FőképFülszöveg
Könnyű feladatnak tűnt... Elvégre nehéz lehet azt elintézni, hogy a szolgálólányt ne vegye nőül a herceg?
Azonban az ezúttal a messzi Genuvába utazó három boszorkány – Wiharvész Anyó, Ogg Nagyi és Póré Magrat – esetében a dolgok sosem egyszerűek…
A szolgálólányok sorsa az, hogy feleségül kell menniük a herceghez. Erről szól az életük. A boldog véget nem lehet feltartóztatni.
Legalábbis nem lehetett – mostanáig...

Részlet a regényből
Ahogy több ezer cigányvajda, úgy több ezer törpekirály is létezik. Ez a kifejezés a törpék számára valami olyasmit jelent, hogy „főmérnök”. Törpekirálynők nincsenek. A törpék nagyon nem szívesen árulják el a nemüket, amit a legtöbben nem is tartanak fontosnak az olyan dolgokhoz képest, mint a fémmívesség és a hidraulika.
Ez a király egy csoport kiabáló bányász között állt . Olyan arckifejezéssel nézett fel a boszorkányokra, ahogy egy fuldokló nézne egy pohár vízre.
– Maguk tényleg jók? – kérdezte.
Ogg Nagyi és Wiharvész Anyó egymásra pillantottak.
– Azt hiszem, hozzád beszél, Magrat – mondta Anyó.
– Merthogy volt egy nagy omlásunk a kilences aknában – magyarázta a király. – Igen rosszul néz ki. Egy nagyon ígéretes aranytartalmú kvarcér záródott el helyrehozhatatlanul.
Az egyik mellette álló törpe motyogott valamit.
– Ja, igen. És néhány munkás is – tette hozzá a király mintegy mellékesen. – És akkor megjelennek maguk. Szóval, én úgy látom, ez valószínűleg a sors keze.
Wiharvész Anyó lerázta a kalapjáról a havat és körbenézett.
Minden szándéka ellenére mély benyomást tett rá a hely. Manapság már nem látni rendes törpecsarnokokat. A legtöbb törpe az alföldi városokban keres komoly pénzeket, mert ott sokkal könnyebb törpének lenni – például nem kell az idő nagy részét a föld alatt tölteni úgy, hogy közben a törpe a hüvelykujját csapkodja egy kalapáccsal, miközben a nemzetközi fémpiac ingadozásai miatt aggódik. A hagyományok tiszteletének hiánya, ez a gond manapság. Vagy vegyük a trollokat: immár több troll él Ankh-Morporkban, mint az egész hegyvidéken. Wiharvész Anyónak semmi baja nem volt a trollokkal, de ösztönösen úgy érezte, hogy ha több troll hagyna fel az öltönyviseléssel és a felegyenesedve járással, és térne vissza a híd alá, hogy onnan ijesztgesse az embereket – mint az a természet akarata –, akkor a világ jobb hellyé válna.
– Jobb lenne, ha megmutatnák, hol van a gond! – mondta.
– Nagyon sok szikla leomlott, ugye?
– Tessék? – kérdezte a király.
Gyakran említésre kerül, hogy az eszkimóknak ötven szavuk van a hóra .
Ez nem igaz.
Azt is szokták emlegetni, hogy a törpéknek kétszáz szavuk van a kőre.
Nincs nekik. Ugyanúgy nincs szavuk a kőre, ahogyan a halaknak nincs szavuk a vízre. Van szavuk a vulkáni kőzetekre, az üledékes kőzetekre, a metamorf kőzetekre, a láb alatti kövekre, a felülről a sisakra hulló kövekre és az olyan kövekre, amik érdekesnek tűnnek, és amikről megesküdtek volna, hogy tegnap oda tették őket. De olyan szavuk nincsen, ami azt jelentené, hogy „kő”. Ha az ember egy követ mutat egy törpének, akkor az mondjuk egy alacsonyabb rendű barit-szulfi t kristályt lát.
Vagy ebben az esetben például nagyjából kétszáz tonna harmadosztályú agyagpalát. Amikor a boszorkányok odaértek a katasztrófa helyszínéhez, több tucat törpe dolgozott ott lázasan azon, hogy kitámasszák a megrepedt mennyezetet és elszállítsák a törmeléket. Néhányuknak könnyes volt a szeme.
