Főkép Johann Sebastian Bach második (felnőtt kort megért) fiának műveiben szinte túlságosan is könnyű meglátni a fenségesség és virtuozitás alapjain nyugvó barokk hagyományok és a klasszika felszabadultabb, ugyanakkor míves, kifinomult szimmetrikussága közti átmenetet. Lényegében azonnal felfedezhető e kettősség a komponista berlini alkotói periódusának végéhez közel, egész pontosan 1765-ben született két oboaversenyben is.
 
A concertók gyors–lassú–gyors tételrendje egyértelműen szembemegy az akkoriban divatos, kizárólag élénkebb tételekből álló, gáláns stílusú szonáták szellemiségével, így nem is szabad csodálkozni azon, hogy az akkor még csak nemrégiben letűnt zenei korszakot idéző passzusok leghatározottabban épp a közbezárt tételekben hallhatók. Szintén a barokkot idézi a ritornellre épülő szerkezet, miközben a háttérben – különösen a nyitó Allegrettóban (Wq 164) és Allegróban (Wq 165) – már a preklasszika szimmetrikussága dolgozik; a B-dúr concerto első tétele felismerhetően szonáta-formában készült, míg az Esz-dúr versenymű jambikus ritmikájú saroktételei a rokokó könnyedségével gyönyörködtetnek.
 
Efféle tendenciák persze már korábban is megmutatkoztak, többek között Guiseppe Tartini hasonlóképp a régit még továbbvivő, ám új, letisztultabb megoldásokkal kísérletező hegedűversenyeiben, de ha lehetséges, az ifjú Bach két oboa concertója még visszafogottabb tempójú és még kevésbé tartalmaz kifejezetten virtuóz elemeket, de meg a zenei szövet is egyszerűsödik, hiszen a művekben jószerével mindvégig egy-egy szólam dominál. Igaz, maga a hangszer is főképp andalítóan szép tónusáról ismert, ezért teljességgel természetesnek hat, hogy a részletek kidolgozottsága és a leheletfinom futamok kerülnek előtérbe a technikai brillírozás helyett.
 
Pontosan erre érzett rá immár több mint harminc esztendeje a Sándor Frigyes művészeti vezetése mellett dolgozó Liszt Ferenc Kamarazenekar, akiknek – az olasz I Musici sokkal közvetettebb hatását leszámítva – kétségkívül a legtöbbet köszönheti a magyarországi régizene mozgalom, hiszen nélkülük talán még hosszú évtizedeket kellett volna várni arra, hogy a szélesebb közönséghez is eljussanak a barokk és a preklasszikus korszak legkiválóbb zeneszerzőinek művei, és azok hatására fokozatosan tért hódíthasson az autentikus játékstílus és a historizáló felvételek Nyugaton akkoriban már jó ideje bontakozó divatja.
 
A hangzás ugyan valamelyest erőteljesebb, mint ha a művet bélhúros, kifelé görbülő, barokk vonókkal szólaltatták volna meg, a tuttik mégsem nyomják el az oboát, a szólamok csodálatosan simulnak egymásba és veszik át egymástól a zenei mondanivalót. Különösen az Esz-dúr concertóban, annak is az első tételében mutatkoznak meg a jellegzetes Carl Philipp Emanuel Bach-i jegyek: a váratlan akkordváltások, a drámai feszültség folyamatos fenntartása, a hirtelen dinamikai és érzelmi átmenetek, és mindezt teljes átéléssel és zenei alázattal szólaltatja meg mind a szólista, mind a zenekar.
 
Két korszak egymásba csúszásának furcsán gazdag produktumait élvezhetjük tehát ezen az albumon – két értelemben is. Míg a legnevesebb Bach fiú megőrizte a barokk magasztosságának erényeit, ám a klasszikának a kifinomultság és a szimmetria primátusát hirdető szépségeszményével ötvözte azokat, addig a Liszt Ferenc Kamarazenekar a tökéletességre törekvés romantikus, Liszt Ferenc-i tradícióit elegyítette a régizene mozgalom felfedező szellemiségével. Az albumon szereplő két oboaverseny persze minden bizonnyal gyengébb előadásban is éppily nagyszerűnek tűnne, így azonban minden meghallgatással újabb meg újabb szépségeket fedezhetünk fel bennük, és egyszerűen megunhatatlanok.
 
Előadók:
Pongrácz Péter – oboa
 
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Pertis Zsuzsa – continuo
Rolla János – koncertmester
Sándor Frigyes – művészeti vezető
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-3. Concerto in B flat major for Oboe and Strings, Wq 164 (H 466)
4-6. Concerto in E flat major for Oboe and Strings, Wq 165 (H 467)