Főkép Ez az a Sandman-kötet, ami rendesen meg tudja osztani a közönségét. Sokaknak ez a kedvencük, mások meg éppenséggel gyöngébbnek ítélik a többinél. Nem teszek igazságot, csak jelzem, hogy én inkább az utóbbiakkal tartok.
 
Mi is történik ebben a nyolc füzetnyi valamiben, amit Párák évszaka címen egy összefüggő történetként szokás kezelni? Morfeusz alászáll a pokolba, hogy kiszabadítsa A babaház prológusából megismert Nadát, akit annak idején örök kárhozatra ítélt, mert az megsértette büszkeségét. De veszélyes ügy ez az alászállás, mert a Prelűdök és Noktürnök egy fejezetében az Álomúr meg éppenséggel Lucifert sértette meg. Szóval egyáltalán nem biztos, hogy élve megússza a dantei költeménybe illő pokoljárást. De mit ad isten, nem csak hogy túléli: a pokol kulcsával gazdagabban tér vissza az út végén. Az ördög ugyanis meneszti magát saját hivatalából (ideje volt már őt is leváltani, hogy ne csak az alkotó pihenjen!), és Morfeuszra bízza birtokát. Szívatásból. Rövidesen kiderül: a démonoktól kezdve az istenségekig mindenki a poklot áhítja. Címszereplőnknek döntenie kell, mihez kezd újdonsült tulajdonával - és a döntés bizony mindennél nehezebb.
 
Gaiman láthatóan valami nagyszabásút akart, de mintha maga sem tudta volna, hogy pontosan micsodát. Keretet ahhoz, hogy felvonultassa kedvenc mitológiai szereplőit? Mert ez kétség kívül sikerült neki: Thor, Anubisz, Básztet, kínai istenek, angyalok, tündérek és még sokan mások mind együtt buliznak az Álmok fejedelmének kastélyában. (Kivéve a görög isteneket: ők – nagyon viccesen – belpolitikai okokból nem tudtak eljönni. Pedig akkor nyilván nem csak Thor lehetne másnapos az alkoholtól.) Azonban ez a keret meglehetősen átgondolatlannak tűnik. Azon kívül ugyanis, hogy megtudjuk, ezek a mindenféle lények arisztokratikus modorban társalognak egymással, egy meglehetősen felszínesen megírt történetet kapunk, ami még csak nem is különösebben izgalmas (a kettő nem zárná ki amúgy egymást). Itt sajnos visszaüt Gaimannek az a szokása, hogy nem ír túlságosan mély párbeszédeket, illetve nem árnyalja eléggé a karaktereit. Mert az eseménytelenséget önmagában nem kéne hibaként felróni neki, ha a kettő közül legalább az egyiket megtenné – de sajnos egyiket sem teszi.
 
Persze ne legyünk igazságtalanok: a rajzolók ebben legalább ugyanannyira sárosak, ha nem jobban. Kidolgozottabb rajzokkal (ami alatt nem realizmust vagy grafikai komplexitást értek, hanem pusztán olyan képeket, amelyek minimum egységesek és valami többletet adnak a szöveghez, nem csak hevenyészett illusztrációkként működnek) az ügyetlenebbül megírt részeket is kifejezőbbé lehetett volna tenni. A képi világ persze nem most először dolgozik ez ellen a képregény ellen – azonban ez az első eset, hogy az írói fantázia 216 oldalon át képtelen azt megmenteni.
 
A stílusvegyítésről és mitológiakeverésről a korábbi részek kapcsán elismerően beszéltem, de az összkép jelen esetben kevésbé pozitív. Nincs azzal semmi baj, hogy Gaiman nem tiszteli a mítoszokat. Szerb Antal például saját bevallása szerint nem tisztelte a történelmet – ellenben rajongott érte. Gaiman is ilyen (még ha Szerb Antallal nehezen említhető is egy lapon): nem tiszteli őket, viszont rajong a mítoszokért, olyannyira, hogy mást sem tesz a műveiben, egyfolytában magánmitológiákat épít. De a különböző mitológiák és vallások természete igencsak más, ezért aztán valamilyen, az olvasók számára nyilvánvalóvá tett alapelv nélkül nem annyira szerencsés összeereszteni őket. Persze, tudjuk: bizonyos értelemben a vallások is történetek, a mítoszok meg még annyira – ezek a történetek pedig (metafizikai háttér nélkül) csupán emberi kitalációk, így aztán semmi akadálya, hogy párhuzamosan létezzenek egymás mellett. A Sandman-univerzumot felfoghatjuk az emberiség kollektív tudattalanjaként – ha akarjuk. De talán jobban tudnánk akarni, ha Gaiman egyenletes színvonalú munkát végezne, és – mint arra már utaltam – hagyna minket elmélyülni. Mert most vele együtt mi is csak a felszínt kapirgáljuk.
 
Egy kivétel azért mégis akad: a negyedik fejezet, amiben a holtak visszatérnek a Földre, hátborzongató egy olvasmány (atmoszféráját és hangvételét tekintve egyáltalán nem is illik bele a főcselekménybe). Leszámítva a kissé cukormázasra sikerült befejezést, pofás ujjgyakorlatnak minősül a horror műfajában. Gaiman ismét bebizonyítja, mennyire ért a rémtörténetekhez – amelyek érdekes módon sokkal inkább minősülnek (rém)álmoknak, mint a direktbe álomszekvenciáknak megírt jelenetei.