Főkép

Pat Metheny (gitár) és Larry Grenadier (nagybőgő) nyitják az estét Brad Mehldau „Unrequited” szerzeményével. Pat PM 120 Ibanez gitárján játszik, a gitár külső felületére utólagosan felszerelt extra hangszedővel, amelynek célja feltehetően az elektromos gitár akusztikusan hallatszó hangjainak felerősítése, de aminek köszönhetően a gitár fémesebben is szól. Pat a melankolikus dallamhoz tartozó komplex harmóniameneteket tökéletesen ábrázolja szólójátékával, Grenadier teljesen szabadon játszhat. Kettőjük összhangja a hangokat egyre dinamikusabban fonja össze és az improvizáció új színeivel tölti meg a „Bright Size Life” és „Change of Heart” című Metheny kompozíciókat. Az A-A-B-C felépítésű témákat Metheny a szólók után A-B-C formára rövidíti, amely az eredeti szerkezetben nem szereplő bővített kadenciákat eredményez.
 
A nagyszerűen induló estét Bill Stewart (dobok) színpadra lépése csak fokozza: a sajátos dobfelszerelésen játszó muzsikus egyike azon kevés dobosnak, aki képes minimalista elemekkel építkezni és pont annyira jelen lenni, amennyire az a zene logikájából következik. A „Soul Cowboy” négyezése („trading fours” - négy ütem dobszóló, négy ütem gitárszóló, folyamatosan váltakozva) az állandó egymásra figyelésből fakadó rezdülésektől és nem az egyéni teljesítmények miatt emlékezetes, ahogyan az egész este is: Stewart és Grenadier olyan minőséget kölcsönöznek Metheny szerzeményeinek – „James”, „Always and Forever”, „Question and Answer” következnek – amely a kompozíciók formáiban rejlő energiákat csak a hármukra jellemző módon szabadítja fel és vezérli.
 
Metheny a „Find Me in Your Dream” és a „Farmer`s Trust” balladáit akusztikus gitáron, lágy akkordszóló változatokban játssza el, a trió koncertjeire jellemző akusztikus rész darabjaiként, amelyből 42-húros gitárjával a „Sound of Water” szerzeményére való szóló improvizáció vezet át minket Pat fáradhatatlanul kísérletező, a minden kompromisszum nélküli, állandó megújulást kereső szellemiségének világába. A közgazdasági szempontokat mellőző művész nem csak a Metheny–Grenadier duó szeptember-októberi amerikai turnéján, hanem a Trio 00 › 11 európai turnéján is integrálja a szolenoid technikára épülő robot-hangszer eszköztárának, az Orchestrion-jának egy részét.

Az Orchestrion az egyik lehető legőrültebb zenei projekt, ami Metheny nagypapájának a pincéjéből indul, ahol a kilenc éves Metheny-t egy gépzongora működésének mechanizmusa köti le. Egy modernebb változat lehetőségének a gondolata Steve Reich 70. születésnapján, a New York-i Carnegie Hall-ban 2006-ban adott koncert után merül fel benne, ahol tizenkét előre általa felvett gitárra játszva adja elő Reich „Electric Counterpoints”, eredetileg is Metheny-nek írott és általa felvett szerzeményét. „Azt gondoltam, hogy ha ez még cool a 21. század elején, akkor az Orchestrion is az lesz”- így Metheny. Éveken át építteti a gitárjáról vezérelhető akusztikus hangszereket: Jack DeJohnette adja a cintányérokat, Gary Burton a vibrafonokat, de a hagyományos hangszerek gépi változatán kívül teljesen újak is születnek, mint a GuitarBot vagy az Üveg Orgona. Ez utóbbi a mostani turnénak is része.
 
Metheny élőben mutatja meg a trió turnéhoz redukált Orchestrion-ban rejlő végtelen lehetőségek egyikét. Egyesével veszi fel, majd játszatja vissza a gépi hangszerekkel a rögzített zenei paneleket, amelyekkel élőben építkezik egyedül a színpadon: először csak gitáron játszott kíséretet rögzít, aztán a gitárjával ritmizálja a színpadon lévő cintányérokat, lábdobverőre szerelt csörgőt, majd a gitáron játszott hangokat uniszónóban ismétlő vibrafon vagy üvegorgona hangjait, hogy a felvett dallamokat rétegszerűen egymásra terítse, amelyek együttesen adják az improvizáció formális struktúrájának egyik elemét. Mindezt részben felvételként rögzítve (gitárkíséret), részben pedig jeladóként raktározza el – azaz nem arról van szó, hogy digitális zenei felvételeket játszik a későbbiek során vissza, hanem a gitár által korábban vezérelt hangszerek a vezérlés rögzített jelei alapján újrajátsszák élőben a dallamokat. Hasonló módon felépít egy másik elemet, más eszközökkel – például ezen a turnén új elemként jelentkező tangóharmonikával –, más hangnemben vagy egyszerűen csak ellenpontokként szolgáló futamokkal különböző hangszereken, amelyek a technikának köszönhetően egyszerre is képesek a visszajátszatás során élőben akusztikusan megszólalni a korábbi zenei panelekkel, részben akár ugyanazon a hangszeren. A gitáron létrehozott és a pedálokkal irányított jelrendszer tetszőleges kamarazenét hívhat életre, és amikor Larry és Bill is csatlakoznak dinamikus játékuk egy új dimenzióba löki át az áramló hangorkánt. Prospero Pat azonban kiesik a szerepéből és pálcáját karmesteri funkcióval látja el, Larry és Bill ki-be szállnak a mester bólintásaira, amely által megszűnik a zene természetes sodrása és az inkább amolyan LEGO jazz-é válik. Az építményre játszott gitárszintetizátor szóló nem hozza el a tervezett kulminációs pontot, a totális kontroll megöli a spontaneitást. A kísérlet akkor is lélegzetelállító: Metheny melodikusan konstruktív, a pillanatban született, de kötött szerkezetet idéző, a zenélés során mégis állandóan alakítható formára való improvizációját hallhattuk.   
 
A ráadásban Ornette Coleman „Good Life” virtuóz trió feldolgozásán keresztül élvezhetjük még egyszer a triót, hogy Pat egy újabb hangulatot húzzon ki a kalapból, amikor már csak egyedül jön vissza még kétszer, hogy eljátssza nekünk legutóbbi szólólemezéről (What`s It All About – Nonesuch, 2011) a Beatles „And I Love Her” és Henry Mancini „Hot, Slow Wind” szerzeményeit.
 
Az együttes tagjai:

Pat Metheny – gitárok
Larry Grenadier – nagybőgő
Bill Stewart – dobok