Főkép

Fülszöveg:
A Warhammer-sorozat második kötetében Malus egy ősrégi könyvből tudomást szerez arról, hogy a második ereklyét, Kolkuth Bálványát egy Eradorius nevű mágus birtokolta valaha.
A varázsló még az Első Háború idején egy, a messzi északon megbúvó, kis szigetre menekült Tz`arkan elől. Malus-nak el kell utaznia a Morhaut-szigetre, hogy megszerezze a bálványt, csakhogy az északi tengereket a Bőrmetszők néven emlegetett, vérszomjas és tébolyult tengeri rablók uralják...


Tékozlás

Anauglir a lecsapó hóhérbárd halálos süvítéséhez hasonlatos sziszegést hallatott, izmos lábával dühödt ütemben dobolt a talajon, miközben szűk félkörívet leírva jobbra fordult és megtorpant. Fekete salakkal keveredő hórögök fröcsköltek ki a türelmetlenül toporzékoló fenevad széles talpa alól, és Sötétpenge Malus ide-oda dülöngélve küzdött, hogy a nyeregben maradjon. A háta mögött lovak vágtattak, a súlyos paták szapora dobbanásaiba éles kiáltások vegyültek. Hirtelen egy rövid, vaskos nyílvessző süvített el a feje mellett. A fogait kivillantva, vadul vicsorgott, de ebben a pillanatban visszanyerte az egyensúlyát, mire nyomban a hátasának oldalába vágta sarkantyúját. Közvetlenül előtte a Lándzsák Útja lefelé vezetett, a félelmetes hírű Árnyak Völgyébe, míg a távolban Hag Graef tőrformájú tornyai emelkedtek ki a lustán szállongó, késő éjszakai ködből.
Egy újabb nyílvessző alig karnyújtásnyira húzott el a főnemes arcától, aztán a harmadik a lapockái közé csapódott, és akkora ütést mért rá, mintha pöröllyel sújtottak volna a hátára. A lövedék széles acélhegye könnyedén átütötte bestiabőrből szabott, durván összefércelt köpenyét, és tompa roppanás kíséretében ütközött a páncélzatának. Az ezüstacél hátlemez és az alatta viselt, vastag bőr kheitan jócskán lefékezte a nyilat, de annak hegye így is a bőrébe fúródott, amitől az az érzése támadt, hogy egy jeges karom szántott végig a gerince mentén. Fájdalmában hangtalanul üvöltött, és mélyen előrehajolva ráfeküdt Harag mereven előrenyúló nyakára. A nyomában vágtató útonállók vad ordításokat hallattak, mert érzékelték, hogy a hajsza a végéhez közeledik.
Három hónap telt el azóta, hogy Malus és a kísérői kimenekültek Hag Graefből, és elindultak a messzi északra, hogy felkutassanak egy ősi hatalmat rejtő, titokzatos kincset a Káoszpusztákon. És ez nem az a diadalmas hazatérés volt, amiről a főnemes hónapokkal ezelőtt álmodott.
A megszámlálhatatlan mérföldek hosszú sora, a hóviharok, az ütközetek és az éhezés rajta hagyták nyomukat mind a druchiin, mind a hátasán. A nauglir pikkelypáncélos bőrén legalább kéttucatnyi, kard, fejsze és karom ütötte seb éktelenkedett, míg a nyeregheveder alaposan összezúzott bordákon feszült. Malus durva, zsíros szőrből varrt köpenye ronggyá szaggatva lógott. Nemrég még fényesen ragyogó ezüstacél páncélja megfakult és hangosan csörömpölt, mert a rögzítőszíjak elszakadtak, vagy kinyúltak a folytonos viseléstől. A kheitanja és az alsóruházata megmerevedett a megszáradt verejtéktől, a vértől és a nyálkától, megtépázott csizmáját szövetdarabok és szarvasbőr foltok fogták össze. Éjfekete szeme mélyen belesüppedt az üregébe, és lázas fénnyel csillogott, kegyetlen arca minden korábbinál sápadtabb volt, és a vonásai még a megszokottnál is élesebben rajzolódtak ki. Beesett ábrázatának és késpenge vékonyságú, berepedezett ajkainak köszönhetően inkább látszott kísértetnek, semmint e világi halandónak.
A halál mindvégig a nyomában járt, mióta csak belevágott a nagy utazásba. Valamennyi csatlósa, aki annak idején vele együtt indult el a Hagból, elpusztult a távoli északon, némelyikkel ő maga végzett. Mégsem üres kézzel tért vissza a Káoszpusztákról. Harag lesoványodott oldalán négy nyeregtáska himbálózott, bennük egy drachau váltságdíjával felérő arany és drágakő rejlett.
És nem egyes-egyedül tért haza…
Harag hosszan elnyúló léptekkel rohant lefelé a meredek lejtőn, és a hegygerinc másik oldalán járó üldözők lármája elhalt néhány pillanatra. Malus hátranyúlt, és leakasztotta számszeríját a hátsó nyeregkápába épített tartókampóról. A Hag Graefbe vezető úton szinte minden percben halálos veszélyek leselkedtek rá: harcias bestiahordák, a Káosz mocskától fertőzött szörnyetegek és druchii rablók áhítoztak a vérére, a húsára és a kincseire. A kardja kicsorbult és eltompult, a nyílveszszői csaknem az utolsó szálig elfogytak.
– Nem azért tettem meg ezt a hosszú utat, hogy az otthonomtól látótávolságra meghaljak! – fogadkozott keserűen, és segítségül hívta az összes gyilkos és gyalázatos istenséget, amelyiknek a nevét fel tudta idézni az emlékezetében.
