FőképFülszöveg:
"Azért utaztam el a Jégviráglányok földjére, mert számtalan olvasóm számolt be szóban és írásban arról, hogy evészavarokkal küzdenek, vagdossák magukat, és úgy érzik, hogy valahol eltévedtek. Bátorságuk és becsületességük indított el az úton, amelyen rátaláltam Liára, és megértettem, miért ment tönkre. Noha Lia története a képzelet műve, az ihletet az olvasóktól kaptam, amit ezennel köszönök." (Laurie Halse Anderson)

Részlet a regényből:
001.00
Szóval mondja nekem, folynak a szájából a szavak, kávéba áztatott áfonyás muffinmorzsák vesszoivel tagoltan.
Elmondja nekem négy mondatban. Nem, ötben.
Nem engedhetem meg magamnak, hogy halljam, de már késo. A tények beosonnak, és átdöfnek. Mire a legrosszabb részhez ér

…testét egy motelszobában találták meg, egyedül…

…falaim felépülnek, ajtóim bezárulnak. Bólogatok, mintha figyelnék, mintha kommunikálnánk, o pedig észre sem veszi a különbséget.

Nem szép, amikor meghalnak a lányok.

002.00
– Nem akartuk, hogy az iskolában vagy a hírekben halljad. – Jennifer a szájába tömi az utolsó kiadós falat muffint. – Biztos, hogy jól vagy?
Kinyitom a mosogatógépet, és belehajlok az elogomolyodó párafelhobe. Bár belemászhatnék és összekuporodhatnék egy tálka és egy tányér között. Mostohaanyám Jennifer rám zárhatná az ajtót, MAXIMUMra állíthatná a tárcsát, és megnyomhatná, hogy BE.
A goz megfagy, mikor megérinti az arcomat.
 – Jól vagyok – hazudom.
Elveszi az asztalról a mazsolás zablisztkeksz dobozát.
– Borzasztó érzés lehet. – Letépi a kéregpapír pántot. – A borzasztónál is rosszabb. Ideadnál egy tiszta tartót?
Kiveszek a konyhaszekrénybol egy átlátszó muanyag dobozt fedelestol, és odanyújtom a pult felett.
– Apu hol van?
– Véglegesíto értekezleten.
– Ki szólt neked Cassie-rol?
Lemorzsolja a süti szélét, mielott a dobozba tenné, hogy olyan legyen, mintha nem vásárolta, hanem maga sütötte volna. – Anyád telefonálta meg, tegnap, késo este. Azt akarja, hogy ne várd ki a következo idopontodat, hanem azonnal menjél be dr. Parkerhez.
– Te mit gondolsz? – kérdezem.
– Jó ötlet – mondja. – Majd utánanézek, hogy be tud-e iktatni ma délután.
– Ne fáradj. – Kihúzom a mosogatógép felso kosarát.   A poharak belerezegnek az apró sikolyokba, amikor hozzájuk nyúlok. Ha kivenném oket, széttörnének. – Nincs értelme.
Megáll morzsolás közben.
– Cassie a legjobb barátnod volt.
– Már nem. Majd a jövo héten megyek dr. Parkerhez, úgy, ahogy kell.
– Hát ezt neked kell eldöntened. Megígéred nekem, hogy felhívod anyukádat, és beszélsz vele errol?
– Megígérem.
Jennifer a mikró órájára néz, és elkiáltja magát:
– Emma! Négy perc!
Mostohatestvérem Emma nem válaszol. A nappaliban van, megdelejezi a televízió és egy tálka kék kukoricapehely.
Jennifer egy kekszet majszol.
– Nagyon nem szívesen mondok rosszat a halottakról, de örülök, hogy már nem lógtál együtt vele.
Visszatolom a felso kosarat, kihúzom az alsót.
– Miért?
– Cassie egy roncs volt. Magával ránthatott volna.
A hússzeletelo késért nyúlok, amely a kanalak fészkében rejtozik. A fekete nyél meleg. Ahogy kihúzom, a penge belehasít a levegobe, szétszeleteli a konyhát. Ott van Jennifer, aki boltban vásárolt kekszet rakosgat egy dobozba, amit a lánya magával visz az iskolába. Ott van apu üres széke, azt mímelve, hogy apunak nincs beleszólása ezekbe a korai értekezletekbe. Ott van az anyám árnyéka, aki jobban szereti a telefont, mert a szemtol szemben túl sok idot igényel, és általában ordítás a vége.
Itt áll egy lány, kést markolva. Zsír a tuzhelyen, vér      a levegoben, és a sarkokban rakásra gyulnek a dühös szavak. Arra vagyunk idomítva, hogy ne lássuk, hogy semmit se lássunk belole.

…testét egy motelszobában találták meg, egyedül…

Valaki csak letépte a szemhéjamat.

