta a tévé a halott lány arcát, hogy emlékeztessen a delírium veszélyeire. Nyitva volt a szeme, és furcsa szögben kitekeredett a nyaka, de máskülönben, ha csak a járdán piheno álla szögét néztük, úgy tunhetett, mintha szunyókálni feküdt volna le. Meglepo módon kevés vér látszott körülötte – pusztán a szája sarkából szivárgott némi sötét folyadék.
Kilencvenöt nap, és védett leszek. Természetesen én is aggódom. Nem tudom, fájni fog-e. Túl akarok lenni rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült.
Azért ideges vagyok. Állítólag a régi idokben az emberek megorültek a szerelemtol. Ez már önmagában is elég rossz. Shhh Könyvében boven lehet olyan történeteket olvasni, amelyekben elvesztett szerelmük miatt haltak meg az emberek, vagy azért, mert soha nem élhették át ezt az állapotot. Ez rémiszt meg a legjobban.
Ez lehet a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem.

A Kiadó engedélyével.