– Hát akkor öld meg őket! – válaszolta neki egy dermesztő hang, amely úgy szökkent fel és terjedt szét a bensőjében, akár a vér egy felszakadt sebből. – Alig nyolcan vannak, kicsi druchii! Végezz velük, hadd zabáljon a nauglirod egy jót abból a silány húsukból!
Malus megvetően horkantott egyet, és alig tudta megállni, hogy páncélkesztyűs kezével ne vágja mellbe saját magát.
– Furcsa ilyesmit hallani egy démontól – állapította meg ingerülten –, aki mit sem tud az éhségről vagy a fáradtságról.
– A gyűlöleted megmaradt, Malus – suttogta Tz’arkan, a démon, akinek szavai úgy zümmögtek a főnemes elméjében, mintha egy légyraj körözött volna a koponyájában. – Ha eléggé gyűlölsz, mindenre képes vagy.
– Ha ez igaz volna, rég megszabadultam volna tőled! – vágott vissza Malus, és gyors mozdulattal előrelökte a számszeríja töltőkarját. – Most pedig fogd be a pofádat, mert összpontosítanom kell!
Érzékelte, hogy a démoni tudat visszavonul teste legmélyebb zugaiba, bár a csontjaiban még ott rezgett Tz’arkan gúnyos röhögése. Az utóbbi hetek folyamán többször megesett, hogy éjnek évadján arra riadt fel, hogy a démon anyagtalan teste ott vonaglik és tekergőzik a mellkasában – mintha jéghideg, mégis mozgékony viperák igyekeztek volna a szívére fonódni.
Az elkeseredés űzte őt északra, hogy hatalomra leljen, amit felhasználhat az ellenségei ellen. Hatalmat akart, hogy meghiúsítsa az apja és rokonai terveit, hogy a vérükben fürödjön, és kéjelegjen a szenvedéseikben. És a messzi északon rejtőző szentélyben megtalálta azt, amit keresett. Egy hatalmas kristály állt az őrvarázsok gyűrűjében, tucatnyi birodalom kincseivel körülvéve. Ám a hatalomvágy és a mohó kapzsiság megszédítette őt, és vakon belesétált a ravaszul felállított csapdába. Felkapott egy gyűrűt az egyik kincshalomról – egy hatalmas, ragyogó vércseppre emlékeztető, tökéletes rubinnal díszített gyűrűt –, és az ujjára húzta. És ekkor a kristályba börtönzött démon megszállta őt, és elrabolta a lelkét.
Az acél íjhúr megfeszült, és az utolsó nyílvesszők egyike belesiklott a kilövővájatba. Immáron a lejtő alján járt, míg a druchii útonállók ekkor haladtak át a gerincen. A derekát kicsavarva hátrafordult ültében, majd hosszú hónapok tapasztalataiból táplálkozó gyakorlottsággal célzott, és lőtt. A fekete tollú nyílvessző átütötte az élen haladó lovas ócska, rozsdás láncingét, a szegycsontja alatt mélyen belefúródott a testébe, majd a máját és a tüdejét kilyukasztva betalált két csigolyája közé, és elmetszette a gerincvelőjét. A bandita rekedtes hangon felkiáltott, és hátradőlve kizuhant a nyeregből.
A völgy aljának fekete talaján magas fenyők és boszorkányfák álltak, a rájuk rakódott vastag és súlyos hóréteg mélyen lehúzta ágaikat. Alattuk örökös félhomály uralkodott; a magas szirtekkel övezett völgyben elterülő várost, valamint a közvetlen környékét naponta csak néhány órára érte el a nap fénye. A Lándzsák Útja szeszélyesen kanyargott a kisebb-nagyobb facsoportok között, viszont Malus – hogy lerövidítse az utat – nyílegyenesen hajszolta előre hátasát, a fenyegető árnyakkal teli sűrűbe.
Ismét előredőlve ráhasalt Harag hátára és nyakára. A hatalmas termetű fenevad lassulás nélkül vágott át az alacsonyan csüngő ágak között, és tökéletes időzítéssel szökkent át az útjába eső, kidőlt fatörzsek felett. Most minden a gyorsaságon múlott. A rablók korábban türelmesek voltak, akár a farkasok. Több napon keresztül tisztes távolságot tartva követték Malust, és gondosan felmérték az erejét. Mostanra már tudták, hogy ő és a hátasa kimerült, és azt is tudták, hogy alig egy mérföld választja el őket a biztonságot jelentő városfaltól. Csupán néhány percük maradt, hogy elkapják a menekülőt, máskülönben mindörökre búcsút mondhattak a zsákmánynak…
Malus mögött vérszomjas kiáltások harsantak, és lódobogás több irányból érkező, tompa hangja visszhangzott körülötte. Sietve megtöltötte a számszeríját, és megint hátrafordult, aztán a jobbját kinyújtva célba vette a fák között száguldó, sötét alakokat. Az ösztöneire hagyatkozva kilőtte a nyilat, és szügyön találta az egyik lovat, amely éppen fordulni akart. Az állat sikoltó nyerítést hallatva elzuhant, teste alól földdel vegyes hó fröccsent mindenfelé. A lovasa legalább tíz ölnyit repült, és fejjel előre nekivágódott egy fenyő törzsének – a nyakcsigolyái messziről is hallható ropogással zúzódtak össze. Válaszul két másik útonálló kilőtt egy-egy nyilat. Az egyik elkerülte Malust, a másik fénylő szikrazáport verve lesiklott a bal vállvédőjéről. Az ütés hevesen előrelódította őt, és ebben a pillanatban egy ág kiverte kezéből a számszeríját.
Keményre fagyott fenyőtűk fúródtak az arcába, de egy ütemmel később elmaradtak mellőle a fák, és Harag óriási szökkenésekkel tört át a hófúváson – ám a nauglir folyamatosan lassult. Valamivel előrébb a Lándzsák Útja átszelt egy hóborította, keskeny mezőt, és ettől a nyílt sávtól alig negyedmérföldnyire ott sötétlett az Árnyak Városának óriási bazalttömbökből emelt, magasba szökő fala.
