Főkép A Star Wars filmek mindig is híresek voltak a különleges effektusokról, a filmtechnikai újításokról. Így történt ez A klónok támadása esetében is, amikor a számítógépes grafikával foglalkozó szakemberek alig várták már, hogy láthassák George Lucas csapatának, az ILM-nek különleges innovációt. Rob Coleman, Pablo Helman, John Knoll és Ben Snow az Oscar-díj esetében ennek ellenére csak a jelölésig jutott, teljesítményük pedig mindössze egy Saturn-díjra volt elég.
 
Mai szemmel nézve a trükköket ez nem is olyan nagy csoda, de a kizárólag komputerrel megoldott jelenetek és alakok már akkoriban is inkább emlékeztettek a számítógépes játékok meglehetősen sután animált effektusaira és figuráira, ahol pedig hús-vér színészek és számítógéppel generált illúziók interakciójára kerül sor, lényegében azonnal szembetűnnek az apró hibák. Amikor például Anakin egy körtedarabot kínál telekinézissel Padménak, Natalie Portman harapásából hiányzik az a pillanatnyi megtorpanás, ahogy a fogak hirtelen a gyümölcs húsának és héjának ellenállásába ütköznek.
 
Akkor mégis miért érdemes megnézni a filmet, főleg úgy, ha az ember nem elvakult Star Wars rajongó? Elsősorban azért, mert a jedik és sithek harcát megéneklő eposz kulcsfontosságú eseményeit láthatjuk benne. Azokat a történéseket, amelyek magyarázatot adnak a későbbiekben kibontakozó tragédiákra és diadalokra, Darth Vader, Obi-Wan Kenobi, Yoda mester és általában az 1977 óta folytonosan bővülő, növekedő Star Wars univerzum számtalan főbb és kevésbé központi szereplőjének indítékaira.
 
George Lucas nem éppen az elmés párbeszédek mestere, magának a cselekménynek a kidolgozása viszont ezúttal az Egy új remény (vagyis az eredeti Csillagok háborúja)kivételével minden más résznél jobban sikerült. A három fő szálon futtatott bonyodalom, a szinte fúgaszerű szerkezet valójában szokásos lucasi módszer, ám itt mintha több lenne egyszerű dramaturgiai trükknél, és kifejezetten jól szolgálja a feszültség fenntartását és fokozását, és formailag is megtámogatni látszik a tartalmi elemeket – ráadásul nem csupán erre az epizódra, hanem az egész történetfolyamra vonatkozóan.
 
Anakin annak idején sokat bírált szerelmi vallomása és Padmé reakciója az egyik kulcs Darth Vader későbbi kegyetlenségéhez és őrlődéséhez. A szerelmes, érzelmeit kordába szorítani képtelen jedi – és Padmé először épp ezzel az indokkal utasítja vissza Anakin közeledését – hazugságban kénytelen élni, a titkolózás pedig elkerülhetetlenül a sötét oldal felé hajtja-taszítja őt. A végső lökést mégis az édesanyja halála miatti iszonyatos frusztráció adja; Anakinban ekkor fogan meg a (Palpatine által persze már korábban sugallt) gondolat, hogy mindenható, élet és halál felett rendelkező jedivé akarjon válni – pontosan olyanná, mint amilyenek (mint azt a könyvekből és a képregényekből tudhatjuk) egykor a sith nagyurak voltak.
 
Emellett visszatér a történetbe az igazi, könnyed humor is. R2D2 és 3CPO kettőse az ironikus humor klasszikus forrása, hiszen a már méretében is jelentéktelennek tűnő, ámde magát szinte bármilyen helyzetben feltalálni képes szerelődroid, és a folyton dicsekvő, mégis esetlen, ugyanakkor minden hibája ellenére szerethető protokolldroid közös pillanatai sokszor egyenesen hahotára fakasztanak. Aki tud annyira angolul, hogy eredetiben élvezze a filmet (márpedig, mint azt már említettem, Lucas dialógusai nem túlzottan bonyolultak, és főképp nyelvileg nem azok), rengeteget kacaghat a kétértelműségen alapuló nyelvi játékokon.
 
Ezen kívül a tető- és fő fordulópontot egyaránt magába foglaló kivégzési jelenetben és az azt követő összecsapásban Padmé szimbolikusan Leia hercegnővel azonosul, még szorosabbra húzva ezzel az első és a második trilógia közötti szálakat. A hat részben ráadásul sehol másutt nem látni annyi jedit egy helyen, mint amikor a Dooku ellen felsorakozó fénykardos lovagok serege egyszerre fedi fel magát, és Yoda mestert is kizárólag az ezt követő jelenetsorban láthatjuk fénykarddal küzdeni. A fantasztikus lények és hadi szerkezetek így csupán a habot jelentik az amúgy is finom és ízletes tortán.
 
Ahol pedig más filmek esetleg leülnének kicsit, John Williams zenéje, vagy egész egyszerűen a remekül fényképezett, egzotikus vagy épp szemgyönyörködtető tájak lendítik tovább a történetet. Ötletben sehol sincs hiány, Lucas maximalizmusa pedig garantálja a lehető legjobb megvalósítást, és ennek, valamint a történet-csomópontok összesűrűsödése miatti speciális helyzetnek köszönhetően érzésem szerint az előjáték-trilógia kiemelkedően legjobb darabját sikerült összehoznia a Star Wars alkotói csapatának.