FőképFülszöveg
Skandar Graun, Yvorl isten félork harcos-papja nem tétlenkedik túl hosszan Lendoron. Sietve magára haragítja Verghaustot, a manók istenét, majd megregulázza annak feldühödött híveit. Aztán Yvorl egy minden eddigi megpróbáltatást felülmúló feladatot testál rá: elküldi az Entrópia létsíkjára, a Limbóra, ahol évszázadok óta nyugszik erős őrizet alatt a világ legerőteljesebb varázseszköze, a rubintüzű Káosz Szíve.
Ahhoz, hogy a legendás kincseskamrába bejuthasson, tizenkét mágikus kulcsot kell megszereznie, melyek mindegyikét varázslók, szörnyetegek, démonok és egyéb rejtélyes lények őrzik. Skandar Graun gyorsan új társakra bukkan, ám kezdeti lelkesedése hamar alábbhagy, amikor rádöbben, hogy egyikük az életére tör...
John Caldwell ezen műve a mostanra klasszikussá vált Káosz-ciklus egyik legfordulatosabb és legszórakoztatóbb darabja.


Részlet a regényből
Ismét kénes fuvallat csapta meg, most már erőteljesebben. A manók végképp lecsendesedtek, csak fogaik ütemes vacogása hallatszott.
Skandar Graun kihúzta magát. Nem fog megalázkodni ilyen fattyúk előtt.
A lépcsők elfogytak a lába alól, és alig tett két lépést, egy kanyar után különös látvány tárult a szeme elé.
Szabályos téglalap alapú, szögletes szoba tűnt fel előtte; gránitfala olyan sima volt, hogy szinte csillogott. Mennyezete hat méter magasan lehetett, s hasonlatos volt az oldalfalakhoz, azzal a furcsa különbséggel, hogy a bal hátsó sarkában négyzetes fekete lyuk tátongott, melyen át határozottan érezhető, folyamatos léghuzat süvített keresztül a szobán. A helyiség falai dísztelenek voltak, ám padlóját szinte egybefüggően bőrök, szőrmék borították. Emberbőrök, manóbőrök, tündérbőrök, farkasbőrök, medvebőrök, kutyabőrök, sőt, Skandar Graun kínosan figyelt fel a tényre: orkbőrök is. A kiteregetett bőrök nagy része egyébként nem is látszott a szerteszórt, megsárgult csontoktól, melyek a jobb hátsó sarokban majdhogynem plafonig érő halmot alkottak. A csontrakás előtt két apró lény térdepelt; fajukat Skandar Graun nem tudta megítélni. Egészen fehérek voltak, s a gyér fényben nem látszott jól, hogy faggyúszerű fehérségük csupasz bőre vagy egészen sima szőr. Sőt, az igazat megvallva, Skandar Graun agyán még az is átsuhant, egyáltalán anyagi testeket lát-e, hiszen első pillantásra az az érzése támadt, mintha látná rajtuk keresztül a zörgő csontokat, melyek rakosgatásával épp foglalatoskodtak.
A terem gyér világítása mellesleg abból a körkörös üregből eredt a csontrakás mellett, melyet vörösre hevült vasrostély fedett, s a mélyén valamiféle tűz loboghatott vagy parázsolhatott. Azonban ha a fény forrása tűz volt, igen különösféle tűz lehetett; Skandar Graunnak nem kellett különösebben megerőltetnie amúgy is kiváló szaglóérzékét, hogy rádöbbenjen: a jeges fuvallat meg a kénes bűz onnan lentről ered.
Az eddig leírtak azonban mintegy bevillanó háttérként merültek fel a félork agya szegletében. Hiszen tekintete, szinte a belépés – és a dermedt megtorpanás – pillanatától kezdődően mágikusan a szoba közepét elfoglaló jelenségre tapadt.
A gyér fényben is szikrázó rubinokkal kirakott, hatalmas vastrónuson ott ült Verghaust, a manók istene. Skandar Graunnak nem volt szüksége különösebb logikára ahhoz, hogy megállapítsa: a trónon ülő hatalmas termetű manó nem lehet más, mint a fenti népség ura és parancsolója.