Malus előrántotta kardját, és meglengette a feje felett abban a reményben, hogy ezzel felhívja magára a falakon őrködő harcosok figyelmét. A paták már közvetlenül a háta mögött dübörögtek. Az öt útonálló egyszerre tört ki a fák közül, mindanynyian korbáccsal ütötték-vágták hátasaikat, hogy még gyorsabb vágtára ösztökéljék őket. Fakó arcuk szinte világított a fejükre boruló csuklyák sötét árnyékában. A szemükből elszánt és könyörtelen kifejezés sugárzott, és a fogaikat kimutatva vicsorogtak ádáz haragjukban.
Az üldözők egyre közelebb kerültek a kiszemelt prédához, de lassan, túlontúl lassan. Malust alig száz-százötven öl választotta el a védőfaltól, már látta a mellvéden felsorakozott városőrök csúcsos sisakját.
– Nyissátok a kaput! – harsogta olyan hangosan, ahogyan csak bírta. Ám a városőrök, ha meghallották is a kiáltást, nem mozdultak.
Harag kiugrott az útra, vastag bőrrel borított talpa alatt ropogva zúzódtak össze a salakdarabok. Malus a szeme sarkából meglátta, hogy az út mentén meredeken megdőlt, vastag rudak merednek ki a talajból. Ezeket a hatalmas nyilakat három hónappal ezelőtt őrá és a kísérőire lőtték ki az őrök, aztán a jelekből ítélve otthagyták őket, ahová fúródtak – talán az utazóknak szánt, határozott figyelmeztetés gyanánt.
Malus már alig ötvenlépésnyire járt a faltól, ám a kapu zárva maradt.
Véres átkokat szórt a mellvéden álló sötét alakokra, és keményen hátrarántotta a gyeplőt, hogy megállítsa őrült iramban száguldó hátasát. Belátta, hogy a kapu nem fog kinyílni idejében – ha kinyílik egyáltalán.
A sebesült nauglir döngő léptekkel lassított, és az óriási kapuszárnyaktól alig karnyújtásnyira megállt. Malus ekkor a gyeplőt oldalra húzva balra fordította a fenevadat, dühösen belerúgott a kapuba, és felbömbölt:
– Nyissátok ki a kaput, aljas férgek!
Pillanatokkal később nyílvesszők süvítettek körülötte. Három lövedék elhúzott mellette, és a kapuszárny vasalatának ütközve darabokra tört, de másik kettőt egyenesen a hátába kapott. Az elsőnek érkező áthatolt vastag köpenyén, és harsány fémsikollyal lesiklott a vértezetéről, míg a második betalált a vállvédője és a hátlemeze közötti résbe. Éles fájdalmat érzett a nyaka tövénél, mire ösztönösen levetődött a talajra, hogy Harag teste és a kapu között keressen fedezéket.
A lódobogás megszűnt. Harag oldalra lendítette a fejét, hogy szembenézzen a támadóival, és erőtlen sziszegést préselt ki magából. Malus óvatosan kinézett a nauglir fara mögött. Az üldözői időközben megálltak, pontosan az út közepén, onnan figyelték a kaputornyot, és alighanem az esélyeiket mérlegelték. Malus hirtelen megérezte, hogy kicsorgó vére átáztatja az alsóruházatát és a kheitanját; a nedvesség egyre gyorsulva terjedt lefelé a hátán.
– Miért nem nyitják ki azt az átkozott kaput? – dörmögte keserűen. – Miért nem lövik le azokat a fattyakat?
– Alighanem arra várnak, hogy eljöjjön az ő idejük – felelte Tz’arkan kárörvendően. – Az útonállók megölnek téged, az őrök megölik az útonállókat, és máris hat hullát foszthatnak ki.
– A helyedben nem lennék ennyire önelégült, démon – vágott vissza Malus a fogait csikorgatva. Az út salakjába szúrta kardját, majd a jobbjával felnyúlt, és trágár átkokat sziszegve kitépte a nyilat a vállából, aztán hozzátette: – Öten vannak, nekem meg nem maradt más fegyverem, mint a tőröm és a kardom. Mondd csak, ha azok a korcsok kilövik a szememet, hogyan fogsz valaha is megszökni abból az átkozott kristályodból?
– Miattam ne aggódj, Sötétpenge! – felelte a démon. – Évezredek óta vártam a börtönömben. Ha kell, várok még néhány ezer évet. Inkább amiatt aggódj, hogy ha kudarcot vallasz, a lelked mindörökre az enyém lesz! Ám ennek nem kell megtörténnie. Könnyűszerrel végezhetsz azokkal a bolondokkal, ha megengeded, hogy kölcsönadjak neked egy keveset az erőmből!
Malus ökölbe szorította mindkét kezét. A démon csakis egyetlen okból szállta meg őt annak az ősi szentélynek a mélyén: a szolgájává tette, hogy vele kerestesse meg az őrvarázsokat nyitó kulcsokat. És bár a démon az örökkévalóságig tartó kínszenvedéssel fenyegette őt, készséggel a rendelkezésére bocsátotta halandó ésszel felmérhetetlen erejének egy részét, ha a helyzet komolyra fordult.
A hosszúra nyúló hazaút során többször megtörtént, hogy Malus kénytelen volt elfogadni a nem e világi teremtmény segítségét. Tz’arkan egybeforrasztotta az ő szétszakadt izmait és eltört csontjait, elűzte az éhségét, meggyógyította a fagymarásait, vagy pedig földöntúli erőt és gyorsaságot kölcsönzött neki, ha harcolnia kellett. De valahányszor elillant belőle ez a természetellenes erő, a férfinak az az érzése támadt, hogy a démoni fertőzés kicsivel tovább terjedt a testében, és ezzel Tz’arkan valamivel nagyobb hatalomra tett szert felette.
