Főkép

Egy Rammstein koncertre érkezvén az ember csak sejti, hogy olyat fog kapni ettől a zenekartól, ami felettébb egyedülálló, semmihez sem fogható. Amióta van youtube, komplett turnékat lehet végigkövetni, így a kíváncsiság könnyűszerrel megszüntethető. Természetesen én se bírtam ki, hogy „ne nézzek bele előre”, hogy mi vár arra a 10-12 ezer emberre, aki a budapesti fellépésre váltotta meg a jegyét. Utólag azt mondom, hogy egy ilyen produkció esetében totálisan felesleges volt a videós kutakodás, mert ezt vagy élőben látja az ember vagy sehogy.
 
Az Arénába lépve totálisan meglepett, hogy mennyire különböző életkorúak egy Rammstein koncert látogatói. Az különösen jó érzéssel töltött el, hogy középkorú szülők zenekaros pólókba öltözve jönnek a lurkóikkal, de azon tényleg meglepődtem, hogy az idősebb korosztály is milyen szép számmal képviseltette magát ezen a bulin.
 
Egy laza perecvásárlás (hiszen metálbuliba jöttem) után elfoglaltam az ülőhelyemet, és pontban 19:57-kor lépett színpadra a Deathstars névre keresztelt előbanda. Néhány dalukat kifejezetten szeretem, de ez a félórás fellépés rettenetesen unalmasra sikeredett, és egy idő után tényleg az volt az érzésem, hogy ugyanazt a dalt játsszák az elejétől fogva, csak néha tartanak benne egy kis hatásszünetet. Whiplasher Bernadotte kellemes baritonja valami elképesztően markáns, de dallamok nélkül nehéz lekötni a figyelmet, mert ő lényegében csak „elmondja” a szövegeket. Ahhoz nem fér kétség, hogy stílusban abszolút passzoltak a főzenekarhoz, de láthatóan nem izgatták fel túlzottan a befelé szállingózó népeket.
 
Átszerelés, sűrűsödő tömeg, némi szakmázás egy kedves zenészkollégával, és 9 óra magasságában kialudtak a fények, és valami olyan vette kezdetét, amit szavakkal visszaadni képtelenség.
 
Miként állítsunk fel minden ülőhelyes embert? Mondjuk egy olyan bevonulással, amit a lelátókról kezdünk, majd a küzdőtéren lévő nézők között folytatunk. Az egész csarnok felállt, hogy lássa az antrét, és kérem, ez a színtiszta profizmus, pedig ez tényleg csak egy apró ötlet. A zenekar ezek után a küzdőtér közepén felállított kisszínpad és a nagyszínpad közé leereszkedő függőhídon sétált át a nézők feje felett a világot jelentő deszkákra.
 
Már ekkor tudtam, hogy ez nem egy rock’n roll show lesz, hanem egy, az elejétől a végéig tökéletesen megkomponált cirkuszi előadás, de abból is az a fajta, ahol nem ásítjuk magunkat rommá a bénázó bűvész dögunalmas „cilinderbőlmindentelősködésén”. Lehet, hogy sokak számára ez tényleg csak színház, mert valószínűleg másodpercre és robbanásra pontosan ugyanaz történik ezen turné minden állomásán, de még ha így is van, ez soha nem lesz hakni.
 
A nyitó „Sonne” úgy dörrent meg, hogy volt nem is kevés ereje a hangnak, mégis arányosan szólt a cájg, és ilyenkor csodálkozom, hogy hány arénás bulin fogtam már a fejem, miközben értetlen arccal bámulgattam a keverőpult felé. A hangzás végig kiváló volt, belekötni nem lehetett. Mivel a buli úgy volt beharangozva, hogy ez az aktuális best of lemez turnéja, a setlistben nem sok meglepetés akadt. Élmény volt nézni azt a rengeteg embert, ahogy együtt ugrál a „Made in Germany”-re, vagy ahogy öklöt ráz az „Asche zu Asche”-ra.
 
