Főkép
Vannak zenekarok, akik konzekvensen teszik a dolgukat, kitartóak, sorra adják ki a – nem is rossz – lemezeiket, a nagy áttörés mégsem jön el, vagy legalábbis még várat magára. Ha kicsit keményebben szeretnénk fogalmazni, azt mondhatjuk, ezek a zenekarok megmaradnak előzenekari státuszban, és minden koncerten a bemelegítő szerepe jut nekik a főzenekar előtt. Valami ilyesmi jellemzi a Madina Lake-et is…

Az amerikai csapat 2007-ben debütált, s az első albumukkal még díjat is nyertek. Az még egy olyan lemez volt, amely többnyire rocknak tekinthető, de már kacérkodtak az alternatív stílusjegyekkel (samplerek, torzított ének, elektronikus zajok stb.). Majd a folytatásban még messzebbre merészkedtek az alternatív zene világában, és annak ellenére, hogy megmaradtak a nagyívű dallamok és a riffek is, a második lemez nekem mégsem jött be annyira, mint az első. Aztán adtam nekik egy kis időt, és egész jól megbarátkoztam ezzel a fajta „alternatív punk” zenével.

A jelen írás tárgyát képező, már új kiadónál megjelenő harmadik lemezzel elég furára sikeredett az ismerkedés. Legelőször „csak úgy”, találomra belehallgattam egy-két dalba, hogy mire is számítsak, és hát… Fogtam is a fejem, hogy „te jó ég, ezek meg mit csináltak, ez valami borzalom…”

Hagytam is néhány napig talonban, de végül csak rávettem magam arra, hogy az egészet végigmazsolázzam. Amolyan „háttérzene” gyanánt füleltem a lemezbe, tehát miközben csináltam a dolgom, szóltak a dalok, és egyszer csak meglepő dologra lettem figyelmes, ugyanis hatalmába kerített egy meghökkentő érzés, amikor talán már az ötödik számnál jártam: tetszett, amit hallok… Annak ellenére, hogy szinte semmi sem maradt meg belőlük, olyan hangulata volt a daloknak, amelynek köszönhetően a korábbi fanyalgásom tovaillant, és eljutottam arra a szintre, hogy már a – minden eddiginél hangsúlyosabb szerepet kapó – elektronikai megoldások sem zavartak.

A nyitány („Howdy Neighbor!”) egy hagyományosnak tekinthető punkos, lüktető darab. A lendületből az „Imagineer”-ben sem vesznek vissza a srácok, sőt talán még fokozódik is a helyzet. Ennek a szerzeménynek a megszületésében részt vett a Smashing Pumpkins agytrösztje, Billy Corgan is.



A harmadikként érkező „They’re Coming For Me” első pillanatától kezdve tágra nyílt a szemem: ennyire elvont darabot talán még nem is írt a zenekar: zajok, akusztikus gitár, csörgők, együtt éneklős, kórusos refrén – nálam totál libabőr.

Ekkor gondolkoztam el azon, hogy kire is emlékeztet az énekes úriember hangja, és rájöttem: olyan érdekes orgánuma van, mintha a lostprophetses Ian Watkinst és a My Chemical Romance frontemberét, Gerard Wayt keresztezték volna, így van olyan dal, amit akár az egyik, és van olyan, amit akár a másik banda is prezentálhatna.

A kiadványt a „Hey Superstar”-ral vezették fel, amellyel ugyan nincs különösebb probléma, de valamiért nekem mégsem lett a szívem csücske.



Az ezt követő „Fireworks” volt az egyik olyan szerzemény, amelybe a legelső alkalommal belehallgattam, majd rövid időn belül le is állítottam, mert kimondhatatlanul idegesítőnek tartottam, hiszen annyira diszkós effektek vannak benne, hogy a dal ezzel bármelyik dizsibe beférne. Aztán – kissé érthetetlen módon – mégis ez lett az egyik nagy favoritom, amikor újból nekifutottam a lemeznek. Feltűnt, hogy a háttérben azért finoman megbújnak a gitárok is, és az elektronikával kapcsolatban sem voltam már olyan szigorú. A dalcím már más kérdés, de persze nem a srácok tehetnek arról, hogy ezzel Katy Perry már learatta a babérokat.

Az „Across 5 Oceans” a legnagyobb sláger a tizenkettes dalcsokorból, és bármelyik Lostprophets-albumon nyugodtan helyet kaphatna. Ha erre nem készítenek klipet a srácok és nem támadják be vele a rádióállomásokat, akkor bizony csakis magukra haragudhatnak, mert ebben a számban óriási potenciál van.

Az első lírázás a „We Got This” című dalban hallható, amelyben annyi érzelem van, hogy kénytelen vagyok elhinni, hogy a srácok valóban komolyan gondolják a dolgot. Mielőtt azonban bárkit is hatalmába kerítene a meghittség és papírzsepi után nyúlna, a fiúk máris hangulatot és tempót váltanak, és egy újabb punkos téma kerül elő („What It Is To Wonder”).

A következő „Heroine”-t – az igen taszító hangszerelése miatt – nálam csakis a refrén ragadós mivolta menti meg, az viszont meglehetősen kellemes. A „Blood Red Flags”-zel aztán az útjára indítják az első lemez hangszerelését leginkább megidéző dalt: tökös punk, harapnak a gitárok, hatalmas a lendület, zajok nincsenek és szárnyal a refrén.

A „Take Me Or Leave” a másik nagy kedvencem. Ez megint egy lassabb darab, s akár a „They’re Coming For Me” ikertesója is lehetne a zenei megoldásokat tekintve.

A záró „The Great Divide” első két perce egy „rendes” dal, nem a legjobb, de lezárásnak megfelelő. Azonban a lemeznek még nincs vége, mert van egy rejtett dal is, ami nagyjából másfél perc szünet után kezdődik el. Ez egy instrumentális darab, talán egy demofelvétel, és elég tetszetős. Lendületes, riffelős, tempós.

Összegzés
Nem tartom valószínűnek, hogy a lemez különösebben nagy sikert aratna (vagy legalább akkorát, hogy jóval szélesebb kör ismerje meg a banda nevét és munkásságát), de aki vevő egy lendületes, punkos dalgyűjteményre, amelyben bátran használnak samplereket és egyéb zajokat díszítés gyanánt, az nyugodt szívvel tegyen próbát a World War III-vel.

Az együttes tagjai:
Nathan Leone – ének
Mateo Camargo – gitár, vokál
Matthew Leone – basszusgitár, vokál
Dan Torelli – dob, ütős hangszerek, vokál

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Howdy Neighbor!
2. Imagineer
3. They`re Coming For Me
4. Hey Superstar
5. Fireworks
6. Across 5 Oceans
7. We Got This
8. What It Is To Wonder
9. Heroine
10. Blood Red Flags
11. Take Me Or Leave
12. The Great Divide

Diszkográfia:
From Them, Through Us, to You (2007)
Attics to Eden (2009)
The Dresden Codex (EP) (2010)
World War III (2011)