„És mégis, hogyan is merném visszautasítani?” – kesergett magában.
Hirtelen paták dübörgése reszkettette meg a talajt a lába alatt, és meghallotta, hogy Harag fenyegetően sziszeg.
– Rendben – nyögte elgyötörten –, még egyszer, utoljára, adj erőt, démon!
– Még egyszer, utoljára… – ismételte gúnyosan Tz’arkan – hát persze!

Az erő úgy sújtott le rá, akár egy fekete, jeges áradat. Szempillantás alatt végigrohant a testén, amitől valamennyi izma pattanásig feszült. Hátravágta a fejét, hatalmasra nyitotta a száját, és értelmetlen zagyvaságokat hörgött. Noha a tudata elhomályosult, érzékelte, hogy a nyakában, illetve az arcában az erek úgy vonaglanak, akár a félig eltaposott kígyók, és hevesen lüktetnek a belsejükön átszáguldó romlástól. Amikor a tudata és a látása kitisztult, lassú üteműnek hallotta a felé vágtató lovak patáinak dobbanásait, mintha egy szertartásra szólító templomi dob komor hívását hallgatta volna.
Az útonállók egyszerre támadtak, abban a reményben, hogy gyorsan végezhetnek a prédával, aztán eltűnhetnek innen, még mielőtt a védőfalon figyelő őrök meggondolják magukat. Malus hallotta, hogy két lovas elválik a többitől, és jobb felé kerül, Harag fejének irányába, míg a másik három szűk ívet leírva a nauglir fara felé tart. Elégedetten vigyorgott, akár a rohamra induló farkas, és a balról közeledő három alak felé lódult.
Mint korábban minden egyes alkalommal, ezúttal is elámult a saját mozdulatain. A léptei oly gyorsak és könnyedek voltak, mintha a lába nem is érte volna a talajt. A rablók elsősorban arra figyeltek, hogy elkerüljék a nauglir veszedelmes farkát, így aztán közéjük rontott, még mielőtt észbe kaptak volna. Az élen haladó ló szagot fogott. Harsányan felnyerített, és rettegve forgatta a szemét, mert megérezte, hogy a száguldva közeledő támadó bensőjében démon rejtőzik. Nekivadulva rángatta ide-oda a fejét, aztán Malus odaért hozzá, és egy könnyed csuklómozdulattal átvágta a bestia gyeplőjét. Az állat ekkor felágaskodott, a lovasa elvesztette az egyensúlyát, kibukott a nyeregből, és az útra zuhant. Még mielőtt összeszedhette volna magát, Malus közelebb ugrott, és nyakon szúrta a feltápászkodó alakot.
Nyomban kirántotta kardját a vért okádó sebből, ezzel egy időben egy nyílvessző suhant el mellette. Éppen idejében kapta oldalra a fejét, mert a második rabló felé hajította üres szászeríját. Malus gyors mozdulattal félreütötte a forogva repülő, súlyos fegyvert, majd előrerontott, és kéjelegve figyelte az ellenfele szemében felködlő rettegést. A druchii megpróbálta kirántani a kardját, de erre már nem maradt ideje. Malus egy hosszú szökkenéssel előtte termett, és egy könyörtelen csapással levágta a rém jobb lábát, valamivel a térde alatt. Ló és lovasa egyszerre sikoltott fel, majd a harcos az útra esett, egyenesen a Malus démoni ábrázatától megrémülve toporzékoló állat patái alá. A ló megfordult, közben szempillantás alatt halálra taposta a gazdáját, aztán minden erejét beleadva menekült a fák felé.
Malus ekkor újabb rettegő nyerítést hallott, és amikor körülnézett, azt látta, hogy a harmadik útonálló vadul rángatja a gyeplőt, és könyörtelenül sarkantyúzva vágtába ugratja a lovát, majd elindul abba az irányba, ahonnan a csapat érkezett.
Néhány pillanattal később a másik két rabló is csatlakozott a menekülőhöz; mindketten őrjöngve korbácsolták a hátasukat.
Körülbelül harmincölnyire távolodtak el a védőfaltól, amikor a kapubástya katapultjai munkához láttak. Fém és fa alkatrészek csattogtak, acélsodronyok zengték halálos dalukat. Hat láb hosszúságú dárdák süvítettek a levegőben, és könnyűszerrel nyársalták fel mind a druchiikat, mind a lovakat. Mialatt a hullák gurulva-csúszva elterültek a hóban, Malus térdre roskadt. A démoni erő elszivárgott a tagjaiból, és ezzel párhuzamosan a gyomra felfordult. Fekete epét okádott a kohósalakkal borított útra, közben hangos lánccsörömpölést hallott, ami arra utalt, hogy az őrök végre-valahára forgatni kezdték a kapuszárnyakat mozgató hatalmas csörlőket.
A félelemhez hasonló érzés halovány szikrája fénylett fel Malus elméjének mélyén.
„Uralkodj magadon! – parancsolta magának, miközben megpróbált úrrá lenni a rosszullétén. – Űzd vissza a démont! Rejtsd el a nyomait!”

Naggaroth lakói csakis egyféle bűnt ismertek: a gyengeséget. A Boszorkánykirály feltétlen hűséget követelt a hódítóktól és a rabszolgavadászoktól – a náluk gyengébbek prédának számítottak. Malus tudván tudta, hogy ha népének fiai felfedezik rajta annak nyomát, hogy Tz’arkan uralkodik felette, azonnal végeznek vele. Nem számított, hogy a démon adományai révén akár tíz druchiival is felért. Ostoba fejjel beleesett Tz’arkan csapdájába, és egy démon rabszolgájává lett, ezáltal méltatlanná és alkalmatlanná vált arra, hogy éljen.