Két és fél méter magas, rőt szőrű, égő szemű, hatalmas agyarú lény volt. Hogy manó-e, arra Skandar Graun nem mert volna fogadni. Feltétlenül manó formája volt; göcsörtös lábak, gubancos szőrzet, gennyes kelések a testen meg a ráncos pofán, legörbülő, csőrszerű orr, nagy táskaszáj. Csakhogy... csakhogy az a veszedelmes tekintet, azok a villogó agyarak, azok a fekete karmok. Ebből a teremtményből oly mélységes alvilági gonoszság sugárzott, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott. Skandar Graun ugyan nem járt még a pokolban, de annak a bizonyos intézménynek az urait hasonlóan tudta elképzelni. Erre az erőre mondhatják, hogy ez már sátáni. Brrr! Skandar Graun egyszerre fázni kezdett, ugyanakkor melege is lett.
Összébb szorította a kezét, és a gyűrűre pillantott. Biztos, hogy Sheenka képes lesz legyőzni ezt az izét? Vagy csupán annyit parancsoljon a szládnak, hogy őt mentse meg? Hadd maradjon csak itt a manóördög magának.
A manók istene azonnal felpillantott, amint Skandar Graun, éles dárdahegyektől döfködve, betámolygott a terembe. Még lenyelte a szájában lévő falatot, ledobta a padlóra a sült manóalkart, és szélesen vendégére vigyorgott.
– Egy ork! – állapította meg tényszerűen, dörgő basszushangon, és vörös nyelvével lenyalta ráncos ajkáról a zsírt. – Büdös hús, de zaftos!
– Apám ember volt – javította ki sietve Skandar Graun. – Nem vagyok egészen ork... sőt, ha jól tudom, már anyám is csak felerészben tartozott az orkok népéhez... Valójában én inkább ember vagyok...
Verghaust felágaskodott a székben, hegyes orra fel-le járt, tüzes szeme szinte szikrákat hányt.
– Mágia! – üvöltött fel vadul. – Nem is akármilyen! Erős mágia!
Skandar Graun ösztönösen háta mögé rejtette gyűrűs kezét.
– Nem kell félned – sietett biztosítani a szörnyeteget –, nem áll szándékomban mágiát használni.
– Félni? – röhögött nyersen Verghaust. – Az a jó, minél erősebb a mágia. A húsoddal és a lelkeddel együtt mind belém száll. Gyere közelebb!
A dárdás manók siettek betartatni Skandar Graunnal uruk parancsát.
A félork felmordult, és előrántotta gyűrűs kezét.
– Rágós falat lennék! – morogta. – Még belém törne a fogad, ördög! Látod ezt a gyűrűt...
– Nem tudtuk lehúzni a dagadt ujjáról – nyüszítette az egyik manó, azon nyomban térdre rogyva. – Az ujját levágni pedig nem merészeltük engedély nélkül...
– Miféle gyűrű az? – dörögte a manóisten izgatottan.
– A végzeted! – kiáltotta Skandar Graun harsányan. Úgy döntött, nem vár tovább. – Sheenka! – kiáltotta. – Én szólítalak, Skandar Graun! Jöjj, segíts meg!
– Sheenka gyűrűje! – motyogta Verghaust, és döbbenten meredt a gyűrűre. – Ez itt a Káosz Gyűrűje! És Sheenka...
– Igen! – rikoltotta diadalmasan Skandar Graun. – Sheenka a te gyalázatos csontjaiddal gyarapítja majd a gyűjteményed! Sheenka... jelenj meg! Tartozol nekem!
Verghaust szeme kidülledt, szája szétnyílt, kezét dermedten széttárta... aztán olyan iszonyatos sikoltás hagyta el a torkát, hogy a terem szinte beleremegett.
– Sheenka! – ismételte Skandar Graun. – She...