– Ez rettenetes… rettenetes! – dünnyögte az egyik. – Rettenetes dolog.
Magrat odanyújtott neki egy zsebkendőt. A törpe hangosan kifújta az orrát.
– Lehet, hogy súlyos omlás történt a vájathatáron, és akkor az egész eret elveszítettük – mondta a fejét rázva. Egy másik töpre megveregette a hátát.
– Nézd a jó oldalát! – vigasztalta. – Még mindig fúrhatunk egy vízszintes járatot a tizenötös párkányról. Ismét meg fogjuk találni, ne aggódj!
– Elnézést – szólt közbe Magrat –, de törpék is vannak ott a törmelék mögött, igaz?
– Ó, igen – felelte a király. A hangsúlya arra utalt, hogy ez bár sajnálatos, de csupán járulékos kára a katasztrófának, mert az új törpék legyártása pusztán idő kérdése, míg értékelhető aranytartalmú ércekből csak igen korlátozott menynyiség áll rendelkezésre.
Wiharvész Anyó kritikusan méregette a sziklaomlást.
– Mindenkit ki kell innen küldenünk – állapította meg. – Ezt magunk között kell elintéznünk.
– Tudom, hogy megy ez – felelte a király. – Gondolom, szakmai titkokról van szó?
– Valami olyasmiről – helyeselt Anyó.
A király kihessegette a többi törpét az alagútból, magukra hagyva a boszorkányokat az olajlámpások fényében. Néhány szikladarab lezuhant a mennyezetből.
– Hmm – mondta Anyó.
– Ezt most megcsináltad – jegyezte meg Ogg Nagyi.
– Minden lehetséges, ha az ember igazán akarja – felelte Anyó homályosan.
– Akkor jobban teszed, ha ezt most igazán akarod, Eszmé! Ha a Teremtőnknek az lett volna a szándéka, hogy boszorkánymágiával is képesek legyünk sziklákat emelgetni, akkor nem teremtett volna lapátot. A boszorkányság arról szól, hogy az ember tudja, mikor kell lapátot használni. És Magrat, tedd le azt a talicskát! Te semmit nem tudsz a gépekről.
– Jól van – felelte a fi atal boszorkány. – Miért nem próbáljuk meg a varázspálcával?
Wiharvész Anyó felhorkantott.
– Hahh! Itt? Ki hallott már bányában tevékenykedő tündérkeresztanyáról?
– Ha én szorulnék be egy halom kő mögé egy hegy gyomrában, én szeretnék ilyet hallani – felelte Magrat tüzesen.
Ogg Nagyi bólintott.
– Van neki igazsága, Eszmé. Nincs olyan szabály, hogy hol lehet tündérkeresztanyáskodni.
– Nem bízom abban a pálcában – ellenkezett Anyó. – Túlságosan varázslósnak tűnik nekem.
– Jaj, ne már! – felelte Magrat. – Tündérkeresztanyák nemzedékei használták már.
Anyó az égnek emelte a kezeit.
– Hát jó, rendben! – csattant fel. – Rajta! Csináljatok bolondot magatokból!
Magrat kivette a pálcát a zsákjából. Rettegett ettől a pillanattól.
A pálca valamiféle csontból készülhetett; remélte, hogy nem elefántcsontból. Egykor minták is voltak rajta, de a párnás tündérkeresztanya-kezecskék szinte teljesen simára koptatták. Különböző arany- és ezüstgyűrűk voltak a pálcába ágyazva. És sehol egy használati utasítás. Még csak egy rúna vagy egy pecsét sem jelezte rajta, mit is kellene vele csinálni.
– Szerintem lengetni kell – találgatta Ogg Nagyi. – Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy valami ilyesmiről van szó.
Wiharvész Anyó összefonta a karját.
– Az nem rendes boszorkányság – jelentette ki.
Magrat kísérletképpen meglengette a pálcát. Semmi nem történt.
– Lehet, hogy mondani is kell valamit? – találgatott Anyó.
Magrat láthatóan megrettent.
– Mit mondanak a tündérkeresztanyák? – siránkozott.
– Ööö – felelte Nagyi –, nem tudom.
– Hahh! – tette hozzá Anyó.
Ogg Nagyi felsóhajtott.
– Desiderata nem mondott semmit?