A vadonban töltött hónapok folyamán megannyi küszködés árán megtanulta, hogyan rejtse el a testét eltorzító, démoni befolyás beszédes jeleit. Így aztán most, mialatt a fejét lehajtva térdelt a Lándzsák Útján, minden akaraterejét összekaparva lelassította hevesen dobogó szívét, amitől a nyakán, illetve az arcán vastagon kidudorodó fekete erek összehúzódtak, és láthatatlanná váltak. Pillanatokkal később kékesfehér arcbőre egységes, az alabástrom színéhez hasonló árnyalatúra világosodott. Végül letörölte szájáról a nyálkát, és – bár ólomsúlyúnak érezte a tagjait – rákényszerítette magát, hogy az erőlködés legcsekélyebb jele nélkül álljon fel.
A tetőtől talpig páncélba öltözött városőrök rohanva érkeztek a belső kapu felől, a kezükben egy-egy hosszú pengéjű tőr csillogott. Harag időközben nekilátott, hogy végre telezabálja magát az egyik lóhullából, de most felkapta a fejét, és rábömbölt a közeledő alakokra; szögletes orrán vérfoltok és húsfoszlányok vöröslöttek. Az őrök viszont nem törődtek sem Malusszal, sem a nauglirral. Sietve megvizsgálták az útonállókat, a biztonság kedvéért gyors, szakavatott mozdulatokkal elmetszették a torkukat, majd értéktárgyakra vadászva átkutatták a hullákat. Malus elindult Harag felé, de tőle tisztes távolságban lecövekelt, hogy ott várja meg, amíg a fenevad jóllakik.
– Kettő halott, a többi elmenekült – zendült egy hang a két kapu közötti átjáró árnyékaiból –, és mindezt szusszanásnyi idő alatt! Lenyűgöző teljesítmény, rettegett nagyúr! Ha szabad merészen megjegyeznem, hasznára vált a vadonban eltöltött idő!
Malus a hang irányába fordult, és hirtelen támadt dühében megszorította a kardja markolatát. Pillanatokkal később egy remekmívű páncélzatot, míg az oldalán ezüsttel futtatott kardot viselő, megtermett alak lépett ki a fénybe, akit Malus nyomban felismert.
– Csakugyan merész szavak ezek egy kapzsi őrkapitánytól – recsegte ingerülten –, aki kőfalak mögött bujkált, mialatt én egymagam harcoltam a rablókkal! Ha a vaulkhar hírét veszi ennek a hőstettednek, búcsút mondhatsz nemcsak a saját, de még a gyerekeid életének is!
Arra számított, hogy a kapitány megretten a szörnyű fenyegetés hallatán, ám ő csak sejtelmes mosolyra húzta a száját, míg sötét szemében a káröröm fényei villantak fel. Malus csak nehezen állta meg, hogy ne vágja tőrét a pimasz alak homlokába – és hirtelen rájött, hogy kihez beszél. Ezt az alakot vesztegette meg három hónappal ezelőtt, hogy kijusson a városból. Időközben begyűjtött néhány sebhelyet arra a sunyi képére, de vadonatúj vértezetéből ítélve hasznos célra költötte el annak a félujjnyi rubinnak az árát…
A kapitány kilépett a kapumű boltozata alól, és kimért léptekkel odaballagott a főnemeshez.
– Természetesen jogában áll panaszt tenni rettegett atyjánál, a vaulkharnál – mondta fojtott, de magabiztos hangon. – De attól tartok, hogy kettejük találkozása az ön számára nem lesz kellemes. Sokkal inkább végzetesnek ígérkezik.
Malus a szemét résnyire vonva tanulmányozta a kapitányt, és megkérdezte tőle:
– És te mégis honnan tudnál egy efféle dologról?
– A városőrség egyik állandó parancsa úgy szól, hogy Lurhan fia Malust le kell tartóztatnunk, amint megpillantjuk, és a vaulkhar tornyába kell szállítanunk. Az utasítást egyfelől az ön atyja, másfelől maga a drachau adta ki – felelte a kapitány, és mosolyogva hozzátette: – Mondja, nagyuram, az ön atyja mindig úgy bánik a gyermekeivel, akár a bűnözőkkel?
A kapitány lélegzetelállító arcátlanságról tett tanúbizonyságot, de Malus felismerte, hogy ez a fajta viselkedés nem más, mint ügyes csalétek. A pofátlan alakban csak úgy buzgott a becsvágy.
A főnemes lépett egyet előre, és megkérdezte:
– Ezek szerint az én érdekemben tartottad zárva a kaput?
– Így igaz, rettegett nagyúr – felelte a kapitány. – Ha elrendelem a riadót, és kinyittatom a kaput, a parancsnokunk okvetlenül értesül a megérkezésedről, és akkor semmiképpen sem kerülhetted volna el a letartóztatást. – Az őrök felé pillantott, és tovább beszélt: – Az imént pihenőt adtam a fiaimnak, hadd szórakozzanak egy kicsit, mialatt jómagam üzleti ügyekről tárgyalok egy nemes ismerősömmel.
– Valóban? – dünnyögte Malus, és örömtelen mosolyra húzta a száját.
- Így van, rettegett nagyuram – válaszolta szaporán bólogatva a kapitány. – Azt jól tudom, hogy a vaulkhar, illetve a drachau mit kínált fel annak, aki letartóztatja önt. Arra viszont kíváncsi lennék, hogy ön mit ajánlana fel annak érdekében, hogy elkerülje ezt a szerencsétlen sorsot.
Malus néhány pillanatig hitetlenkedve meredt a kapitányra, majd felkacagott. A nyers, fülsértő nevetés hallatán a kapitány ábrázatáról eltűntek a derű jelei.
