Főkép
 
Amikor egy nyári sajtótájékoztatón elhangzott, hogy év végére várható az előző kötet (Magyarország az első világháborúban) folytatása, már tudtam, hogy ezt mindenképpen el kell olvasnom. Nem csak azért, mert a főszerkesztő személye garanciát jelent a minőségre, ami alatt itt nem csak az írások színvonalára, hanem közérthetőségére is gondolok, hanem azért, mert az utóbbi húsz évben nem olvastam átfogó/összegző munkát erről az időszakról. Márpedig ez ugyanúgy meghatározó jelenünkre, mint az előző világégés, és az azt lezáró béke volt.
 
Felépítését tekintve hasonló logika szerint áll össze a kötet, a szerzők áttekintik az előzményeket, a külpolitikai helyzetet, majd ismertetik az egyes frontok eseményeit, a magyar haderő felépítését, a hátország eseményeit (különböző kormányok, kiugrás), a hadifoglyok helyzetét, a háborút lezáró békéket, valamint azt, hogy mindez miként maradt meg közös emlékezetünkben, illetve az is szóba kerül, miként foglalkoztak a témával a ’45 utáni történészek. Jó leírni, hogy szokás szerint remek képanyagot sikerült a szöveg mellé társítani, ritkán vagy egyáltalán nem látott fotók teszik még olvasóközelibbé a leírtakat. A térképek pedig a különféle hadmozdulatok értelmezésében segítenek.
 
Miként arra számítottam is, a jól ismert tények mellett számtalan apróbb-nagyobb kiegészítéssel találkoztam, amelyek helyenként bizony módosították az addigi elképzeléseimet. Azt például nem tudtam, hogy a magyar katonai emberveszteség akkora volt, mint az Amerikai Egyesült Államoké, ami a lakosság létszámát tekintve még súlyosabb adat. S ha hozzátesszük mindehhez a polgári veszteségeket, akkor úgy nagyjából tudatosul, milyen katasztrofális mérleggel zárult hazánkra nézve a háború. Szintén a kevésbé közismert tények közé tartozik az 1941-ben bevetett Kárpát-csoport tevékenysége, miként az ennek helyére kiküldött Magyar Megszálló Csoport Parancsnokságról is csak kevesen tudják (szerintem), hogy mikor és mit is csinált.
 
Az mindenesetre a harcok korai szakaszában kiderült, hogy a magyar haderő csak a szomszéd államokéval volt egyenértékű, a nagyhatalmakhoz képes nagyságrendekben mérhető volt a különbség. Jellemző, hogy amikor 1942-ben az Umany közelében katlanba zárt szovjet erők megadják magukat, annyi hadianyag maradt utánuk a csatatéren, ami felülmúlta teljes magyar királyi honvédség felszerelését.
 
Azon persze senki nem csodálkozik, hogy a ’45 utáni történetírás nem volt képes pártatlanul feltárni a történéseket és azok hátterét, de az mindenesetre szomorú, hogy ezeknek az éveknek még mindig vannak fehér foltjai (gondolok itt például a szovjet hadifogságra, a frontot megjárt közkatonák élményeire, a visszacsatolt területek közigazgatására, stb.). Igaz, az Osiris Kiadónál 2005-ben, Ungváry Krisztián szerkesztette A második világháború című, a Nemzet és emlékezetet sorozatban megjelent kötethez még nem volt szerencsém, de figyelembe véve az elmaradás nagyságát, úgy sejtem még mindig van mit pótolni.