Az emberek 90%-ának a Rammsteinről legelőször a látvány ugrik be, ami egyáltalán nem csoda. A produkció nagyobbik felét most is az vitte el, hogy lángoltak a gitárok, a mikrofonállványok, tűzfújó maszkban szórtak tűzcsóvát a tagok a színpad feletti térbe, robbant mindenhol minden, és természetesen a zenekar polgárpukkasztó showelemei is ütöttek rendesen. A legperverzebb pillanat az volt, amikor a kordon és a színpad közötti sávban Till Lendemann énekes egy hatalmas péniszágyúval lőtt fehér habot a kiemelt szektorban állókra a „Pussy” című dal közben. A kisszínpadra is visszamászott a banda, méghozzá szó szerint, ugyanis a dobos nőnek öltözve pórázon vezette vissza oda a négykézláb kutyagoló tagokat, hogy azon a pár négyzetméternyi felületen piro nélkül is bizonyítsa a csapat, hogy nem csak a látvány, de a dalaik is kiválóak.
 
Till egy igazi karakteres fazon, akire ha egyszer ránézel, nem bírod róla levenni a szemed. Az az elképesztő őserő, ahogy ököllel üti a combját a legdurvább indusztriális riffek közepette, azonnal átjön. A másik összetéveszthetetlen figura a szintis Flake (Christian Lorenz), aki a koncert nagyobbik részében egy, a színpad felső részébe épített futópadon sétált, miközben az ujjai alá kerülő billentyűket megszólaltatta. Bár eddig sosem látott látványt és pirót ígértek a németek, voltak olyan elemei a koncertnek, amelyek lényegében teljesen megegyeztek a tavalyi koncerten látottakkal, így pl. Flake „megfőzése” egy hatalmas üstben, vagy az „Engel” című dal alatt Till hatalmas, lángoló szárnyai. Ettől függetlenül egy szóval nem mondom, hogy nem nézném meg kétnaponta ugyanezt.
 
Órákig lehetne sorolni, hogy mi minden látványelemet vonultatott még fel a csapat, de szerintem végtelenül felesleges, mert ez tényleg az a kategória, amit csak úgy fog fel a szem, ha élőben látja. Én elképzelni nem tudom, hogyan lehet ennyi mindent kitalálni, megtervezni, felépíteni, elpróbálni, kivitelezni, majd koncertről koncertre hibamentesen előadni... Profizmus.
 
A kereken kétórás koncert záródala az „Ich will” volt, amit már mindenki torkaszakadtából üvöltött, majd egy kedves gesztusként szolgáló zenekari letérdelést követően a brigád elhagyta a benzingőztől átitatott színpadot.
 
Sose hittem volna, hogy egy német nyelven éneklő zenekar ekkora magasságokba juthat, de megtörtént, és hozzáteszem: jogosan. Lehet leszólni ezt az ipari metált, illetve a szövegek itt-ott egyszerű mivoltát, de hogy (hó)napokig erről a koncertről fog beszélni mindenki, aki ott volt, arra a nyakamat teszem. Érdekes módon csak a koncert végeztével tűnt fel, hogy egy deka szót nem szóltak a közönséghez (kivéve a koncert végén lévő köszönöm szépen-thank you very much-danke schön trióját), mégsem volt hiányérzetem, és mégsem éreztem azt, hogy nem foglalkozott velem senki.
 
Remélhetőleg nem kell éveket várni egy újabb pesti bulira, amire nem csak azoknak érdemes kilátogatni, akik megveszett rajongói a zenekarnak, hanem bárkinek, aki életre szóló élményt akar szerezni magának.
 
A zenekar tagjai:
Richard Zwen Kruspe Bernstein – szólógitár
Paul Heiko Landers – ritmusgitár
Till Lindemann – ének
Oliver „Ollie” Riedel – basszusgitár
Christoph „Doom” Schneider – dob
Christian „Flake” Lorenz – billentyűs hangszerek
 
A koncerten elhangzott dalok:
Sonne 
Amerika 
Keine Lust 
Sehnsucht 
Asche Zu Asche 
Feuer Frei! 
Mutter 
Mein Teil 
Du Riechst So Gut 
Links 2-3-4 
Du Hast 
Haifisch 
Buck Dich 
Mann Gegen Mann 
Pussy 
Mein Herz Brennt 
Wollt Ihr Das Bett In Flammen Sehen 
Ohne Dich 
--------------- 
Engel 
Ich Will