– Ha az emlékezetem nem csal, ígéretet tettem, hogy jutalomban részesítelek, amikor visszatérek Hag Graefbe – mondta aztán Malus. – Engedj be a városba, és ha újra találkozunk, megkétszerezem!
– Valóban? – A kapitány óvatos pillantásokkal méregette a főnemest, és a veszélyeket mérlegelte magában. Ám a kapzsisága így is kiült az arcára, amikor megszólalt: – Ha önnek is megfelel, rettegett nagyúr, inkább most szeretném megkapni.
– Biztos vagy abban, hogy ez bölcs gondolat? Nézd csak, mennyien hemzsegnek körülöttünk! Ez a sok sunyi alak tartani fogja a markát, és akkor mi marad neked? – Malus közelebb lépett a kapitányhoz, és a hangját cinkos suttogássá halkítva megkérdezte: – Ismered azt a bordélyt a Kalóznegyedben, amelyet úgy neveznek, Rézház?
– Hallottam már róla – felelte óvatosan a kapitány.
– Hát akkor kérek tőled egy szívességet – folytatta Malus.
– Vigyél el egy üzenetet Vértövis Silarnak, az egyik csatlósomnak! Mondd neki, hogy jöjjön oda ma este! A Hagban keresd, a lakótornyomban! Te is gyere oda, és meglátod, bőségesen megjutalmazlak a szolgálataidért!
A kapitány felszegte az állát, és mialatt gyanakvó pillantásokkal fürkészte a főnemest, halkan megjegyezte:
– Rettegett nagyuram kegyetlen és ravasz harcos. Bizonyára megérti, hogy jó okom van csapdát szimatolni.
Malus szélesen vigyorgott. Ezt a hihetetlen pimaszságot nehezére esett volna nem csodálni.
– Hogyan is merészelnélek becsapni téged, kapitány? – kérdezte. – Ha megteszem, értesíted atyámat a visszaérkezésemről, márpedig azt szeretném elkerülni.
A kapitány elmélyülten bólogatva végiggondolta az elhangzottakat, majd megszólalt:
- Rendben, legyen így. Máris alig várom az újabb találkozást! Szóval, hogyan hangozzék az üzenet?
– Csak annyit mondj Silarnak, hogy az ura hazatért a Káoszpusztákról – válaszolta Malus. – Egyelőre ennyit kell tudnia, nem többet.

A Rézház nevezetű örömház a város egyik lepusztult kerületében működött. Malus régtől fogva ismerte a tulajdonost, sokszor egész éjszakákat töltött a magánlakosztályok egyikében, ahol is rossz hírű vendégeit vagy éppen reménybeli szövetségeseit látta vendégül. Ha a vaulkharnak a fülébe jutott volna a hazatérése híre, először itt kerestette volna, de Malus biztosra vette, hogy Nemeira úrnő sosem merészelné elárulni őt. A tekintélyes méretű Rézház a Kalóznegyed és a Rabszolganegyed határán állt, és kéjkamrák, titkos ajtók mögött elterülő kisebbfajta lakosztályok, illetve folyosók bonyolult labirintusát rejtette magában. Az épületből menekülőalagutak vezettek a városfalon kívülre, ezek használatáért Nemeira úrnő külön díjat számított fel.
Malus belekortyolt a borába, és még mélyebbre fészkelte magát a párnahalomba. A szobát az autariik ízlése szerint rendezték be: a padozatot vastag, süppedős szőnyegek borították, párnák hevertek mindenfelé, és réz parázstartók alkottak jókora kört a középütt álló, kerek kandalló körül. Az úrnő rabszolgái már a megérkezésének percében megszabadították a férfit mocskos, szakadozott ruházatától – Nemeira azonnal elégettette az ócska rongyokat –, míg a páncélzatát elvitték egy az úrnő által megbízhatónak tartott fegyverkovácshoz. Malus először perzselően forró fürdőt vett, melynek során két szolga alaposan lesikálta a testét, végül aranyhímzésekkel teli selyemköntöst öltött magára, és megrendelte a ház legjobb borát.
A fáradtság mind nagyobb erővel húzta le. Mióta az útonállók napokkal korábban a nyomába szegődtek, legfeljebb néhány percre hunyhatta le a szemét, és még csak nem is gondolhatott arra, hogy ennivalót szerezzen. Fennállt a veszély, hogy a kimerültség bármelyik pillanatban leteríti, noha valósággal fortyogott benne a gyanakvás, és korántsem tudhatta magát teljes biztonságban.
Valaki halkan megkaparászta az ajtót. Malus félretette serlegét, jobbját a mellette heverő kardja markolatára tette, és megszólalt:
– Gyere be!
Az ajtó kinyílt, és belépett egy rabszolga, egy ember, aki a fejét lehajtva és a szemét lesütve, alázatosan jelentette:
– A vendégei megérkeztek, rettegett nagyúr, és az utasítását várják! Kívánja fogadni őket?
– Vezesd be őket, aztán hozz bort és ennivalót! – rendelkezett Malus.
„Most végre kapok néhány választ – gondolta –, aztán meg elszórakozunk egy kicsit...” Órák álltak rendelkezésére, hogy összeállítsa azon kínzásoknak a listáját, amelyekben azt a törtető kapitányt fogja részesíteni – remek módja lesz, hogy megünnepelje a Hag Graefbe való visszatérését.
