FőképElső ránézésre meglehetősen furcsa párosnak tűnik Wynton Marsalis és Eric Clapton duója, még akkor is, ha „csupán” egy egyszeri produkció húzónevei (igaz, Marsalis közreműködött Clapton 2010-es albumán). Felmenői révén az amerikai trombitás egyértelműen a vérében tudhatja a jazzt, míg az angol gitáros inkább a rock műfajában teremtett értékeket, a közös pont pedig egyértelműen a blues. És végre akad valaki (konkrétan: a zenetörténettel komolyan, klasszikus előadói és oktatói szinten egyaránt foglalkozó Marsalis), aki nem akarja mindenáron a feketéknek kisajátítani ezt az eredetileg sajátosan amerikai kifejezésmódot, mely angol és ír gyökerekkel ugyanúgy rendelkezik, mint nyugat afrikaival és afro-amerikaival. Így tekintve a dalokra azonban rögtön érthető, miért és milyen eredménnyel állhatott össze e két – mondjuk ki – szupersztár.
 
A blues sokszínűségét bemutatni hivatott számok valóban széles spektrumot lefednek a gyors, szvinges „Ice Cream”-től a spirituálék ünnepélyességét idéző „Just a Closer Walk With Thee”-ig. Clapton klasszikusa, a „Layla” cseppet sem lóg ki a tradicionális megközelítések kaleidoszkópszerű kavalkádjából, különösen azok után, hogy a gondosan kiválogatott számokat szédületes energiával és játékossággal megszólaltató csapat szinte teljesen a saját, rendkívüli képéhez igazította ezt az immár több mint negyvenesztendős, akár – bár semmiképp sem a szó csöpögős értelmében – örökzöldnek is mondható slágert.
 
Az album valódi érdekessége voltaképp nem is a különös, Atlanti-óceánon átívelő együttműködés, hanem a konkrét megvalósításhoz választott stílus: az 1920-as évek egyik tipikusnak mondható felállása és az a nem mindennapi elevenség, ahogy megszólalnak a dalok. Mintha a – legtökéletesebben F. Scott Fitzgerald regényeiben ábrázolt – jazz korszak elevenedne meg egy és egynegyed órára a lemezen a maga felszabadultságával, az élvezetek (ezúttal nyilván zenei gyönyörökről lehet csak szó) hedonista habzsolásával, a másra, nem ritkán a tiltottra való rányitással, amihez mégis valamiféle elitizmus, nem mindennapi műveltségből fakadó kifinomultság társul.
 
Már csak ezért az önfeledtségért, ezért a mindent elsöprő energiáért érdemes meghallgatni az albumot. Aki pedig egyetért azzal a már-már közhelyes megállapítással, hogy míg a rock and roll az autók és autósok zenéje, addig az egy-két nemzedékkel korábbi jazz még a vonatok zakatolását és irdatlan lendületét idézi fel, annak a rengeteg fúvós, a ritmusszekció finoman aszimmetrikus megoldásai, a teljes belefeledkezés mind-mind a lokomotívok szemgyönyörködtető gigantikusságára és a személyvagonok kényelmességére emlékeztetnek valahol – már ha valóban fogékonyak vagyunk az efféle képzelettársításra. De elég csak teljesen átadni magunkat a muzsikának, és szinte bizonyos, hogy előbb-utóbb beugranak a száguldás efféle képei.
 
Legszívesebben azt mondanám, inkább azt esik nehezemre eldönteni, kinek ne ajánljam a lemezt, de tisztában vagyok vele, hogy a jazz befogadásához – bármennyire népszerű és könnyen emészthető is ez a zene – ráhangoltság vagy előképzettség (vagyis legalább valamennyire vájt fül) szükségeltetik. Mindazonáltal valóban megéri megismerkedni a tradicionális blues világának e változatos mustrájával, hátha kedvet kapunk még több, hasonló felvételhez is. Már csak a tehetségüket a csapatnak teljesen alávető Marsalis és Clapton miatt is érdemes.
 
Előadók:
Wynton Marsalis – ének, trombita
Eric Clapton – ének, gitár
 
Victor Goines – klarinét
Marcus Printup – trombita
Chris Crenshaw – harsona, ének
Don Vappie – bendzsó
Chris Stainton – billentyűs hangszerek
Dan Nimmer – zongora
Carlos Henriquez – bőgő
Ali Jackson – dob
 
Taj Mahal – ének, bendzsó (9, 10)
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Ice Cream
2. Forty-four
3. Joe Turner’s Blues
4. The Last Time
5. Careless Love
6. Kidman Blues
7. Layla
8. Joliet Bound
9. Just A Closer Walk With Thee (feat. Taj Mahal)
10. Corrine, Corrina (feat. Taj Mahal)