Főkép A különleges szépségű borító alapján igényes mesekönyvre számítunk. Ami a történet alapötletét, és az illusztrációt illeti, Lorenz Pauli: Hű, de bátor! című gyermekkönyve teljességgel meg is felel a várakozásainknak.
 
A Hű, de bátor! négy jó barát közös játékáról számol be, amikor is az egér, a béka, a csiga, és a veréb versenyre kelnek egymással. A verseny célja, hogy kiderítsék, melyikük a legbátrabb. De vajon hogyan mérhető össze a négy kis állatka bátorságának bizonyítékául szolgáló különféle cselekedet? Hirdethető-e abszolút győztes, avagy lehetséges-e, hogy a maga módján, a saját mezőnyében mindegyik jó barát nyertesnek kiáltható ki?
 
Pauli meséje arra tanít, hogy mindnyájan mások vagyunk, ennek megfelelően, ami bátorság egyikünknek, az a másikunk számára legfeljebb megmosolyogtató mutatvány, de semmiképpen sem hőstett. Ez azonban, figyelmeztet minket Pauli, nem jelenti azt, hogy jogunkban áll lebecsülni mások teljesítményét, az egyes emberek, avagy jelen esetben állatok tettei csakis saját kategóriájukon - hogy a versenyek szaknyelvével éljek - súlycsoportjukon belül értékelhetők. Ily módon írónk a kölcsönös elfogadásra, egymás teljesítményének elismerésére hívja fel a kisebb, s nagyobb olvasói figyelmét.
 
Katrin Shärer illusztrációi tökéletesen kiegészítik e nemes mondanivalót, kedves, szerethető, kifejező figurái, visszafogott, matt színei a régi idők mesekönyveit idézik. Ritkaságszámba megy az ilyen festői szépségű könyv a mostanság divatos harsány színű, a rajzfilmekből adaptált könyvek világában.
 
E hasznos és tanulságos tartalom elbeszélési módjával kapcsolatban azonban támadtak ellenérzéseim, amelyeket a különleges megjelenítés sem enyhített. A Hű, de bátor! történetvezetése ugyanis túlontúl didaktikus, igazából nincsenek is igazi szereplők, szerethető karakterek teljes hiánya jellemzi a könyvet. Adott egy tanulság, amit a szerző igazi szájbarágós módszerrel közvetít felénk, kevés esélyt adva számunkra, hogy mi magunk vonjuk le a megfelelő következtetéseket kedves, szimpatikus hősökkel, és egy megható történettel való azonosulást követően.
 
A mindenféle gördülékenységet nélkülöző, döcögő nyelvezet is nehézkessé teszi a történet olvasását, (nehéz megállapítani, hogy ez az eredeti megfogalmazás, avagy a fordítás hibája, de jó pár mondat a levegőben lóg, már-már magyartalannak hangzik), a mese vége pedig kifejezetten kurtára-furcsára sikerült. A könyv elolvasását követően, nemcsak az engem hallgató három és fél éves kislányom, de jómagam is perceken keresztül próbáltam megérteni az utolsó pár mondatot, és amikor végre sikerült sem éreztem azt, hogy egy frenetikus, megismételhetetlen történettel lenne dolgom, mert a mesét lezáró csattanó túlontúl felnőttes, gyermeki füllel nehezen értelmezhető, értékelhető.

Ebben a formájában, a Hű, de bátor! mesét leginkább egy 8-9 éveseknek szóló tankönyv lapjain képzelem el, amolyan párbeszédindítóként olvastatnám el a gyerekekkel, hogy az olvasást követően beszélgethessünk a másságról, empátiáról, a kölcsönös elfogadás fontosságáról.