Néhány pillanattal később az ajtó ismét kinyílt, és ezúttal három druchii lépett be rajta. Elsőnek Vértövis Silar érkezett; a magas druchii csatlósnak le kellett hajtania a fejét, hogy ne verje bele az alacsonyan húzódó mennyezetbe. Az ifjú harcos teljes páncélzatot viselt, és jobb kezét – merő elővigyázatosságból – a kardja markolatán nyugtatta. A háta mögött egy vastag, csuklyás köpenybe öltözött, sötét alak siklott át a folyosó árnyékaiból a szoba árnyékaiba. Amikor áthaladt az egyik parázstartó fénykörén, Malus megpillantotta Arleth Vann halovány színű, csontig soványodott arcát. A csatlós szeme sárga fénnyel izzott, és ugyanolyan könyörtelen, fagyos tekintet sugárzott belőle, akár egy kiéhezett farkaséból. Utolsónak az őrkapitány lépett a helyiségbe, aki egyfelől gyanakodva, másfelől sóvárogva méregette a lakosztály fényűző berendezését.
Amint Silar meglátta az urát, mindaddig gyanakvó ábrázatán megjelentek az őszinte és kellemes meglepetés jelei.
– Amikor a kapitány beállított hozzám – mondta halkan –, meg voltam győződve arról, hogy ez valami csel.
Malus feltápászkodott, és kurta biccentéssel viszonozta Silar mély meghajlását.
– Örülök a találkozásnak, Silar – mondta kimérten, majd a másik csatlósa felé bólintva hozzátette: – És neked is örülök, Arleth Vann! Arra viszont módfelett kíváncsi vagyok, miért döntöttetek úgy, hogy mindketten eljöttök ide.
– Biztosnak kellett lennem abban, hogy nem követnek minket – válaszolta elkomorulva Silar. – Bizonyára hallottál már az ellened szóló letartóztatási parancsról. A vaulkhar kémei éjjel-nappal rajtunk tartják a szemüket, abban a reményben, hogy elvezetjük őket hozzád, nagyuram.
Mielőtt Malus felelhetett volna, az őrkapitány lépett egyet előre, és megszólalt:
– Bocsásson meg nekem, rettegett nagyuram, de nem szeretném tovább zavarni önt és a híveit! Ha most lezárnánk a kettőnk üzleti ügyét, máris távoznék.
– Hogy zavarnál minket? Szó sincs róla, kapitány! – közölte könnyed hanghordozással Malus. – Nagy szívességet tettél nekem, az a legkevesebb, hogy vendégül látlak ezen az éjszakán.
– A párnákra mutatott. – Ülj le! Sok mindent kell megbeszélnünk, és már jó ideje nem volt részem szórakoztató és izgalmas társaságban. – A másik druchii szemébe fúrta szigorú tekintetét, és hozzátette: – Ragaszkodom hozzá!
A csatlósai zordon képet vágva fordultak a kapitány felé, mire annak képéről lehervadt a behízelgő mosoly, mert egyszeriben rádöbbent, hogy miféle kelepcébe került.
– Én inkább… igen… hogyne, nagyuram! – dadogta zavarodottan. – Megtiszteltetés… a… számomra, nagyuram!
– Kiváló! – örvendezett ekkor jókedvet színlelve Malus. – Szívből sajnálom, hogy nem fogadhatlak a saját lakosztályaimban, de erős a gyanúm, hogy a távollétem alatt az én Urial fivérem a lakótornyomon tombolta ki a csalódottságát.
Silar az urához fordult, és a homlokát aggodalmasan ráncolva megkérdezte:
– Ezek szerint még nem hallottad?
– Mit? – kérdezett vissza Malus, és nyomban rossz érzései támadtak.
Silar szótlanul rámutatott a nyaka körül csillogó hadrilkarra. Immáron nem a Malus által jól ismert, ezüstacél nyakörvet viselte, hanem egy színtiszta ezüstkarikát, amelybe magának a vaulkharnak a pecsétjét ütötték.
– Rettegett atyád lefoglalta a tornyodat, és minden benne lévő vagyonodat – mondta aztán síri hangon Silar. – Elvette tőled a csatlósaidat, a rabszolgáidat… mindenedet. Téged pedig kitagadott a házából.

Második fejezet
Megtagadás

Kitagadott? – visszhangozta döbbenten Malus, és szinte megszédült a gondolattól. – Miért ragadtatná magát ilyesmire?
– A te hibád, Malus – felelte egyszerűen Silar.
Az őrkapitány nagyot nézett a csatlós durva és nyílt kijelentése hallatán, és az arckifejezéséből ítélve arra számított, hogy Silar feje pillanatokon belül végigpattog a szőnyegen.
– Amikor megkínoztad azt a naggori túszt, figyelmeztettelek, hogy őrültséget csinálsz – tette hozzá Silar.
– Fuerlant? – mordult fel Malus, és megvetően kiköpött. – Hát annak a varangynak meg mi köze ehhez az egészhez? Nem átallott hozzám érni – hozzám, érted? –, és bizalmaskodni velem a Tövisek Udvarában. Még megölni is jogomban állt volna ezért a sértésért! – Egymásba fonta a két kezét a mellkasa előtt, és az állát gőgösen felszegve folytatta: – Bonyolult és kifinomult kínzásokon esett át. Amit átélt, isteni adomány volt a számára! Ha csak egy csepp tisztesség is szorult volna abba a féregbe, hálás volna nekem azért, amit tőlem kapott!
– Csakhogy Fuerlan túsz – vetette ellen Silar. – A drachau tulajdona, és akármit tesz, csakis a drachau büntetheti meg. – Széttárta a kezét, és mélyet sóhajtva megkérdezte: – Mondd, nagyuram, tényleg nem látod a politikai következményeket? Amit műveltél, az a legfinomabb kifejezéssel élve is sértés a naggoriakra nézve.
Malus dühödt pillantást vetett a csatlósára, és kijelentette:
– Ezek szerint a drachau rossz néven vette, hogy egy kicsit elszórakoztam Fuerlannal.
– Megparancsolta apádnak, hogy a saját kezével végezzen veled – felelte Silar. – Érzésem szerint ennél jobb módszert nem tudott kieszelni ahhoz, hogy elkerülje a Boszorkánykirály haragját. Balneth Bale aligha követelhet igazságot, ha a legádázabb ellensége máris megtette a szükséges lépéseket.
