Főkép

„Írtam egy könyvet, és azóta csak még jobban imádok énekelni” – ezekkel a szavakkal köszönti a közönséget Palya Bea a Művészetek Palotájában megrendezett Ribizliálom könyv- és lemezbemutató koncerten. Ezek a szavak aztán az egész koncert hangulatát meghatározzák: szöveg és zene, írt és dalolt vallomás keveredik a színpadon. Ugyan elsősorban koncerten vagyunk, a számok közé iktatott felolvasások a Ribizliálom című könyvből nem hogy megtörnék, de kiegészítik a dalok sorát, ráadásul csak beljebb húznak abba az intimitásba, amit Bea egész lényével, dalaival, a zenészekhez fűződő meghitt kapcsolatával képes megteremteni még ebben a grandiózus koncertteremben is.
 
Természetes, nyitott, őszinte – semmi póz, semmi megtervezett „imidzs”, semmi előre kitalált forgatókönyv (na jó, nyilván van, de ha valamiért borul, hát boruljon, és ha egy rakoncátlan gyerek bekiabál, az énekesnő válaszol). Számos sztárt láttam már a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadán, de egy sem volt köztük, aki ugyanazzal a fesztelenséggel, felszabadult örömmel vette volna birtokba a helyet, mint mondjuk a Kossuth Klubot egy könyvbemutatón – nincs is „jólfésült koncert” érzése a közönségnek, nehéz egy helyben maradni és a hely szelleméhez illően, kihúzott derékkal végigülni, alig tudjuk megállni, hogy ne pattanjunk fel, és táncoljunk-énekeljünk Beával.
 
Aki táncol, pörög, és énekel – úgy, ahogy megszoktuk, irgalmatlanul profin. Amibe belefér, hogy ha improvizáció közben megbillen a hang, azt úgy igazítja, hogy a végén azt kérdezzük: lehetne másképp? A Ribizliálom című lemez régi-új dalai csendülnek fel, köztük olyan slágerek, mint a „Sofia express”, a „Hoppá”, a „Szép szemű szeretőm”, az „Aki egyszer útnak indult”, és persze a címadó „Ribizliálom” – ami kétségkívül az est legbensőségesebb néhány percével szolgál, mintha Bea a közönség és a tér dacára is valóban a gyerekkori ribizlibokor rejtekébe vonulna, ahányszor felcsendül e dal.
 
Az ismert számokat színesítik Bea improvizációi, performanszba hajló színpadi játékai – amit az ütőhangszereken játszó Dés Andrással műveltek, az a nemrégiben szintén a MUPA-ban látott cseh impro-sztár, Iva Bittová színpadi őrültségeit juttatta eszembe. A maguk módján zseniális kis epizódok voltak, még ha nekem olykor sok is ez a fajta színpadi játék. Szerencsére azért – főleg a koncert második felében – Bea szabadjára engedte a hangját, és újra a könnyebben befogadható dalok felé vettük az irányt.
 
   

Melyek közt elhangzott két igazi szenzáció. Egy új, még születőben lévő dal, az először Amalia Rodriguez által énekelt, azóta számtalanszor feldolgozott „Cançao do Mar” Palya Bea-féle verziója, amiben a legemlékezetesebb nem is az ének volt, hanem az a csoda, amit a zenészek kihoztak ebből a nagyívű, fülbemászó dallamból – hátborzongató élmény volt, Barcza Horváth József (nagybőgő), Dés András, Lamm Dávid (gitár), Szokolay Dongó Balázs (fúvós hangszerek) és Bolya Mátyás (koboz) olyat játszott, ami a világ bármely pontján, bármilyen koncertteremben megállná a helyét. Hasonlóan kiemelkedő pillanat volt a „La Llorona” felcsendülése – ezt a tradicionális mexikói dalt én a csodás mexikói énekesnő, Lila Downs interpretációjában ismertem és szerettem meg, és bevallom, féltem, mit hoz ki belőle a Mexikóhoz ezer szállal kötődő, de mégiscsak európai Palya Bea: most már, CD-n és élőben is hallva az előadását, azt mondhatom, méltó a dalhoz és az elődökhöz.

A nagyon személyes könyvet (is) bemutató, bensőségesre és vallomásosra hangolt koncert megkoronázásaként – egyfajta zárszóként könyvhöz, CD-hez, nagykoncerthez – Bea a szó konkrét és átvitt értelmében is lerúgta a tűsarkú cipőt, levetkőzte a „dívát”, és adott egy kis ízelítőt abból, milyen lenne, ha rocker lenne. Ám hiába a szám címe – „Stop” – és határozottan megálljt parancsoló szövege, azért csak visszajött még egy-két ráadásszámra: leült a színpadra egy szál magában, rázendített egy dalra, betöltve hangjával, lényével a teret. Lassíthat bár, tarthat szünetet, írhat könyvet, elbújhat a ribizlibokrok alá, akkor is a színpad az ő igazi otthona.