Főkép

Koncertre alapvetően két ok miatt megy el az ember: vagy a zene, vagy a látvány miatt, és nincs mit csodálkozni azon, hogy az esetek többségében csupán az egyik tényező dominál. Ugyan semmi bajom Britneyvel, és ha úgy adódik, szívesen meghallgatom, megnézem a slágereit, sőt akár bármelyik albumát, azt semmiképp nem mondanám, hogy a legnagyobb rajongói közé tartozom. Épp ezért a két lehetséges ok közül nem annyira a zene, mint a show csábított a Sportarénába, különösen mivel az első, évekkel ezelőtti fellépésről zenei szempontból nem sok jót hallottam, ugyanakkor bíztam Britney és csapata profizmusában. És nemcsak nem kellett csalódnom bennük, hanem bizony életem eddigi legjobb popkoncertjét láthattam.
 
Annak idején, hosszú évszázadokkal ezelőtt, amikor a puritánok megtelepedtek az Újvilágban, a drámai színházat az ördög művének tartották, Amerikában így egészen a 20. századig nem is alakult ki komoly hagyománya ennek a kifejezési formának. Ehelyett sokáig a vallásos témájú középkori misztériumjáték egyre jobban elvilágiasodó formái dívtak, melyet utazó társulatok adtak elő színpadként szolgáló vagonokról, méghozzá olyan módon, hogy mindenképp mindenkihez eljusson azok üzenete – vagyis rengeteg látványelemmel és bombasztikus megoldással. Nem kell hozzá különösebb kombinációs készség, hogy a Broadway-musicalekben és a hatalmas stábokat mozgató koncertturnékban ugyanennek modern mutációira ismerjünk rá.
 
Pontosan arra, amit Britney megvalósít a színpadon a Femme Fatale-turné során.
 
Már maga a színpadkép lenyűgözött: egy ómegára emlékeztető képfelület előtt fel-le mozgatható téglalapok, melyek valamiért – talán a rajtuk megjelenő, sokszor kaleidoszkópszerű ábrák miatt – Arthur C. Clarke holdbéli monolitját juttatták eszembe. És minden mozgott, folyamatosan változott, hol betoltak egy újabb díszletelemet, hol felemelkedett vagy lesüllyedt néhány ketrec, hol belógattak egy kelléket. Közben állandóan újabb jelmezekbe bújt táncosok serege vette körül Britneyt, akik néha a cirkusz manapság népszerű válfajára hajazó, akrobatikus elemeket vittek bele az előadásba. És volt kémfilmekből merítő kerettörténet, méghozzá kettős funkcióval, hiszen a gyakran expresszionista vagy épp szürrealizmussal kacérkodó képsorok egyrészt a popkultúrán túlmutató művésziességet csempésztek a produkcióba, másrészt egyetlen pillanatra, így az átöltözések idejére sem hagyták leülni az előadást.
 
És nem, nem feledkeztem el a zenéről, habár Britneyék még csak nem is erőlködtek, hogy elhitessék a közönséggel: élőben születő muzsikát hallhatunk. Eleinte észre sem vettem a két billentyűst, akik két oldalt felül, alapvetően árnyak között elrejtve ténykedtek szorgosan, és azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, a hangélmény 90-95%-a felvételről szólalt meg, elvégre is keményen elektronikus zenéről beszélünk, valódi hangszerek nélkül. Britney határozottan úgy mozgatta a száját, mintha élőben énekelne, és akár ez is lehetett a helyzet, bár be kell vallanom, mindez teljesen mellékes és az összhatás szempontjából abszolút lényegtelen – egyedül az a fontos, hogy Britney rendelkezik azzal az elengedhetetlen adottsággal, ami naggyá tehet a pop világában: kétségkívül van színpadi jelenléte, és egyértelműen köré épül és körülötte forog az előadás.
 
Ugyanennyire nagyra értékeltem, hogy Spears kisasszony tisztában van hangi adottságainak korlátaival. Ő nem Christina Aguilera, hogy énekének soulos karaktere szinte minden dalában kiütközzön, és nem Lady Gaga, akinél jobban ugyan kevesen énekelnek, mondjuk, Gershwint, mégis szirupos, alacsony intelligenciahányadosra hangolt slágerekkel bombázza a világot, hanem pusztán egy jó pop énekes és semmi több. Érzelmek kifejezésére lényegében alkalmatlan Britney hangja, de egyetlen lassú számtól eltekintve nem is erőltette a dolgot. Persze megszólalt rengeteg jól ismert nóta, nem egyszer az eredetitől jócskán eltérő hangszerelésben, és Britney még azt is megtehette, hogy el sem játssza pár „kötelező” slágerét, ellentétben például egy Deep Purple-lel, akik nem hagyhatnák ki koncertjeiken a „Smoke On The Water”-t, ahogy a Uriah Heep sem a „Lady In Black”-et.
 
Akadtak pillanatok, és nem is kevés, amikor a hangulat a filmekből és televíziós felvételekből ismert Beatles-koncertekére emlékezetett, rengeteg sikoltozással és hangos ovációval, az utolsóként elhangzó, frenetikus „Till The World Ends” alatt pedig már kifejezetten tombolt a közönség. Igaz, a színekben tobzódó színpad, a lézerek, a tűzijáték és a dübörgő zene így, együttesen kétségtelenül – és szemtelenül – hatásvadász, de az vesse rám az első követ amiért még én is belefeledkeztem az élménybe, aki nem felhőtlenül szórakozni jött el Britney koncertjére.
 
Egyszóval pontosan azt kaptam a produkciótól, amit vártam tőle – és ez sajnos meglehetősen ritkán fordul elő –: lehengerlő, pergő, a szó legjobb értelmében véve profi előadást, úgyhogy a valamivel több mint másfél óra szinte észrevétlenül elszaladt. A koncert végén pedig kis híján elcsábultam, és majdnem vettem magamnak egy programfüzetet. Mindössze az tartott vissza ettől, hogy úgysem lesz majd időm évek múlva nosztalgiázva lapozgatni azt… de nem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy helyesen döntöttem. Az élmény emléke mindenesetre még e nélkül is jó eséllyel hosszú ideig megmarad bennem. És ha lenne időnyerőm, semmi sem tarthatna vissza attól, hogy használjam és még egyszer, elölről megnézzem az egészet.