Főkép „Francia filmben még sosem csalódtam” – ez volt az első gondolatom, miután kijöttem a moziból a 154 perces, ámde maximum másfél órának tűnő új francia film, az Apró, kis hazugságok után. A történet, a cselekményvezetés és az egymásba bonyolódó szálak egyáltalán nem különlegesek, sőt, megkockáztatom, ha ugyanezt a filmet egy amerikai rendező forgatta volna le, talán hatásvadász is lett volna mindaz, ami a vásznon megjelent. Így azonban, a franciás bájjal, a nyelv szépségével és a színészek egyediségével megfűszerezve egy olyan alkotás született, ami még órákkal a film vége után is elgondolkodtat. Nem az élet nagy igazságainak kimondására törekszik, hanem arra, hogy a maga csendes és egyszerű eszközeivel megmutasson valamit a barátságok és általában véve az emberi kapcsolatok bonyolultságából.
 
A film kezdetén a baráti társaság egyik tagja, Ludo, motorbalesetet szenved és élet és halál közt lebegve fekszik a kórházban, amikor is barátai úgy döntenek, hogy nem tudnak segíteni rajta azzal, ha Párizsban maradnak, így mindenképpen el kell utazniuk szokásos vakációjukra. A bonyodalmak azonban már az utazás előtt megkezdődnek: Vincent szerelmet vall egyik legrégebbi barátjának, az egész társaságot vendégül látó Maxnak. Ettől a pillanattól kezdve azonban olyan feszültség támad a két barát között, ami az egész nyaralásra rányomja a bélyegét.
 
A film fő konfliktusa ez a titok, azonban lelepleződnek még régebbi sérelmek, titkok és feszültségek is, amelyeket a barátok bár évek óta őrizgetnek, mégis csak most, a tragédia árnyékában kerülnek felszínre. A Marion Cotillard által alakított Marie a film egyik központi és egyben legérdekesebb karaktere is: ő az egyetlen, akinek bár folyton van valakije, mégis mindig egyedül van: nem képes közel engedni magához az embereket és mikor kiderül róla, hogy gyermeket vár, úgy érzi, hogy teljesen egyedül kell szembenéznie a felelősséggel. Ő az a „kislány”, akit minden nagyobb társaság jól ismer: nem képes felnőni, nem képes felelősséget vállalni és képtelen megbirkózni az élet problémáival, ezért inkább halogat és kivár, de sokszor hiába…
 
A film egyik erőssége egyébként, hogy bár sztereotípiákkal dolgozik, és mindenki ráismerhet egy-egy figurára a saját életéből, mégsem lesz unalmas: minden tipikus karakterből megmutatja a jót és a rosszat is, ezzel közel engedve a nézőkhöz a szereplőket. Míg egy hatásvadász alkotás esetén nincs ilyen érzésünk, az Apró, kis hazugságoknál igen: minden szereplőt tudunk szeretni, tudunk velük azonosulni vagy pedig barátainkat tudjuk velük azonosítani és ettől válik emberközelivé és szerethetővé a film. Olyan, mintha a saját életünkből is bemutatna valamit egy kicsit máshol, egy kicsit másképp, de tulajdonképp ugyanolyan esetlenül és szerethetően, mint ahogy mi is éljük mindennapjainkat.
 
A film kezdetben kissé komikus hangulata azonban hirtelen drámai fordulatot vesz: minden szereplő rájön arra, hogy bár életük a felszínen talán szórakoztatónak és sikeresnek tűnhet, elfelejtenek egy nagyon fontos dolgot: az őszinteséget. Évek óta folyamatosan hazudnak egymásnak, színlelnek és megjátszanak ahelyett, hogy kimondanák azt, amit gondolnak. Ez a sok felhalmozott sérelem azonban csak konfliktusokhoz vezethet akkor, ha valaki úgy dönt, hogy mégis őszinte lesz. A Max és Vincent között húzódó feszültség mindenkit cselekvésre késztet: vannak, akiket bocsánatkérésre, vannak, akiket arra, hogy bevallják valódi érzéseiket és végre bátrak merjenek lenni és van valaki, aki őszintén meg meri mondani az igazságot a barátoknak: mindannyian egy képmutató, hazug világban élnek és bár mindenük meglehet, amit akarnak, egyetlen dolgot nem vehetnek maguknak: egy jobb lelket. A tragikus befejezés ellenére azonban a Ludo temetésén újra összegyűlő társaság magában hordozza az újrakezdés ígéretét…
 
A rendező, Guillaume Canet annyi mindent belesűrített ebbe a 154 percbe, hogy a néző úgy érzi, ott volt abban a két hétben a szereplőkkel és végigélt velük minden egyes pillanatot, valahogy azonban mégis kevésnek tűnik még ez a két és fél óra is. Talán azért, mert annyira emberközeli és életszerű eszközökkel dolgozik a film, hogy szinte már mi magunk is részesei lehetünk az eseményeknek és úgy érezhetjük, hogy két hét nem lehet elég egy élet konfliktusainak rendezésére…