Verghaust olyan fergeteges hahotába tört ki, hogy az minden más hangot elnyomott. A terem visszhangzott, s a rőtszőrű óriás kétméteres teste úgy rázkódott, hogy az irdatlan vastrón imbolyogni kezdett a gránitra terített orkbőrökön.
– She...
– Ostoba! – ordította Verghaust, fuldokolva a röhögéstől. – Hogy kép... hogy képzelted... Hogyan is képzelhetted...
Skandar Graun úgy érezte, mintha egy jeges kéz ragadná meg a bokáját, ujjait a bőre alá vájná, s a hideg érintés centiről centire kúszna föl egész a szívéig, hogy ott a félelem szorításába vonja legnemesebb testrészét.
– Kérlek, Sheenka... – rimánkodott. – Nem hagyhatod cserben istened hű szolgáját. Nézd, tudom, nem volt helyes, hogy Peltárnak adtam a Káosz...
– Ez az én területem! – ordította Verghaust. – Ide még Sheenka sem merészel belépni. Csak úgy tehetné meg, ha elvesztené minden erejét. Ha belépne... felfalnám, és akkor enyém lenne az ő hatalma is...
– Nem – makogta Skandar Graun. – Az nem lehet.
– Így is az enyém lesz! A gyűrűje révén hatalmat nyerek fölötte. Felfallak téged, aztán őt is. A szolgáim lesztek. A pokol kapujában találkoztok majd. Sheenka nem fogja megköszönni neked, hogy a pokolra juttattad, félvér! Jer közelebb!
Skandar Graun egyetlen elszánt hördüléssel felkapta a hozzá legközelebb álló manót, és Verghausthoz vágta. A manókirály villámgyors mozdulatot tett a repülő test irányába, s vigyázatlan alattvalója az ütés erejétől elszállt a kénszagú rostély felé.
A rőtszőrű óriás leugrott trónjáról, és döngő léptekkel indult meg arra, ahol az egyetlen rézgyűrűbe öltözött félork csatázott nyolcegynéhány dárdás fickóval.
Ezt már Skandar Graun se vette tréfára. Gyors egymásutánban három kisebb döfést is kapott a bordáira, de egyik seb sem volt olyan mély, hogy zavarta volna őrjöngésében. Támadóit villámgyorsan szétszórta. Skandar Graun ugyanis, amikor megindul, olyan, akár egy dühöngő bika; letiporja azokat, akik az útjába állnak.
Az egyik manót homlokon csapta pörölyszerű öklével; a szerencsétlen pára elterült, mintha letaglózták volna. Egy másikat megtaszított, és az egyensúlyát vesztett fickó ettől a futólagos mozdulattól még két társát leverte a lábáról. Azt a vézna manófattyat, amelyik meg rá akart ugrani, úgy lefejelte, hogy annak azon nyomban betört a nagy horgas orra, s bíborszínű vér öntötte el a képét. Aztán a harcos-pap összeszedte minden erejét, s akarati parancsot ordított a feléje tartó manókirályra.
– Dögölj meg!
Verghaust egy pillanatra megrándult, de csak egy pillanatra.
– Mágia! – üvöltötte sátáni boldogsággal. – Imádom a mágiában pácolt ínyencfalatokat! Enyém lesz az erőd!
Skandar Graun nekivágott még két manót, aztán egy harmadik fickó kezéből kirántotta a girbegurba nyelű dárdát, s a rárontó ördögi teremtmény felé döfött. A dárda vashegye nekivágódott Verghaust mellének. Skandar Graun teljes mázsás súlyát beleadta a döfésbe. Fém csikordulása hallatszott, mintha a manók ura acélvértet viselt volna rőt szőre alatt. Egy reccsenés. A fanyél eltörött. A félork harcos-pap elvesztette egyensúlyát, és térdre rogyott.
A villámló szemű sátánfajzat feléje nyújtotta karmait.
– A rostély felé, kis ínyencfalatom! – duruzsolta boldogan. – Azt hitted, büntetlenül sértegethetsz? Légy a vacsorám!
