Főkép Nagyon vártam a Népek meséi sorozat ezen 12. részét, lévén nagy rajongója vagyok sok mindennek, ami ír. A kötetet az a Kovács Gáborján állította össze, aki a Bran nevű zenekarával hosszú évek óta játssza az ír népzenét, a pályatársaknál autentikusabb formában, sokszor táncházzal egybekötött koncerteken. S Gáborján nem csak mint muzsikus kiváló – hozzá fogható mesélőt talán ha kettőt hallottam eddigi életemben. Jártam egy előadás-sorozatára is, amiben az ír és kelta mitológiáról mesélt, de a Bran fellépésein is hallhatunk tőle népmeséket. Ha létezik ember, aki jól meg tud csinálni egy ilyen válogatást, akkor az ő.
 
Ezzel együtt ez a rész sokban különbözik a sorozat többi tagjától. Először is hangulatában: az itt szereplő mindössze öt történet borongósabb, szomorkásabb, mint a sorozatban eddig olvasható népmesék zöme. Aztán meg valahogy a mítoszok és legendák világához is több közük van. Létezik rengeteg humoros és/vagy mesés ír történet, de a kötetben szereplők inkább a tragikusabb, mélyebben szántó vonalat képviselik. Akárhogy is, ezek a sztorik alátámasztják azt a véleményt, hogy a régi írek valahogy közelebb éltek a természetfelettihez, a meséshez, a mítikushoz, életük, hétköznapjaik szerves részét képezték ezek – bár ki tudná megmondani, másutt valóban kevésbé volt-e így?
 
Olvashatunk a kötetben Szent Patrikról, akinek nevéhez számos legenda kapcsolódik – itt épp kellemetlen állatoktól szabadítja meg az ír szigetet, nem pusztán Isten segedelmével, de saját furfangjával is. Megható mese a Lir gyermekeiről szóló, akiket hattyúvá átkozott gonosz mostohájuk – egyike a legismertebb ír történeteknek. Tragikus, és valami ősi nemességet, emelkedettséget áraszt „A Boann-folyó története”. „Az ír király fia meg a Léin tó óriása” némi módosítással elég sok nép meséje is lehetne, akár magyar is, és a „Görbe és a tündérek” is tartalmaz olyasmit, ami rímel egynémely magyar népmesére. Ugyanakkor úgy érzem, így a 12. kötetnél, hogy kevés nép meséiben volt olyan hangsúlyos szerepe a tündéreknek, mint az íreknél. Például nálunk, de még a magyar folklór tündérei sem olyan különlegesek, kiszámíthatatlanok és fontosak, mint az ír mesékben felbukkanó rokonaik.
 
M. Nagy Szilvia rajzai újfent vegyes érzéseket keltenek bennem. A történetek hangulatához jobbára illenek az ábrázolások, a színek, de a geometriai formákkal teli kereteket egyszerűen nem értem. Azt el tudom fogadni, hogy nem akart kellsi kódex jellegű kacskaringókat és fonatokat rajzolni, mert az túl magától értetődő lett volna, de nem értem, ezek a bigyók mit keresnek itt, szerintem csak rontanak az összképen.
 
Ezzel együtt jó kis ízelítő ez a kötet. Talán már ennyiből is megérezheti az olvasó, hogy Tolkien írásaira, meg általában a fantasy irányzatra milyen nagy hatással voltak az ír/kelta mítoszok és legendák. Kaphatók magyarul ennél messze több mesét, történetet tartalmazó könyvek is, de még azoknál is jobban tudom ajánlani a Bran fellépéseit. Amik sajnos manapság nagyon is ritkásak, de élőszóban hallani ezeket a meséket, az az igazi!