Főkép Ez már a harmadik, magyarul megjelenő műve a szerzőnek, de mindenféle okok miatt csak az első, ami a kezem közé került. Elolvastam, és kicsit gondban vagyok, mert nem tudom kinek is javasoljam a könyv beszerzését – igen, ezúttal pro és kontra érvek egyaránt kavarognak a fejemben. A helyzet egyáltalán nem egyszerű, hiszen thrilleről vagy krimiről lévén szó a cselekményről nem mondhatok semmit, ennek hiányában pedig nem tudom mivel alátámasztani a kétségeimet. Azért megpróbálom.
 
A lelkek erdeje azoknak lesz igazi csemege és műélvezet, akik élvezik a thrillert, azon belül azt a szekciót, amelyben női főszereplő keresgéli az igazságot, de azzal csak a befejezéskor szembesül, meglepetések, életveszély és más effélék után. A lelkek erdejét azok is imádni fogják, akik szeretik a frankofón krimiket, a jellegzetes életszemléletet és a határozott nőket. Azokra sem vár csalódás, akik kedvelik a megszállott bűnüldözőket, akik magánéletük elé helyezik munkájukat, és olyan ötleteik vannak az aktuális esetekkel kapcsolatban, amelyek kiborítják a munkatársaikat, főnökeiket, s nem utolsó sorban feszegetik a törvényesség határait. Mivel azonban az igazság kiderítése mindennél fontosabb számukra, ez csak közepesen érdekli őket. És ezzel még nincs vége a pozitívumoknak, hiszen az 1961-ben született író-újságíró-forgatókönyvíró remek alapötlettel indít, amit menet közben annyira megteker, hogy a végére valóban azt sem tudja az egyszeri olvasó, ki kivel és miért van. Ráadásul az sem vethető a szemére, hogy elhallgatna bármi infót, vagy váratlan megoldással operálna. Minden logikus (utólag) és teljesen hihető.
 
Ami miatt elsősorban mégsem tudom nyugodt szívvel minden krimikedvelőnek ajánlani a könyvet, az egyértelműen a terjedelme. Nem tudom Stephen King volt-e a példakép, vagy ki javasolta a szerzőnek, hogy ilyen irdatlan hosszúságú regényt írjon, de ez szerintem már sok. Furamód mégsem tartom túlírtnak, inkább túlságosan pepecselősnek, mintha Jean-Christophe Grangé sajnálna kidolgozatlanul maga mögött tudni bármely ötletfoszlányt. Ennek köszönhetően az olvasó nem a lelkek, hanem az ötletek erdejében veszik el menthetetlenül. Lehet, hogy a kevesebb több lett volna. Másodsorban a főszereplő, Jeanne Korowa szerintem idegesíteni fogja a hozzám hasonlóan hétköznapi felfogással rendelkező férfi olvasókat, akik nehezen tudják elképzelni, hogy egy vizsgálóbíró ennyire végletes legyen, mind a magánéletében, mind a munkájában.
 
Muszáj lesz több Grangé könyvet elolvasnom, hogy eldönthessem, szeretem vagy sem ezt a stílust, és persze kiderüljön, vajon máskor is képes efféle nyakatekert, ám összhatásában tetszetős történetre.