– Hála Istennek, hogy te erosebb vagy, mint o! – Jennifer kiüríti a kávés bögréjét, és letörli a szája sarkából a morzsákat.
A késpenge sóhajtva siklik bele a húsvágó deszkába.
– Ja. – Egy tányérért nyúlok, amelyrol lesikálták a vért és a porcogót. Tíz kilót nyom.
Jennifer rápattintja a fedelet a kekszes dobozra.
– Lesz egy kései elszámolásom. El tudnád vinni Emmát focira? Ötkor kezdodik az edzés.
– Melyik pályán?
– Richland Park, túl a plázán. Nesze. – A kezembe nyomja a súlyos bögrét, peremén szájrúzsának véres félholdjával. A pultra teszem, és reszketo karokkal kiszedem a tányérokat, egyszerre mindig csak egyet.
Emma bejön a konyhába, és a mosogató mellé rakja     a tálkáját, amely félig van égszínkék tejjel.
– Nem felejtetted el a sütit? – kérdezi az anyjától.
Jennifer megrázza a plasztik dobozt.
– Késésben vagyunk, édes. Hozd a cuccod.
Emma a hátizsákjához trappol. Tornacipojének fuzoje laffog. Még aludnia kellene, de apám felesége hetente négyszer korábban viszi be az iskolába, hegeduórák és francia társalgás miatt. Egy harmadikos már nem túl fiatal a szellemi gyarapodáshoz, mondják.
Jennifer feláll. Szoknyájának szövete annyira feszül     a combján, hogy a zsebek tátongnak. Megpróbálja elsimítani a ráncokat.
– Aztán Emma nehogy sült krumplit vásároltasson veled edzés elott! Ha éhes, kaphat egy gyümölcskelyhet.
– Maradjak ott, és hozzam haza?
A fejét rázza.
– Granték hazahozzák. – Leveszi a kabátját a szék támlájáról, beledugja a karjait az ujjakba, és gombolkozni kezd. – Miért nem eszel egy muffint? Tegnap vásároltam narancsot. Ehetnél esetleg pirítóst vagy mélyhutött gofrit.
Mert nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyeneket akarjak mert nincs szükségem egy muffinra (410), nem akarok egy narancsot (75), vagy pirítóst (87), a gofritól (180) pedig öklendezem.
Az üres tálkára mutatok a pulton, az összevissza ácsorgó gyógyszeres üvegek és az áfonyáspattogós doboz mellett. – Majd eszem pelyhet.
Jennifer szeme a faliszekrényre villan, amelyre fölragasztotta a táplálási tervemet. A zárójelentéssel együtt kaptam, amikor hat hónapja beköltöztem. Három hónappal késobb, a tizennyolcadik születésnapomon leszedtem.
– Az túl kevés egy egész adaghoz – mondja óvatosan Jennifer.
Meg tudnék enni egy egész dobozzal valószínuleg még a tálkát sem töltöm tele. – Rossz a gyomrom.
Jennifer ismét kinyitja a száját. Tétovázik. Belepöffenti a mozdulatlan konyhába a kávéfoltos, reggeli savanyú párát, összespriccel vele. Ne mondd ki! Kinemondd!
– Bízz, Lia.
Kimondta.
– Ez itt a lényeg. Foleg most. Nem akarjuk…
Ha nem lennék ilyen fáradt, lenyomnám a bizodalmat és a lényeget a hulladékorlobe, és járatnám a hulladékorlot egész álló nap.
Kiveszek egy nagyobb tálat a mosogatógépbol, és         a pultra teszem.
– Tökéletesen. Jól. Vagyok. Oké?
Jennifer kétszer pislog, és befejezi a kabátja gombolgatását.
– Oké, értem. Emma, kösd meg a cipofuzodet, és ülj be a kocsiba!
Emma ásít.
– Várj. – Lehajolok, és megkötöm Emma cipofuzojét. Kétszer. – Tudod, hogy nem csinálhatom ezt örökké Túl öreg vagy te már ehhez.
Emma vigyorog, és megcsókolja a homlokomat.
– De igenis, hogy meg tudod csinálni, buta!
Ahogy felegyenesedek, Jennifer két kényszeredett lépést tesz felém. Várok. Jennifer tojáshéj-alapozóval beporzott, sápadt, kerek moly, aki aktatáskával, retiküllel és a bérelt SUV távindítójával fegyverkezik föl nappalra. Idegesen verdes.
Várok.
Most kellene összeölelkeznünk vagy puszit adnunk egymásnak, vagy úgy tennünk.
Megköti az övét.
– Nézd… Ma csak mozogj egész nap. Oké? Próbálj keveset gondolkozni.
– Jó.
– Búcsúzz el a novéredtol, Emma! – ösztökéli a húgomat Jennifer.
– Szia, Lia. – Emma int és áfonyakéken mosolyog rám. – Tényleg jó a pehely. Ha akarod, megeheted az egész dobozzal.

A Kiadó engedélyével.