Főkép

Ha volt magyar rocklemez, amire a kiéhezett fiatal fémpusztítók vártak 2011-ben, akkor az a Depresszió nevű ötösfogat új albuma lehetett. Jómagam is kíváncsiskodó tekintettel nézegettem a naptárat, hogy mikor érkezik el szeptember első hete, amikorra az újabb csapás volt várható, hiszen ahogy értesültem róla, már az előrendelések is szép számmal érkeztek a kiadóhoz és a zenekarhoz, ami továbbra is azt a tényt támasztotta alá, hogy a csapat iránti érdeklődés töretlen. 3 éve nem jelent meg új Depi sorlemez, csupán a 10. évfordulóra kiadott válogatáskorongon lelhettek két új (nem is rossz) tételt a kiéhezett fanok. A kicsivel több, mint 1000 nap nem kis idő, sok minden történik egy ekkora periódusban, és ahogy ez a lemez is bizonyítja, Halász Feriék sem ültek láblógatva otthon az „Unaloműző foglalatosságok esős napokra” c. könyv felett, hanem maximális aktivitással vetették vele magukat előbb a jubileumi ünneplésbe, később pedig a dalszerzésbe.
 
A CD formátum, kérem... Sokaknak továbbra is idejétmúlt, retro dolog, számomra viszont a mai napig szentség – bár amikor hiába próbálom belefeszegetni az mp3 lejátszómba a korongokat, mindig rá kell jönnöm, hogy a praktikum még mindig képes győzedelmeskedni a formaiság felett. Persze a lényeg a tartalom, de a külcsín szerintem legalább akkora súlyú, mint a belbecs. A Depi borító igényes, szép és a szövegek is benne vannak, ami még mindig egy jó dolog. Először meglepődtem a Vízválasztó címen, mert ez egy túlságosan is fajsúlyos elnevezés, és az ember egyből nekiáll gondolkodni, hogy úristen, most akkor mi van, a srácok már tényleg átmentek emo-pop-punkba, és ezentúl a Dádit (Nagy Dávid-dobos) csak a Hőálló megállóban fogjuk viszontlátni, esetleg vendégszereplők lesznek a Való villában?? A válasz egy sóhajjal kombinált mosolygós NEM. És ez így van jól.
 
Berakod a korongot, dörren az első dal sodró riffje. Erre készült az első klip is a lemezről, ahol a srácok elmentek egy kis strandolásra. Elsőre nekem annyira ez a szám nem ütött (mivel klasszikus zeneműhallgató vagyok, ezért a klasszikus sorrendben barátkoztam meg a lemezzel, vagyis előétel, majd a főétel, alias előbb néztem meg a klipet, minthogy meghallgattam volna a lemezt), mert tipikus Depi dalnak könyvelte el a fülem, de utólag a lemezen már raktam hozzá egy kis refrénegyütténeklést.
 
Ahogy sorjáztak a nóták, azon kaptam magam, hogy elismerő bólintásokba bocsátkozom. Ennek az a fő oka, hogy ezek a tételek határozottan zenei érettségről tanúskodnak, és van bennük kellő fantázia, aminek azért örültem különösen, mert nálam az Egy életen át fedőnevű lemez után következő alkotások kissé egysíkúak voltak, és valahogy nem éreztem bennük azt az egységes ökölcsapást, amiről egy ilyen modernül zúzni képes zenekarnak szólnia kéne. Volt egy-két kiemelkedő dal a négyes és ötös lemezen is, de azt éreztem, hogy a zenekar felállásán kívül a kaptafa is megmaradt.  
 
Ennél a lemeznél érezhető, hogy nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy minden dalban legyen egy olyan fogódzó, ami miatt érdemes újból és újból meghallgatni, illetve az, hogy ezt már nem sihederkorú vagány kölykök írták, hanem tapasztalt, a húszas éveik végén járó zenészek. Ebben nagyon nagy szerepe van annak, hogy Feri mellett Kovács Zoli basszer is beszállt az aktív zeneszerzésbe, illetve hogy egy új taggal bővült a brigád Pálffy „Soda” Miklós személyében, aki felettébb intelligens samplerekkel, zajokkal, zongorával és egyéb hangokkal tette még színesebbé a lemezt. Az is nagyon jót tett a Depresszió boszorkánykonyhájának, hogy Hartmann Ádám gitáros többször ereszti el az ujjait, és több jóízű szóló is hallható a Vízválasztón. Sokadik hallgatás után azt mondom, hogy ennél jobb címet nem is találhattak volna a srácok az albumnak.
 
Nálam, ami egyből betalált, az az „Ellensúly” nevű iszonyat dörgedelem, ami a harapós riffjével, és felejthetetlen refrénjével azonnal üt, mint a házi pálinka, de példának okáért egy nagyon jól összerakott alkotás a „Második vér” is, vagy a „Térden vagy talpon” Rammstein (utálok hasonlítgatni, de itt ez akaratlanul is beugrott) ízű témája. Azért a sorért pedig, hogy „ha békét akarsz, készülj háborúra” külön pirospont jár. Számomra (igen, szubjektívnek is illik lenni) a legnagyobb tétel az „Ezen az állomáson” című dal. Ez jelenleg A kedvenc. Aki rezzenéstelen arccal elmegy a dal főriffje mellett (amit persze muszáj volt azonnal leszednem/megtanulnom), az szerintem hal, és nincs füle. Jó szöveg, jó tempó, jó kiállások, jó szóló. Ennyi.
 
Olyan szívesen írnék több negatívumot, hogy ne lehessen mutogatni rám, hogy „milyen elfogult már a srác, tutira a Depibe’ a haverjai zenélnek”, de nem nagyon tudok mibe belekötni. Persze lehetne vérkukacoskodni, hogy a Depresszió bármit is csinál, akkor is főleg a 14-25 éves korosztály zenéje lesz, és hogy a csúf tinimetál bélyeget nem fogja magáról levetni, de kérem, ezzel egyáltalán nincs is semmi baj. Akkor lenne baj, ha már nem születne a Földre több olyan ember, aki a tinédzserkorát és „koravénségét” úgy élné végig, hogy életében nem hallott torzított gitárt, és nem tombolt egy mellkasdöngető ÉLŐ koncerten.
 
Ez kérem szépen, egy érett alkotás (az újoncok vagy bentlévő seregtagok alap, hogy kajálni fogják), ami méltán kapaszkodott fel a MAHASZ lemezeladási listájának csúcsára, és aki netán úgy érzi, hogy kinőtte a Depresszió zenéjét, az adjon magának egy jóízű pofont, húzza fel a terepszínű buggyos gatyáját, és azonnal vegye meg  a jegyét elővételben a lemezbemutatóra (2011. november 19. – Club 202, vendég: Blind Myself, Nikson), mert ahogy csiripelték a metálmadarak, azok is elég jól fogynak.
 
A zenekar tagjai:
Halász Ferenc – ének, gitár
Hartmann Ádám – gitár, vokál
Kovács Zoltán – basszusgitár
Nagy Dávid – dob
Pálffy „Soda” Miklós – sampler, vokál
 
Diszkográfia:
Messiás (demo) (1998) Tiszta erőből (2000)
Amíg tart… (2002)
Egy életen át (2004)
Még1X - EP (2006)
Az ébredés útján (2006)
Egyensúly (2008)
Nincs jobb kor (Best of 2000-2010) (2010)
 
Filmográfia:
Depi Birth DayVD (2005)
DE 3.14 Live (2008)
10 éves jubileumi koncert (2011)