Skandar Graun oldalra hemperedett, és a kalózok közt tanult alattomos harcmodort alkalmazva, kirúgta a király alól a lábat. Azaz, csak szerette volna. A mozdulat kivitelezése remekbe szabott volt, bármely orgyilkos megirigyelhette volna. Ám a dolognak volt egy apró szépséghibája. Csupasz lábfeje iszonyatos erővel csapódott az óriás cölöpszerű lábszárának, s a félorknak olyan érzése támadt, mintha Pelador híres sziklavárát akarta volna letaszítani a szirt fokáról egyetlen rúgással.
– Ha-ha! – harsogta Verghaust.
Skandar Graun a fájdalomtól elvakultan hengeredett oldalra, hogy kikerüljön ellenfele keze ügyéből.
– A homlokodon viseled a csillagomat! – rikoltotta Verghaust szinte barátságosan. – Amikor odatettem, nem gondoltam, hogy ily hamar találkozhatunk. Díszhelyen tartom majd a fejed!
Skandar Graun feltápászkodott. Csak annyit látott, hogy a hatalmas rőt kar feléje villan. Megpróbált lebukni az ütés elől, de vagy ő volt túl lassú, vagy a másik túl gyors. A hatalmas mancs a szíve fölött találta el, a veszedelmes karmok mélyebben szántottak húsába, mint a nevetséges dárdadöfések, s az ütés erejétől Skandar Graun tizenhatot hemperedett.
Felkönyökölt, kábán megrázta a fejét. Ez kicsit sok volt így egyszerre. És az az átkozott dög már meg is indult feléje. Szép lassan, komótosan, a végzet beteljesítőjeként. Azok a manók, akik Skandar Graun fergeteges rohamától nem maradtak véglegesen a padlón, már kitakarodtak a teremből.
Skandar Graun valami szőröset érzett a keze alatt. Egy orkbőrre támaszkodott. Nem túl jó ómen. Elrántotta a kezét, és valamivel hátrébb próbált szilárd pontra találni, ahol megpihenhet, míg magához tér a kényszerű mélyrepülés után.
Kábasága azon nyomban elmúlt. A feje kitisztult. Skandar Graun, Yvorl isten félvér ork harcos-papja akkorát ordított, hogy a trónterem minden szöglete beleremegett. Nem mindennap tenyerel az ember pokoltűztől izzó rostélyra!
– Finom falat leszel! – biztatta kedélyesen Verghaust. – Nem szenvedsz már sokáig! Aztán Sheenka édes halhusikája következik... Izzik már a gyűrűd, fiú?
Skandar Graun fel akart pattanni, de a két apró, fehér kísértet megragadta a karjánál fogva. A rostély felé vonszolták.
A harcos-pap kézzel-lábbal próbált kapaszkodni, de a gránitpadlóra terített orkbőr vele együtt egyre közelebb jutott a kénes szagú rostélyhoz.
– A pokol tüze elemészt! – rivalgott ünnepi hangulatban a rőt manó, és kéjesen csámcsogott. – Összefut a nyál a számban... mmm...
– BOSSZÚ! – üvöltötte Skandar Graun lelke minden dühével, és érezte, ahogy agyában kattan a Káosz Szavának retesze. Csontjában érezte, amint leghatalmasabb varázslata működésbe lép s mellkasa egy szempillantás alatt felszabadul a gonoszság szörnyű nyomása alól. Iszonyatos erő szállta meg. Most ő következik!
– Mágia! – süvöltötte Verghaust; ez alkalommal korántsem olyan boldog felismeréssel, mint azelőtt.
Skandar Graun úgy látta, mintha egy hat méter átmérőjű gömb képződött volna körülötte, melynek a padló fölött derengő körvonalai lilás színben rajzolódtak ki a homályban. A két apró fehér lény, akik eddig a harcos-pap karját rángatták, egyetlen hang nélkül szertefoszlottak. Mintha köddé váltak volna.
– A pokol tüze emésszen el! – ordította Verghaust, és a félork felé lódult.
– Bosszú! – bömbölte Skandar Graun, és megindult a manóóriás irányába.

A Kiadó engedélyével.