Főkép Diana történészként Oxfordban tanít és a Bodley könyvtárban az előadásához készít jegyzeteket. Egy nap az Ashmole 782-nek nevezett könyv kerül a kezébe, amely nem mindennapi kézirat: igézet alatt áll, egy boszorkány elvarázsolta, hogy rejtett tartalma ne kerüljön avatatlan kezekbe. Diana, aki egyúttal boszorkány is - ráadásul szülei nem mindennapi erővel rendelkeztek - öntudatlanul megtöri a varázslatot, és ezzel az események olyan lavináját indítja el, amire soha nem számított.
 
Motoszkált bennem egy olyan halovány érzés, hogy ez a könyv nem fog nekem annyira tetszeni, mint amennyire felkapták, de igyekeztem előítélettől mentesen olvasni – ennek ellenére sajnos beigazolódott a sejtésem: a 700 oldalnyi terjedelemnek csupán egy szelete volt az, ami elnyerte a tetszésemet.
 
Kezdjük ott, hogy Deborah Harkness intelligens, művelt nő, ez könnyen leszűrhető a tudományos részeknél, tehát nem hiszem, hogy egy pénzéhes, becsvágyó emberrel állnánk szemben, aki csupán egy szeletet akar hasítani a divatos könyvek tortájából. Végzettsége szerint történelemprofesszor, A boszorkányok elveszett könyve az első regénye - két tudományos munkája után -, amelyben visszaköszön eredeti hivatása a főszereplő munkájában, valamint a vámpír Matthew Clairmont emlékeinek történelmi vonatkozásaihoz is jó alapot biztosít.
 
De van egy súlyos probléma: Harkness nem rendelkezik azon írói kvalitásokkal, amelyek egy urban fantasy műfajú regény megalkotásához szükségesek. A fantáziája szegényes, az általa teremtett világ felépítése gyenge lábakon áll, a vámpírmitológia egy részét mintha az őt ért hatásokból merítette volna, amit pedig ő talált ki, nagyon hihetetlennek tűnik, például miért mossa össze a vámpírok és a farkasok viselkedési szokásait, holott két teljesen különböző fajról van szó? Persze lehet, hogy a trilógia további részeiben fény derül erre a furcsaságra, de egyelőre nagyon hiteltelenül hangzik, hogy a vámpírok a szürke farkasokhoz hasonlóan szeretik a dióféléket. A legbizarrabb viszont a jógázó vámpír jelensége volt. A három fajta teremtmény – démon, vámpír, boszorkány – közül egyébként az utóbbiak állnak a középpontban, ehhez képest nagyon kevésnek találtam a varázslatok konkrétabb bemutatását, pedig a salemi Bridget Bishoptól indul Diana természetfeletti adománya, emellett Sarah és Em önálló akarattal bíró háza erősen hajaz más, hasonló épületekre. 
 
Ezen kívül nagyon sok a történetben az ismétlés, nem kellett volna négyszer leírni, hogy Diana felvette a bebújós cipőjét, egy kopott, fekete sztreccsnadrágot, egy garbót és még egy pulóvert. Azt sem értem, hogy Harkness mit akart elérni a rengeteg alvással, futással, evezéssel, vagy a feltűnően gyakran leírt étkezésekkel – Diana legalább kilenc pirítóst eszik reggelire, vacsorára három tál pörköltet, Matthew pedig végigborozza az egész regényt, az egyik nedűnek ráadásul parkettafény és füst íze van.
 
Sajnos a szereplők megrajzolása sem sikerült túl jól, reakcióik, tetteik ellentmondásosak – fel nem tudom fogni, mi abban a szexuálisan izgató, ha valaki legyilkol egy szerencsétlen állatot –, és több egyéni vonást igényelnének.
 
Ám van két olyan szála a cselekménynek, ami lekötötte a figyelmem; az egyik az alkímia, ez a főszereplő kutatási szakterülete. Témaként szerintem elég erős alapot nyújtott volna a regényhez, és nem kellett volna a természetfeletti lényeket és egyéb motívumokat belekényszeríteni a cselekménybe. Nagyon tetszett az alkímia nyelvének, jeleinek boncolgatása, eléggé érintetlen területe ez az irodalomnak, Harkness sokkal jobb könyvet tudott volna alkotni, ha ezt tartja szem előtt, nem pedig csak egyként kezeli a sok szál közül. A másik elem, amely figyelemre méltó, a négy faj genetikai kutatása, avagy közös őse volt-e az embereknek, vámpíroknak, boszorkányoknak és démonoknak, vagy mindig elkülönültek egymástól? Ehhez az írónő nagyon jól hozzákapcsolja Darwintól A fajok eredetét, Matthew – mivel biokémikus – ebből indul ki, és ő maga is végez kutatásokat a témában. Ez a motívum is megállta volna a helyét önálló és egyetlen témaként a regényben, akárcsak az alkímia, és erről sem mondható, hogy túlírt és sablonossá koptatott ötlet lenne.
 
Sajnálom, hogy ilyen negatív élményt jelentett a regény, Harknesshez szerintem jobban illene a kódmegfejtős-üldözős stílus, mint az urban fantasy. Olvasói berkekben azonban eléggé sikeres, sokaknak kedvére való a történet, senkit ne riasszon hát el a véleményem – hiszen nem vagyunk egyformák.