– Semmit!
Nagyi megvonta a vállát.
– Akkor tedd, ami tőled telik! – felelte.
Magrat a kőhalomra nézett. Lehunyta a szemét. Vett egy mély levegőt. Megpróbálta a kozmikus harmónia békés képét maga elé idézni. Könnyű a szerzeteseknek a kozmikus harmóniáról halandzsázni, gondolta, amikor ők szépen elvannak a havas hegyeiken, ahol csak a jetik miatt kell aggódniuk. Nekik soha nem kell úgy megtalálniuk a belső békéjüket, hogy közben Wiharvész Anyó mered rájuk.
Határozatlanul meglengette a pálcát, és megpróbálta kiűzni a fejéből az úritököket.
Érezte, hogy megmozdul a levegő. Hallotta, ahogy Nagyi levegő után kap.
Megkérdezte:
– Történt valami?
Kis idő múlva Ogg Nagyi azt válaszolta:
– Aha. Valami igen. Csak azt remélem, hogy éhesek.
Wiharvész Anyó pedig azt mondta:
– Ezt hívják tündérkeresztanyáskodásnak, mi?
Magrat kinyitotta a szemét.
Még mindig ott volt a halom, de már nem kövekből állt.
– Hát ez bizony, hogy is mondjam, tök jó – jegyezte meg Nagyi.
Magrat nagyobbra nyitotta a szemét.
– Még mindig tökök?
– Tök sok van. Tökre – ismételte meg Nagyi arra az esetre, ha valakinek nem esett volna le.
A kupac teteje megmozdult. Néhány kisebb tök majdnem egészen Magrat lábáig elgurult, és egy apró törpearc jelent meg a résben.
Lebámult a boszorkányokra.
Ogg Nagyi végül így szólt:
– Minden rendben?
A törpe bólintott. A fi gyelme folyton visszafordult a tökhalomra, ami a padlótól a mennyezetig megtöltötte az alagutat.
– Ööö, igen – felelte. – Apa itt van?
– Apa?
– A király.
– Ja! – Ogg Nagyi tölcsért formált a kezéből a szája előtt, és arccal az alagút felé fordult. – Hé, király!
Megjelentek a törpék. Ők is a tököket bámulták. A király előrelépett, és a fi a arcába nézett.
– Minden rendben?
– Rendben, apa. Semmi komoly omlás, vagy ilyesmi.
A király elernyedt megkönnyebbülésében. Majd mintegy utógondolatként hozzátette:
– Mindenki jól van?
– Jól.
– Eléggé aggódtam egy ideig. Azt hittem, esetleg egy tömörödvénybe
szaladtunk, vagy ilyesmi.
– Csak egy adag lazább pala, apa.
– Akkor jó. – A király ismét felpillantott a kupacra. Megvakargatta a szakállát. – Nem tudom nem észrevenni, hogy mintha némi tököt értetek volna.
– Én azt hittem, valami furcsább fajta homokkő, apa.
A király visszasétált a boszorkányokhoz.
– Bármit bármivé tudnak változtatni? – kérdezte reménykedve.
Ogg Nagyi oldalvást Magratra pillantott, aki még mindig némileg sokkosan meredt a pálcára.
– Szerintem pillanatnyilag csak tököket gyártunk – felelte óvatosan.
A király egy kicsit csalódottnak tűnt.
– Hát akkor – mondta –, ha bármit is tehetek magukért, hölgyeim… egy csésze teát, vagy valami…
Wiharvész Anyó előrelépett.
– Én is éppen valami ilyesmire gondoltam – válaszolta.
A király rámosolygott.
– Csak valami drágábbra – tette hozzá a boszorkány.
A király abbahagyta a mosolygást.
Ogg Nagyi Magrat mellé osont, aki a pálcát rázta és figyelte mereven.
– Nagyon ravasz voltál – suttogta. – Miért gondoltál tökökre?
– Nem gondoltam!
– Nem tudod, hogyan kell használni?
– Nem! Azt hittem, hogy az ember, tudod, csak azt kívánja, hogy történjen valami!
– Ez az egész valószínűleg nem csak a kívánásról szól – felelte Ogg Nagyi olyan együtt érzően, ahogy csak tudta. – Általában nem csak arról szokott.

A Kiadó engedélyével.