Főkép Albinonit a legszűkebb szakmai körökön kívül furcsamód nem szokás a 18. századi barokk muzsika nagy újítói között említeni, pedig amellett, hogy az ő nevéhez fűződnek az első Észak-Európában ismert concertók, a folyamatos basszus használata terén még a nagy Johann Sebastian Bach által is mintaértékűnek tekinthetőt alkotott, ezen kívül pedig négytételes sinfoniákkal kísérletezett, Itáliában ő használta elsőként versenyművekben szólóhangszerként az oboát.
 
Mind az úttörő, 1715-ben publikált Opus 7, mind az 1722-ből származó, „elődjénél” sokkalta ismertebb és általában többre tartott Opus 9 négy-négy concertót tartalmaz vonósokra, szóló oboára, valamint két oboára – a versenymű-gyűjtemények felépítése azonban némi eltérést mutat. Míg az előbbiben a hegedűt helyenként szólisztikusan használó zenekari concertókat az oboa kettősversenyek, majd a szóló oboa concertók váltják periodikusan, az utóbbiban a címében is jelölt hegedűversenyekre előbb sorra egy oboa concerto majd egy kétoboás versenymű következik.
 
Az általános tendencia meglehetősen egyértelmű: a tömörebb, tehát sűrűbb szövésű, inkább kontrapunktikus, no meg időtartamában is visszanyesettebb concertókat alapvetően más, a szóló és a tutti határozottabb szembeállításával, összetettebb motivikus kidolgozással jellemzett versenyművek váltják fel. Azaz egyre távolodunk az ünnepélyes concerto grossók világától a kompozíciós megoldásokban és hangszeres technikában egyaránt mindinkább a virtuozitásra törekvő, modern versenyművek felfogása felé.
 
Különösen az Opus 7 concertói idézik Velence lagúnáinak csillogó-ragyogó szépségét. Ezeket hallgatva mintha a fenséges épületek között siklanánk gondolán, szívünknek kedves, kellemes társaságban. Az itt még a vonósok dominálta lassú tételek hol az alkony egyetlen örök pillanatba sűrűsödő vibrálását, hol a szerelem bódulatát sugallják, hogy a káprázatos, táncos harmadik tételek önfeledtségében oldódjon fel a lehengerlő szépség andalító feszültsége. Albinoni leginkább a szólamok könnyed, játékos felelgettetésével – zömében antifonális ellenponttal – gyönyörködtet, ám a szólamok egymásba hajlásából fakadó harmóniák váltakozásával is az esztétikum újabb, fenséges csúcsaira juttat e csodás muzsika.
 
A jóval híresebb Opus 9 szóló versenyműveinek saroktételeiben már határozottabban érvényesülnek a ritornellós szerkesztés – úgymond – előnyei, hiszen a tuttival megszólaltatott, majd rögtön oboán is megismételt és továbbfejlesztett téma a már ismert és a megváltoztatott közti ellentét elemi erejével hat, aminek köszönhetően az élmény jellegében a variációkéhoz válik hasonlatossá. Az elmaradhatatlan kitérők azonban mindig valamiféle zenei meglepetéssel szolgálnak, amivel ösztönösen fenntartják az állandó figyelmet. És akkor még nem is beszéltem az ezúttal már kivétel nélkül végig oboával megszólaló lassú tételek igéző líraiságáról. Összemérhetetlenül komolyabb zene ez az Opus 7 felszabadult, tündöklő darabjaihoz képest, ám fikarcnyit sem veszít azok szépségéből.
 
Paul Dombrecht hibátlan, ihletett játékával járul hozzá a feledhetetlen élményhez, kísérői pedig hasonló fesztelenséggel és átéltséggel muzsikálnak együtt vele. Az egész albumon érződik, mennyire élvezetes lehet előadni e varázslatos darabokat. Meg kell jegyeznem, hogy még nem hallottam rossz interpretációban Albinoni oboaversenyeit, és nehéz kiemelni bármely előadás másokhoz képesti erényeit, a pengetősökkel megtámogatott continuo, a tökéletesen eltalált tempóvételek, s nem utolsó sorban az utánozhatatlanul finom hangzás, mely éppúgy dicséri a zenészeket, mint a hangmérnököket, mindenképp a barokk lemezgyűjtemények nélkülözhetetlen darabjává teszi Dombrecht és az Il Fondamento felvételét, hiszen ki az, ki már első hallásra ne szeretne bele. Albinoniból pedig sosem lehet elég.
 
Előadók:
Paul Dombrecht – oboa
Il Fondamento
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-3. Concerto op. 7 no. 3
4-6. Concerto op. 7 no. 6
7-9. Concerto op. 7 no. 9
10-12. Concerto op. 7 no. 12
13-15. Concerto a cinque op. 9 no. 2
16-18. Concerto a cinque op. 9 no. 5
19-21. Concerto a cinque op. 9 no. 8
22-24. Concerto a cinque op. 9 no. 11