Főkép Leacock idén nyáron újra kiadott novellái kapcsán már szóba került az angol humor, aminek véleményem szerint egy kevéssé ismert korai remeke a Három ember egy csónakban. Korait mondtam, mivel első ízben 1889-ben jelent meg nyomtatásban, ami gyors fejszámolás után is több mint 120 ével ezelőtt volt. Hihetetlen módon semmit nem veszített frissességéből, most is élvezetes, semmiféle törést nem okoz, hogy gőzcsónakok helyett ma már benzines járművek száguldoznak a Temzén – az emberi viselkedés szemlátomást nem nagyon változott az eltelt évtizedek alatt.
 
Arra pedig csak olvasás után döbbentem rá, hogy Jerome K. Jerome (1859. május 2. – 1927. június 14.). gyakorlatilag minden modern kellék nélkül köti le az olvasó figyelmét. A szereplők saját élményeiket, sztorijaikat mesélik el egymásnak, legfeljebb az ismerősök kalandjaival „hencegnek”, és számukra teljesen természetes, ha valakivel beszélgetni akarnak, akkor ki kell mozduljanak a négy fal közül. Se mobil, se internet, se tévé, se rádió, helyette időtlen békeidő, amikor a középosztály a legkülönfélébb kedvteléseknek hódolt, és erre pénze és ideje is volt. Persze manapság a kutyát sem érdekelné, miként lapátolt folyással szemben nyaralás alatt három fiatalember, ha mindez nem lenne roppant szórakoztató.
 
Márpedig a Három ember egy csónakban (ráadásul egy kutya) tele van mókás betétekkel, legyen szó sajtról, kényeskedő hölgyekről, kocsmákról, korai kelésről, hajnali megmártózásról a hideg folyóban, stb. A három főszereplő még nem annyira lökött, mint mondjuk Wodehouse alakjai - hétköznapi fiatalok ők, akikre még az sem igaz, hogy mindig történik velük valami borzasztóság. Egyszerűen csak nyitott szemmel járnak a világban, fogékonyak a lustaságra (ha munkáról van szó), és nem restek megváltoztatni véleményüket, ha úgy hozza a helyzet.
 
Jerome időtlen pillanatot örökített meg könyvében, elvégre mindenki érezte már úgy közös táborozáskor, hogy társainál jóval több munkát kell elvégeznie; de hasonlóképpen ismerős lehet a makrancos kötél, és az önálló akarattal rendelkező sátor is. Időnként azért úgy érzem, Jerome alkotás közben nem tudta eldönteni, részletes útibeszámolót, vagy humoros könyvet ír, mivel a tájleírások nyilvánvalóan egy romantikára fogékony ember megnyilvánulásai. Illetve az alábbi gondolat kissé kilóg az egészből, mert ugyan humoros, de közben komolyság is van benne:
„Hiszen mai művészeti értékeink is mind a három-négy évszázaddal ezelőtti közhelyek összegereblyézéséből jöttek létre. Nem is tudom eldönteni, hogy a régi levesestányérok, söröskriglik, gyertyakoppantók, melyeket ma oly nagyra tartunk, vajon tényleg magukban hordozzák a belső szépséget, vagy csak a régiségük von köréjük szemkápráztató glóriát. …
Vajon ugyanez folytatódik a jövőben is? Vajon mindig a tegnap kacatjaiból lesznek a jelen értékei? Vajon egyszer kétezer-valahányban a mi szomorúfűzmintás lapostányérjaink is a nagy emberek kandallópárkányaira fognak költözni?"
 
A teljességhez hozzátartozik, hogy aki elolvassa ezt a regényt, annak csak saját felelősségére javaslom az életmű többi részét, mivel azok érezhetően gyengébb írások. Magyarul tudtom szerint még két kötet jelent meg (Három ember kerékpáron, Egy naplopó tűnődései), antikváriumokban talán még elérhetőek.
 
Annyit tennék még hozzá az eddig elmondottakhoz, hogy ezúttal új fordításban élvezhetjük a szöveget, és azt kell mondjam, Barabás András munkája sokkal magyarosabb, mint Zágoni Zoltán korábbi verziója.