Malus röviden fontolóra vette a problémát, majd megszólalt:
– Szóval, amikor a vaulkhar rájött, hogy eltűntem a városból, elkobozta a vagyonom?
– Emlékszel még a nemesekre, akik komoly pénzeket fektettek a te kincsvadász vállalkozásodba? – kérdezte bánatosan mosolyogva Silar. – Azokra, akik tekintélyes vagyonokat veszítettek, amikor a rabszolgáidat lemészárolták Clar Karond kapuja előtt? A távozásod után néhány nappal ezek az illetők összefogtak, hogy behajtsák a tartozásodat. Csakhogy te akkorra már messze jártál, ezért az apádhoz nyújtottak be kérvényt. Atyád rendezte az adósságodat, cserébe elkobozta minden vagyonod, hogy így fedezze a veszteségeit. Most már belátod, hogy mekkora bajt kavartál azzal az egyetlen, meggondolatlan cselekedeteddel?
– Igen, belátom – válaszolta ridegen Malus, noha a türelme a végét járta. – De hasonló körülmények között újra megtenném. Ez egy főnemes veleszületett joga. Ezt jól vésd az eszedbe, Silar!
– Természetesen, rettegett nagyúr – válaszolta fejet hajtva Silar. – Csupán szerettem volna eléd tárni, hogy miféle elszomorító gondok vártak téged idehaza.
Malus keserűen felkacagott, és megjegyezte:
– A helyzet sokkal bonyolultabb, mint sejtenéd, Silar. De legalább most, hogy az apám kifizette az adósságaimat, nem kell aggódnom a Khaine-szentély orgyilkosai miatt.
– Az nem úgy van, nagyuram – suttogta Arleth Vann alig hallhatóan, a helyiség legsötétebb zugából. Az egykori templomi orgyilkos ösztönösen kereste az árnyékokat, ha tehette, elhúzódott mindenki szeme elől. – A véradósság továbbra is fennáll közted és a Gyilkolás Ura között.
– De hát annak semmi értelme! – kiáltotta feldühödve Malus. – A korábbi szövetségeseim megkapták a pénzüket! Miért uszítanák még most is rám Khaine imádóit?
– Amikor annak idején Clar Karond előtt lemészárolták a rabszolgáidat, feltételeztük, hogy a korábbi támogatóid vették igénybe a szentély szolgálatait, hogy megbüntessenek a kudarcért – magyarázta csendesen Arleth Vann. – Ma már úgy sejtem, hogy rosszul és elhamarkodottan ítéltünk. A nemesek, akiket a támogatóidnak szemeltél ki, pontosan azért lettek kiválasztva, mert kevés befolyással, viszont jókora vagyonnal rendelkeztek, és mert valamennyien becsvágyóak voltak. Továbbá gondoskodtál arról, hogy vagyonuk java részét befektessék a vállalkozásodba, amivel elérted, hogy kitartsanak melletted.
Malusnak hirtelen az a benyomása támadt, hogy láthatatlan kígyók kezdenek tekergőzni a szíve körül, aztán a fejében felzendült a démon gúnyos kacagása, és suttogó hangja:
– Kusza hálót szőttél magad köré, Sötétpenge! Még sosem láttam, hogy egy pók így csapdába ejti saját magát. Talán hibát követtem el, amikor a megmentőmnek választottalak.
– Ha kételkedsz a képességeimben, akkor hagyj el, és vesd magad az Örök Sötétségbe! – recsegte megvetően Malus, aztán megmerevedett ültében, mert ráeszmélt, hogy hangosan beszélt. Silar felkapta a fejét, a szemében a nehezen uralt harag fényei villóztak, míg Arleth Vann arca továbbra is rideg márványmaszkhoz hasonlatos maradt. Malus gyorsan felkapta a serlegét, ivott néhány kortyot, és metsző hangon felvetette:
– Szóval, most már úgy hiszed, hogy nem a nemesek keresték meg a templomot?
– Igen, nagyuram, így gondolom – felelte Arleth Vann. – Miután te elutaztál a Káoszpusztákra, kérdezősködtem itt-ott, és úgy tűnik, hogy valóban körültekintően választottad ki a támogatóidat. A zömük több pénzt fektetett a vállalkozásodba, mint amennyit megengedhetett volna magának, és már a csőd szélén álltak, amikor a zsákmány megsemmisült. Még ha összeraknák is a megmaradt vagyonukat, nem lenne elég aranyuk ahhoz, hogy igénybe vegyék a templom szolgálatait. Nem, nagyuram, valaki más felelős a véradósságért, ami a mai napig fennáll.
Malus ismét a szájához emelte a serlegét, de ekkor felfedezte, hogy az imént az utolsó cseppig kiürítette. Őrült késztetést érzett, hogy a falhoz vágja a míves ivóedényt, de nagy nehezen legyűrte vágyát. Végül vett egy mély lélegzetet, óvatosan letette a serleget a tálcára, és valamennyire lehiggadva megszólalt:
– Szóval, miután három hónapig úton voltam, arra tértem haza, hogy számkivetett vagyok. A városőrök parancsba kapták, hogy tartóztassanak le, amint megpillantanak. Továbbá, a drachau, illetve az apám a halálomat akarja, és a Khaine-szentély orgyilkosai vadásznak rám.
Legalább egy percig mindenki hallgatott, a kamrára nyomasztó csend borult. Aztán Arleth Vann és Silar összenézett, és az utóbbi tétován megszólalt:
– Ez… ez… a helyzeted pontos leírása, nagyuram. Már csak azt remélem, hogy a Káoszpusztákon tett utazásod sikerrel zárult…

A Kiadó engedélyével.