Főkép Amikor egyazon témának párhuzamosan készül el két, egymástól nem jelentékenyen, ám mégis különböző film- és regényváltozata, a józan ész azt diktálná, hogy egy esetleges folytatás megalkotásakor az író a saját verzióját preferálja a moziban látott feldolgozás helyett. Nem így gondolkodott viszont Arthur C. Clarke, aki a Stanley Kubrick-féle változatot választotta a 2001. Űrodisszeia történetének továbbgondolásához, és így a Szaturnusz helyett mégiscsak a Jupiter lett az új regényben ecsetelt események helyszíne. De vajon mi késztethette Clarke-ot eredeti elképzeléseinek efféle felülbírálására?
 
A regény első fejezeteiből még egyáltalán nem derül ki, mi lehetett a visszakozás oka, ugyanis logikus magyarázatot semmi nem ad – csupán a bevezetőben elejtett szerzői utalás készít fel minket a változtatásra. Sőt, eleinte az sem tökéletesen belátható, mi indokolja az épp kilencesztendőnyi kihagyást; hacsak nem némi számmisztikai (vagy, ha már tudománynál tartunk, számelméleti) összefüggést nem keresünk az utolsó két számjegy felcserélésében. Ugyanakkor, ahogy egyre beljebb jutunk a regény és a világűr végtelen rejtelmeibe, egyre inkább összeáll a kép.
 
Az eredeti regényből már ismert Heywood Floydnak ezúttal nem kisebb dologra kell vállalkoznia, minthogy a Jupiterhez utazva kiderítse, mi okozta a Discovery I. számítógépének végzetes hibáját, valamint azt, miféle szerkezet lehet a Holdon felfedezett monolit „Nagy Testvére”, mely a legfőbb római istenről elnevezett bolygó körül kering. Az odajutás azonban közel sem annyira egyszerű, mint az ideális esetben lenne. Épp ezért az amerikaiaknak és az oroszoknak együtt kell működniük, hogy az utóbbiak által nemrégiben kifejlesztett Szaharov-hajtómű segítségével mielőbb a helyszínre juthassanak, ugyanis nem várt komplikációk merültek fel a küldetés sikerét illetően, aminek következtében egyre jobban szorít az idő.
 
Közben egy nem várt vetélytárs is színre lép, és ez akár a közös vállalkozás kudarcához is vezethet, de a Jupiter holdjai szintén rengeteg meglepetést tartogatnak a valódi bolygóközi utazásban még tapasztalatlan űrkutatók számára. És ettől kezdve, minden újabb információmorzsa hozzáadásával egyre tisztul a kép, és egyre érthetőbbé válik az eleinte még meghökkentőnek, majdhogynem visszalépésnek ható döntés, hogy a regény ne a korábbi könyv, hanem a film egyenes folytatása legyen.
 
A Jupiter ugyanis olyasféle eszmefuttatások és asztronautikai trükkök történetbe építésére adott alkalmat, melyek a szerzőből kihozták az igazi tudóst, és gyakran azóta helytállónak bizonyult hipotézisek felvázolásához vezettek. Ám még a vitathatóak is, mint amilyen a Jupiter roppant gyémántmagjának ötlete, inkább tűnnek tudományosan megalapozottnak, mint fantasztikusnak.
 
Az egyetlen valóban fantasztikus elem David Bowman visszatérte abból a távoli dimenzióból, vagy talán egyenesen egy más univerzumból, ahová a 2001 végén a monolittal kvázi-fizikai kapcsolatba lépve jutott. A test biológiai burkának béklyóitól megszabadított elme ideája visszatérő elem Clarke történeteiben; ugyanígy találkozhatunk vele például a Város és a csillagokban, ugyanakkor felveti a mesterséges és természetes intelligencia közötti különbségtétel megalapozottságának kérdését is.
 
Nyilvánvalóan akadnak anakronizmusok is a regényben, hiszen 1982-ben honnan tudhatta volna Clarke, hogy a 21. századra már szétesik a Szovjetunió, a nagyhatalmi viszonyok pedig még jelentősebb mértékben átrendeződnek, mint azt akkoriban bárki megjósolhatta volna. Ennek ellenére megdöbbentően hihető az a kép, amit a szerző vizionált, és a mai világ sok szempontból pontosan olyanná lett, amilyenről ebben a kötetben olvashatunk. Legfeljebb az államilag támogatott űrkutatás jelentősége csökkent ijesztő mértékben, és az emberiség adta fel – talán végleg – a maga csillagközi terveit.
 
Részben ezért is olyannyira izgalmas és felemelő olvasni Clarke második űrodisszeiáját, mivel a meg nem valósult álmok és az ősi, örök remények mitikus, mégis a mindennapokkal összeegyeztethető birodalmába visz.

Részlet a regényből